Panasonic DMC-GH4: videózás mindenek felett

Működés II.

Az apróbb fejlesztések közt – már ha lehet így nevezni ezeket – az 1 FÉ-vel tovább tolt érzékenységi tartomány (ISO 25 600 versus ISO 12 800, utóbbi a GH3 standard értékcsúcsa), és a gyorsabb vakuszinkron (1/250 mp vs. 1/160 mp) említhető. De a DMC-GH4 fénymérése is javult: itt a korábbi 144 helyett 1728-ra emelkedett a mérőmezők száma. A Wi-Fi mellé NFC funkciót is kapunk, így sokkal kényelmesebben és gyorsabban létesíthetünk vezeték nélküli kapcsolatot mobil eszközeinkkel, melyekkel a GH4 nem csak adatcserére képes, hanem akár távvezérelhető is. Van monokróm élőnézeti mód, ami a kézi élességállítást könnyíti meg adott esetekben, kapunk középpontjelzést (egy kis + jel jelenik meg a képernyő közepén), és nem utolsósorban teljesen megújult az AF rendszer. A GH3 23 AF mezője helyére 49 lép – a további lehetőségeket videónkban lehet megtekinteni:

A Panasonic DMC-GH4-ben a gyártó új fejlesztésű DFD, azaz „Depth From Defocus” AF rendszere dolgozik, aminek akkor érthetjük meg működését, ha előzőleg felvázoljuk a kontrasztérzékeléses autofókusz működési elvét (idézet „A fotózás alapjai – második rész” című cikkünkből): „Ebben az AF módban nincs szükség kiegészítő hardverre, így legtöbb esetben közvetlenül a fő képérzékelőn történik az élességállítás. Mint neve is jelzi, az AF algoritmus a képen kontrasztkülönbséget fog keresni a kijelölt AF mező alatt, mégpedig úgy, hogy folyamatosan állítja közben az objektív fókuszmotorját. Az AF folyamatnak akkor van vége, ha a legnagyobb kontrasztkülönbséget sikerült megtalálni: ez esetben éles a kép.”. A fókusz működésének leírásában a hangsúly az iteratív módon van, ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy lassú – legalábbis a fázisérzékeléses AF-hez képest. A Panasonic azonban már eddig is igen sikeresen gyorsította fényképezőgépeiben ezt az élességállítási módszert, sőt a GH3 esetében már nemigen lehetett oka senkinek panaszra, a GH4-nél még tovább sikerült gyorsítani a rendszeren.

A mérnökök ugyanis közben rájöttek, hogy nem csak az az információ áll rendelkezésükre, hogy a fókuszálás lépéseinél gyengébb vagy erősebb lett a kontraszt, hanem az is, hogy mennyivel. Tehát azt is tudja a rendszer, hogy mennyivel lőtt mellé az objektív élességállításkor. Ehhez arra volt szükség, hogy a váz ismerje az adott lencserendszer háttérelmosását minden egyes gyújtótávolságnál és rekeszállásnál. A programozók így hát feltöltötték a GH4 memóriáját a saját gyártású objektívek paramétereivel (igen, mindegyik optikáéval). Ennek eredményeként – mindegy milyen gyújtótávolságot, rekeszértéket használunk, s milyen messze van a téma – a GH4 tudja, hogy az adott objektív mennyire defókuszált, s azt is, hogy milyen irányban. Ehhez csupán két képet kell megvizsgálnia gyors egymásutánban, melyek között egy parányit mozdít a fókuszon. A műveletnél a háttérelmosás (bokeh) változik, a GH4 pedig így meg tudja állapítani, mennyit kell még mozdítania az élességen, hogy az a végleges, avagy „éles” álláshoz közel kerüljön. A gyors mozdulatsor után még végrehajt a masina egy-két hagyományos kontrasztérzékeléses ciklust, és voilá, megvan az éles képünk.

A szemfülesek persze azt kérdik, hogy ezután majd minden egyes új objektív bejelentése után firmware-t kell majd frissíteni a GH4-en (és a majd azt követő vázakon, melyek szintén ezt az eljárását alkalmazzák)? Nos, nem, ugyanis a gyártó a DFD működéséhez szükséges adatokat majd az új objektívek alapszoftverébe építi be, így a lencserendszer-váz kommunikációja során történik majd meg az adatcsere. Emlékezzünk vissza, hogy a m4/3 a hagyományos 4/3 rendszertől eltérően két plusz kommunikációs pint (tüskét) kapott, melyeket pont az ilyen funkciók képesek kihasználni. Hogy gyártóidegen objektívekkel mi lesz a helyzet, az egyelőre bizonytalan, de vélhetően azok nem lesznek képesek a DFD fókuszrendszerrel együttműködni, hanem marad minden a régiben (értsd: GH3 szint, ami szintén piszok gyors).

A gyakorlatban a DFD AF nagyon jól vizsgázott: egyrészt sötétebb körülmények közepette is gyorsabb, biztosabb volt az AF, mint a GH3-nál, másrészt a témakövetéskor elvesztett élesség is sokkal hamarabb állt vissza. Videózás közben is harapósabb lett a fókusz – persze, tudjuk, hogy a hardcore filmesek soha nem használnak automatikus élességállítást, de sokan mások pedig mégis. Észrevettük, hogy ahol a GH3 nem vagy csak nagyon lassan állt be élesre filmfelvétel közben, ott a GH4 vagy azonnal, vagy másodpercek töredéke alatt meglelte a fogást a témán. Íme egy konkrét példa, ahol a GH3 a vízsugárra csak tíz másodperc után képes élesre állni, míg a GH4 azonnal:

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

Előzmények

Hirdetés