Új hozzászólás Aktív témák

• #29929 Miklós315 aktív tag kolja58 #29908

  Új Válasz 2025-02-15 15:08:20 #29929

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Miklós315

  aktív tag

  válasz kolja58 #29908 üzenetére

  Magyar Antropozófiai Társaság honlapján elérhetők R. Steiner-előadások...

  Sok oldalnyi anyagot beidéznék - amiket kimásolgattam - több előadásból (Teremtéssel, Jézussal [Jézusokkal] és Krisztussal (!), a Szentháromsággal, bűnnel-karmával-megbocsátással foglalkozó előadásokból), de a fórum technikai lehetőségei korlátozzák az egyes komment-kereteket (vagyis a max. karakterszámot), így nem teszi lehetővé, hogy egy kommentben mind elférjenek (10+ A/4-es oldalnyi szöveg), és inkább mellőzöm a több komment gyors egymást követő létrehozásának megoldását.

  Ezért tehát csak az alábbit emelem ki, hogy konkrétumok szerepeljenek az "antropozófiai kereszténység" (sic!) tévtanainak szemrevételezhetőségére:

  A Szentháromság titka
  [A teljesen tudatos emberi én és a Szentháromság titka. A kozmosz élő Atya-princípiuma. A romló emberi test gyógyító-princípiuma és a Fiú mennybemenetele. Krisztus elküldi a Szent Szellemet. Az ember a benne élő szellem révén értheti meg az érzékfelettit. Krisztus a Szentháromság nélkül nem érthető meg igazán.]
  (Negyedik előadás Dornach, 1922. július 30., Rudolf Steiner-előadás)
  
  "Az emberek csak azáltal váltak szabad lénnyé, hogy tudatukban az énjük is naggyá lett. Ez azonban csak úgy vált lehetségessé, hogy az emberek lassanként eljutottak fejlődésükben az elvont gondolatokhoz. Az elvont gondolatok azonban voltaképpen a szellemi világ holttestei. Már felhívtam a figyelmüket az előadások során arra, hogy ahogyan a földi halálon áthaladva a fizikaiságból visszamarad a holttest, úgy a szellemi világban élő szellemi-lelki lényünkből is visszamarad egy holttest, mielőtt a fizikai világba leszállunk.
  (...)
  Szabadságunkat éppen az intellektus, vagyis az elvont gondolatok alapját képező széthulló test révén kapjuk meg.
  (...)
  A régi beavatott azonban csak azáltal emelkedhetett fel ehhez a teljesen tudatos énhez, hogy a misztériumok szent cselekménye révén belehúzódott valami, amit minden régi kultúrában és civilizációban örök kozmikus Atyaként éltek át.
  (...)
  Ha például az óhéber kultúra ilyen beavatottját képzeljük el, azt kell mondanunk: ez a beavatott a következőképpen jellemezte azt, ami a beavatása révén történt vele. Azt mondta, hogy az átlagos emberiséget az jellemzi, hogy bár az Atya tartja fenn és hordozza, de a tudatába nem költözik be, és éntudatát nem lobbantja fel. Az átlagembernek az Atya csak a lélegzet szellemét adja, lélegzetet lehel bele, és ez az eleven lélek. A beavatott azonban azt érezte, hogy ezzel a belelehelt lélekkel különleges szellem, a kozmosz élő Atyaprincípiuma költözött az emberbe. Amikor a héber világ régi beavatottjába beköltözött az isteni Atya princípiuma és az ember ennek tudatára ébredt, akkor teljes joggal kimondhatta azt, ami az „ént” jelentette nála: én vagyok az én vagyok.
  (...)
  A régi misztériumok beavatottja azonban teljesen szabaddá tette magát a fizikai, éter- és asztráltesttől, mert befogadta az isteni Atya-princípiumot és már abban a korban énlénnyé vált.
  Amikor Krisztus beköltözött a Názáreti Jézusba, behúzódásával nemcsak fizikai testét, étertestét és asztráltestét semmisítette meg, hanem az ént is, amennyire akkor az kifejlődött a Názáreti Jézusban. Így Jézus Krisztusban a magasabb Krisztus-princípium lakott, és ez úgy viszonylik az énhez, ahogy egyébként az emberi én viszonylik az asztráltesthez.
  (...)
  Amikor a régi korokban még meglévő egyes látó beavatottak, a népek atyjai hírül kapták a Krisztus-eseményt, a közelgő golgotai történést, olyan lényt láthattak Krisztusban, akiben ennél több volt, akiben a földi lények nemcsak az emberig értek fel, hanem akiben az ember újra felért az isteni-szellemi léthez.
  (...)
  Krisztus titkát először éppen az ókor legutolsó misztériumhelyei hirdették a legtisztábban, legvilágosabban, míg az európai fejlődés első négy százada során elveszett az az újabb civilizáció számára. Ezek a régi beavatottak tudták, hogy Jézus Krisztusban nem csupán az Atya-princípium, hanem a Fiú-princípium élt, és Krisztus ezért egyedülálló jelenség a Földfejlődésben. A továbbiakban nem jelenhet meg ilyen Golgotai Misztérium, nem történhet meg a Fiú-princípiumnak egy emberben való lakozása, ahogyan ez a Názáreti Jézusban történt.
  A beavatottak tudták, hogy Krisztus, mint nagy gyógyító jelent meg az emberiségben, aki megakadályozza, hogy az emberi test kárt szenvedjen azáltal, hogy az én behúzódása törékennyé teszi. Mi történt volna, ha Krisztus nem jelenik meg, mint gyógyító? Ha Krisztus nem jelent volna meg gyógyítóként, az emberek úgy halnának meg, hogy a halál után kibontakozó lelki mivoltukra visszahatnának levetett széthulló testük pusztuló jelenségei. A halottakat nyugtalanítaná, gyötörné, amit a széthulló fizikai test a földi létben jelent. A halálon áthaladt lelkeknek látniuk kellene, hogy a Föld maga kárt szenved a széthulló test felvételével. A régi beavatottak tudták, hogy aki a szó igazi értelmében nevezi kereszténynek magát és a Krisztus-princípium belső kiteljesedéssel hatja át, az úgy tekinthet le a halállal elveszített testére, hogy azt mondhatta: míg a Föld gyermekei voltunk, Krisztus lakozott bennünk, és ezáltal gyógyult meg úgy ez a fizikai test, hogy a Földbe lehet süllyeszteni, anélkül, hogy pusztulást okozna a Földben.
  (...)
  A Golgotai Misztérium révén mondhatták a halál kapuján áthaladt emberi lelkek: romló fizikai testünket hordoztuk a Földön, ennek köszönhetjük azt a lehetőséget, hogy emberi lényünkkel szabadabb ént bontakoztathattunk ki. De Krisztus a Názáreti Jézusban lakozva meggyógyította ezt a fizikai testet, így már nem káros a Föld létére. Így megnyugvással tekinthetünk le a földi létre, mert tudjuk, hogy a Golgotai Misztérium után már nem vet kártékony magot a földi létbe az a test, amelyre az embernek szüksége van énjének használatához. Krisztus tehát azért haladt át a Golgotai Misztériumon, hogy megszentelje az emberi fizikai testet a földi lét számára.
  (...)
  Ha ez ennyiben maradt volna, az emberek felvehették volna lelkük halál utáni megnyugvásához Krisztust a XIV. századi fejlődésük során, amikor a szabadság megjelent. Ezek a lelkek így a most leírt módon tekinthettek volna a Földre, de nem lehettek volna szabadok. Ahhoz, hogy jók legyenek, Krisztus olyan hatását kellett volna magukban érvényre juttatniuk, ahogy az ókorban az Atya működött azokban az emberekben, akik nem voltak beavatottak. Az emberek akkor váltak szabaddá, amikor az én kifejlődött bennük. A régi korokban a beavatottak lettek szabad emberek, a többiek nem voltak szabadok, mert az Atya nem tudatos módon élt bennük. Ha a keresztények a bennük lévő Krisztus tudatában lettek volna, úgy valahányszor jók akartak lenni, ki kellett volna oltaniuk az éntudatukat, hogy ezzel felkeltsék magukban Krisztust. Ők maguk nem lehettek volna jók, csakis Krisztus őbennük. Az emberek itt járkáltak volna a Földön, Krisztusnak bennük kellett volna lakoznia, és az emberi testek gyógyítása azáltal történt volna, hogy Krisztus használja az emberi testeket. Az emberek jó cselekedetei azonban Krisztus tettei lettek volna, nem emberi tettek.
  Nem ez volt az isteni Fiú feladata, missziója, aki a Golgotai Misztérium révén kötődött a Föld-fejlődéshez. Az emberiségben akart lakozni, de anélkül, hogy elhomályosítsa az emberek leendő éntudatát. Ezt Jézusnál egyszer megtette, őbenne a keresztelés óta éntudat helyett a Fiú tudata élt. Ez az eljövendő korok embereinél nem szabad, hogy így legyen. Az eljövendő korok emberének énje teljesen tudatosan kell, hogy felemelkedjen, úgy, hogy Krisztus mégis ott élhessen benne.
  Ehhez arra volt szükség, hogy Krisztus eltűnjék az emberek közvetlen szemlélése elől, és bár egyesült a földi léttel, mégis eltűnt az emberek közvetlen tekintete elől. Erre a már a régi beavatási helyeken is megszokott kifejezést alkalmazták: Amikor egy fizikailag látható, fizikai szemléléssel követhető lény már nem látható, úgy ezt mennybemenetelnek nevezik.
  (...)
  Eltűnt az a mód, ahogyan Krisztus az apostolok és a tanítványok számára még feltámadása után is látható volt: Krisztus a mennybe ment. De azt az isteni lényt küldte el az embereknek, aki nem oltja ki az éntudatot, akihez nem szemléléssel emelkedünk fel, hanem éppen a nem szemlélhető szellemben. Elküldte az embereknek a Szent Szellemet.
  Így valójában a Szent Szellem az, amit azért kellett Krisztusnak elküldenie, hogy általa az ember megtarthassa éntudatát, és Krisztus nem tudatosan lakhasson benne. Ha tehát az ember a szó teljes értelmében lelke elé tárja valóságos mivoltát, azt kell mondania: ha visszapillantok arra, amit a régi beavatottak tudtak, azt látom, hogy az a kozmoszt betöltő Atya-princípium él bennem, ami ezekben a régi beavatottakban jelent meg, és kibontakoztatta az énjüket. Ez a princípium élt velünk, mielőtt leszálltunk a fizikai világba. – Ennek az Atya-princípiumnak a bennünk lakozása révén emlékeztek a régi beavatottak teljesen világosan arra, ahogyan a fizikai világba való leszállásuk előtt éltek. Az istenséget ekkor a születés előtti preegzisztenciában keresték: Ex deo nascimur.
  A Golgotai Misztérium után nem maradhatott meg az embernek Krisztus látása, mivel akkor nem lehetett volna önmagától jó, csak a benne élő Krisztus lehetett volna jó. Csak az „In Christo morimur” ragadhatta meg. Krisztusban halhatott meg; a benne lévő halálprincípiumával tudta Krisztust egyesíteni.
  Új tudatát azonban a Krisztus által küldött lény révén ébreszthette fel, a Szent Szellem lénye által: Per spiritum sanctum reviviscimus.
  Látják, ez a Szentháromságban lévő összefüggés. Ezáltal azt is megkapjuk, hogy a kereszténységben valóban benne rejlik, hogy Krisztus szemlélése nélkül is eljuthatunk benne a szellem feltámasztásához. Amikor Krisztus elküldte az emberiségnek a Szent Szellemet, képessé tette arra, hogy az intellektusból kiindulva önmaga emelkedjen föl a szellemiség felfogásához. Nem szabad tehát azt mondanunk, hogy az ember nem képes szellemével a szellemi érzékfeletti felfogására. Az ember csak akkor nem képes az érzékfeletti felfogására, ha nem vesz tudomást a Szent Szellemről, ha csak az Atyaistenről és Krisztusról beszél. Aki látni és olvasni akar, annak számára az evangélium is világosan utal arra, hogy önmagában véve is kinyilatkoztatás, hogy az ember a benne lakozó szellem révén fel tudja fogni az érzékfelettit, ha Krisztus felé fordul. Ezért közli velünk, hogy Krisztus keresztelésénél megjelent a Szent Szellem. A Szent Szellem megjelenésekor hangzanak fel a kozmoszban ezek a szavak: „Ez az én szeretett fiam, ma nemzettem.”
  
  Az Atya az a nemzetlen nemző, aki fiát a fizikai világba helyezte. Az Atya ugyanakkor a Szent Szellem segítségével közli az emberiséggel, hogy ha ez a szellem nem is látható, az érzékfeletti mégis megragadható a szellemben, ha elvont szellemiségét bensőleg elevenné dolgozza át és életre kelti a születés előtti létünkből származó gondolati holttestet a benne lakozó Krisztus révén.
  A Szent Szellemről való közlés – és magának a Szent Szellemnek a kereszteléskor való megjelenése – akkor az Atya révén történt. Amikor pedig Krisztus elküldte övéinek ezt a Szent Szellemet, akkor a közlés a Fiú által történt. Ezért volt régi dogma, hogy az Atya a nemzetlen nemző, a Fiút az Atya nemzette, a Szent Szellemet az Atya és a Fiú közölte az emberiséggel. Ez nem önkényesen megállapított dogma, hanem az első keresztény századok beavatási bölcsessége, de később ugyanúgy eltemetődött, mint a trichotómia és a Szentháromság.
  A fejlődő emberiségben a kereszténység értelmében működő isteni princípium nem érthető meg a Szentháromság nélkül, és ha a Szentháromság helyére más isteni közlés kerül, akkor ez alapjában véve nem teljesen keresztény közlés. Ha az isteni közlést kézzelfogható helyes értelemben akarjuk érteni, úgy az Atyát, a Fiút és a Szent Szellemet kell megértenünk.
  Így már magát az evangéliumot sem értették meg többé, amikor a skolasztikában azt hirdették, hogy az ember csak a hitben kap kinyilatkoztatást, megismerésével azonban nem fejlődhet az érzékfelettihez.
  (...)
  Hiszen képtelenség, hogy a hit valaha is igazán megértést nyújthasson. Az emberiségben magát a megismerést kell megváltani, vissza kell vezetni az érzékfelettihez."

Új hozzászólás Aktív témák