Középkori történet

Nem kellenek repülő szigetek és kristálybarlangok, nem hiányoznak sárkányok és orkok, és még csak varázsolni sem akarok – bőven megfelel nekem a földhözragadt kelet-európai középkor pitypangos valósága is. A végtelenbe nyúló búzatáblák, a náddal szegélyezett tavak, a hihetetlen panorámát biztosító dombtetők, no meg a tölgyerdő mélyén csörgedező patak, és az abból óvatosan szomját oltó gímszarvas. A fehérre meszelt falú házak sorából álló csinos falucskák, a kerítésen keresztül pörlekedő öregasszonyok és a késő este részegen valami régi ügy miatt dülöngélve verekedő vénemberek. A színes lobogók alatt hadba vonuló seregek, a hajnaltól alkonyatig valaki más földjén robotoló jobbágyok, a barlangokkal teli hegyoldalban rejtőző orvvadászok és büszke kastélyaikban pöffeszkedő nemesurak. A második Kingdom Come is ezt a korszakot, a cseh vidéket mutatja be, ide helyezve a fiatal Henry köré szőtt történelmi drámáját – és bár papíron nem sokat változott a játék, a gyakorlatban a Deliverance II mégis sokkal hatékonyabban működik, szinte azonnal magával ragadva a játékost, akit jó 60-70 órán keresztül nem is ereszt el.

1403-at írják a kalendáriumok, amikor Csehországot újabb polgárháború fenyegeti: a mindenki által kedvelt IV. Károlyt követően az ittas, az ország ügyeivel mit sem törődő IV. Vencel került a trónra, akit az első játék során öccse, a többek között a magyar királyi címet is viselő, és uralkodóként jóval hatékonyabb Luxemburgi Zsigmond számtalan esküt megszegve fogságba ejt. A cseh nemesek azonnal két táborra szakadnak: vannak, akik a rendes ügymenethez hűek, és vannak, akiket inkább Zsigmond magyarországi teljesítménye, esetleg a Csehországba küldött, főleg kun zsoldos-martalócokból álló serege győz meg. Történetünk főszereplője Henry az első pillanatokban még csak léha suhanc, aki a haverjaival való sörözést és a szép felszolgálólánnyal való cicázást mindennél előbbre valónak tartja. Az állandó szülői intelmek és a kovácstanonci kötelezettségek ellenére is idilli állapot nem tarthat sokáig: Zsigmond kunjai felégetik az ő faluját is, és a sok halott között szülei is ott vannak. Henry menekülni kényszerül, és ennek során nyakig belesüllyed a történelmi tumultusba – fontos ütközetekben vesz részt, magas rangú nemesekkel barátkozik, és néhány örök ellenséget is szerez magának.

[+]

A részletek igazán nem is fontosak, hiszen a második rész tökéletesen befogadható az első felvonás ismerete nélkül is – elég talán annyit tudni előre, hogy Henry, immár lovagnak készül, és afféle testőrként kíséri és szolgálja barátját, a lobbanékony természetű Hans Capon nemesurat. Első küldetésük kellemesen könnyűnek ígérkezik: Hans apjának, egy Vencel-párti nemesúrnak a levelét kell kézbesíteniük Trosky várába az idős Von Bergow grófnak, hátha azzal tárgyalóasztalhoz lehetne hívni a hírek szerint inkább Zsigmondot támogató nagyurat. A nyúlsütéssel, sztorizgatással és mosólány-stíröléssel szórakoztatóvá tett első táborverésnek drámai vége szakad: rablóbanda lepi meg a csapatot, lemészárolva a kísérőket, ellopva a fontos iratot, és persze veszélyes menekülésre sarkallva Henryt és Sir Capont. Egy borzasztó sérülés gondoskodik arról, hogy képességeink Metroid-módra szinte lenullázódjanak, majd, amikor kisemmizve, sebekkel tele, paraszti ruhában bebocsátást követelünk a Trosky kapuinál, már csak harsány röhögést kapunk válaszul a kevéssé keresztényi őröktől. És még innen is van lejjebb! Nem sokkal később két hősünk már Troskowitz városka főterén, a kalodába zárva dühöng, a kölcsönös vádaskodás közben megbocsáthatatlan szavakat vágva egymás fejéhez.

[+]

Néhány játékórába beletelik, mire idáig eljutunk, de a Deliverance II tulajdonképpen itt kezdődik: Henry és Sir Capon útjai dühödten szétválnak, mi pedig bosszúvággyal, tenniakarással és még egy sereg intenzív érzelemmel a szívünkben a hatalmas cseh vidék közepén találjuk magunkat. Nincstelenségünkre jellemző, hogy azt még egy kolduslány is megsajnálja, a falusiak bizalmát jelzi, hogy a kocsmárosné preemptív módon minden szabályát és tiltását a fejünkre olvassa, ha csak megközelítenénk a kapuját, és még a juhokhoz szokott pásztor is megjegyzést tesz testszagunkra. Nominálisan az lenne a feladatunk, hogy bejutást szerezzünk a tavasz fő eseményére, egy közelgő elegáns esküvőre, hiszen azon Von Bergow is részt vesz – és ott majd talán meg tudjuk arról győzni, hogy kik is vagyunk, és hogy mi miatt is kerestük. A játék azonban totális szabadságot kínál: akár azonnal elkezdhetünk ezen munkálkodni (két, teljesen eltérő küldetéslánc vezet az menyegzői meghívóhoz), de szerintem mindenkit inkább a világ felderítésének varázsa, Henry újra formába lendítésének kihívása, és persze a kismillió időtöltési lehetőségek változatossága fog magával csalni.

[+]

A Deliverance II talán legerősebb pontját a világépítés és a küldetéstervezés szimbiotikus működése jelenti: ahogy elvállaljuk és megoldjuk a különféle feladatokat, az szórakoztatóan, de brutális őszinteséggel mutatja be ezt az időszakot. Egy mindentől messzi őrposzton dekkoló fogfájós katona kendőzetlenül előadott élettörténete a mindennapok elképesztő szenvedéséről regél, de legyen szó zarándokúton levő lovagról, nagy áttörésről álmodó zenészpárosról, a pogány legendákban minden katolicizmusa ellenére is hívő fiatalasszonyról, e történetek minden történelemkönyvnél többet mesélnek a múltról, annak örömeiről és fájdalmáról egyaránt. A fejnélküli lovas faluban terjedő legendájának utánaeredve egy olyan társaságba botlunk, akikre senki sem számít, a folyókanyar menti zsúfolt cigánytábor vajdájának bizalmát elnyerve talán a játék legérdekesebben kanyargó küldetéssorozata indul el, de még az egyszeri banditák és akasztással fenyegetett orvvadászok letartóztatásának feladata is érdekesen, igényesen van tálalva. A központi történetszál pedig természetesen az akciófilmekből és ponyvaregényekből csórt panelekkel válik izgalmassá: legyen szó duhajkodással és tánccal teli esküvőről, éjszakai kastélybörtön-szökésről egy vihar leple alatt, netán kegyetlen megoldásokban mindkét oldalról gazdag várostromról, Henry története rengeteg fordulattal és mindig az események sűrűjében zajlik. Szövetségeseink és ellenfeleink sora folyamatosan változik, leszámítva persze az ördögi magyart, Tóth Istvánt, aki továbbra is az állandó tüske Henry körme alatt – de persze a kopasz Aulitz sem hiányozhat, aki anno 1402-ben otthonunk felégetését vezényelte.

Henry 2.0

Ahogy említettem, a játék indulásakor még gyönyörű lovon, fényesre suvickolt páncélban pávázó Henry az erősen scriptelt felvezetés végére a másik végletre zuhan, és szó szerint koldusbotra jut. Legfeljebb valami bunkósbottal tudja magát megvédeni, szakadt szolgaruhájának megvarratásáról csak álmodozni tud, és ha az éhhalál talán nem is fenyegeti (annyi kaját azért lehet itt-ott találni, hogy hősünk életben maradjon), az jó ideig gondot okoz, hogy hol hajtsa álomra a fejét. Nem csak azért, mert az útszéli szalmaágyak pihenési értéke szánalmas, de azért is, mert érdeklődő rablók triójára ébredni ritka lehangoló dolog. Az első feladatunk valami jobb fegyver megszerzése lesz, és e téren is óriási a szabadságunk: ha van pár acélrögünk, kovácsolhatunk is egyet, és persze aranyáron a kovácstól készterméket is vehetünk. Zártörés segíthet egy nemesi otthon vagy kaszárnya kardtalanításában, és ha sikerül belopódzni egy banditatáborba, hát ott is találni fegyvereket, de a leginkább kézenfekvő talán a sikeresen legyőzött ellenfelek kifosztása. Ha egy dézsánál lemossuk a vért az így szerzett páncéldarabokról, ha a lopott szajré értékesítése előtt várunk pár napot – vagy a forrástól messze (esetleg egy ilyesmivel nem törődő csempésznél) tesszük azt pénzzé –, hamarosan összekuporgathatunk akkora vagyont, hogy az étel és a szállás többé ne okozhasson problémákat.

[+]

Problémáink ezzel persze nem szűnnek meg, csak átalakulnak: lovat kell szerezni. Taníttatni és képezni kell Henryt. Egyre specializáltabb ruházatokat kell kialakítani számára. (Én 30 játékóra táján már tartottam egy készletet a lehető legvastagabb páncélokból, volt egy lopakodásra szánt sötét és puha ruházatom, illetve tartottam egy dúsgazdag nemest mintázó, Henry vonzerejét alaposan megdobó csiricsáré öltözetem is – más játékokkal ellentétben itt tényleg radikális hatása van egy-egy átöltözésnek.) A fejlődés hatása tökéletesen érezhető: induláskor Henry sérülékeny, lassú, és a specializáltabb feladatok (beleértve a kovácsmunkát vagy épp a zártörést) terén borzasztó béna, de egy kis gyakorlás, és minden játékórával magabiztosabbá válik. A fejlődési rendszer továbbra is négy alaptulajdonságra és egy sereg harci és nem-harci képzettségre épül, melyek mindegyike a használattól fejlődik – de ha lehet, a rendszer most még több összefüggést tartalmaz: Henry vonzerejét egy sáros nyereg is csökkentheti, a lopakodásnál külön kezeli a játék, hogy mennyire olvadunk bele a háttérbe, illetve, hogy mennyi zajt csapunk, de még az alkoholfogyasztás hatását is egy külön skill szabályozza a maga különleges perkjeivel.

[+]

Ha tehát szeretnénk jobb kutyatartóvá válni, akkor bizony rendszeresen etetni és dögönyözni kell ebünket, és harcban is érdemes őt bevetni, hiszen kiválóan tereli magára az ellenfelek figyelmét. (E képzettségnél pont van egy nulladik lépés is: állatunkat meg kell menteni, mert az első rész egyik DLC-jében hozzánk került szegény jószág az indulás nagy kavarodásában bizony messzire kóborolt.) Ha a nehézfegyverek terén akarunk új szintre jutni, akkor fogni kell egy méretes buzogányt, és azzal minél több pajzsot és fejet kell összezúzni – de új kombókat már csak valami fegyvermestertől leshetünk el. Ha szimplán izmokat növesztenénk, akkor terheljük túl magunkat egy rakás vaddisznó-bőrrel, és szimplán meneteljünk el Horschanból Miskowitzba, majd vissza – várhatóan nem lesz különösebben érdekfeszítő az út, de hogy Henry vádlijai megerősödnek, az garantált. A fejlődés során rengeteg perk közt oszthatjuk el kevéske pontunkat, és ezek általában nem csak valami százalékos bónuszt adnak, de teljesen új funkciókat nyitnak meg – a csatakiáltástól a beszédkihívások nehézségének kijelzésén át új harci technikákig mindent ezekkel nyithatunk meg.

[+]

Ez a rendszer többé-kevésbé jól működik, talán az egyedüli hátulütője, hogy néhány dolog sokkal lassabban fejleszthető, mint mások. Az életerő alaptulajdonság például már a szimpla mászkálástól is javul, míg beszédkészségünk csak azokban a helyzetekben edződik, amikor a hat speciális megközelítés (például fenyegetőzés, hízelgés, vagy rangunkra hivatkozás) valamelyikét használjuk. Ebből viszont nincs olyan sok, legalábbis eleinte, úgyhogy – hacsak nem költünk a méregdrága oktatókra, vagy nem találunk képzéssel felérő köteteket – e tulajdonságunk jócskán lemarad a fizikai jellemzőkhöz képest. Szerencsére a Kingdom Come rendszerei vannak olyan flexibilisek, hogy még erre is van megoldás: a különféle gyógynövény-italok és alkimista főzetek rengeteg eltérő bónuszt tudnak biztosítani, csak győzzük a virágszedést (és persze legyen meg a recept!). Bár az első órákban ezekkel nem sokat törődtem, később bebizonyosodott, hogy roppant hatásosak: egy erdei menekülős lopakodást a fáklyás őrök tengerében például egy kicsit jobb éjszakai látást biztosító öntet oldott meg, egy máskülönben rendre halálos fogolyszabadítást pedig végül az segített véghez vinni, hogy még a csata kirobbanása előtt vagy három harci italt felhörpintettem.

[+]

Jó húsz játékórával az indulás után ez a rendszer kellően hajlékonnyá válik ahhoz, hogy mindent meg tudjunk oldani ilyen vagy olyan módon; de a gazdaság van olyan jól kialakítva, hogy anyagi helyzetünk sosem válik korlátlanná. (Több más megoldás mellett ezt szolgálja, hogy az üzletek pénztárcája véges.) Ez mindenképpen dicséretre méltó, de ennek azért van egy apró árnyoldala is: e helyzetért meg kell szenvedni, a játék legelején Henry ugyanis tényleg minden szempontból képzetlen. Ekkor a harcok nem állnak másból, mint random csapkodásokból, ha lopakodni próbálunk, három faluval arrébb is meghallanak minket, arra pedig szakadt posztóruhában esélyünk sincs, hogy ráhozzuk a frászt egy morcos útonállóra. A korai staminaszegény és vívás-tudatlan órákban nem feltétlenül élvezetesek a harcok – ezen egyszerűen át kell jutni. Az ellenfelek és más kihívások egyébként nincsenek szintezve: egy-egy fontosabb szekrény vagy láda még a legelső településen is lehet nagyon nehéz fokozatú zárral védve, egy tetőtől talpig lovagi páncélt viselő harcos pedig még a játék legvégén is képes óriási ellenállást kifejteni.

Isten ujja

A harcrendszer pöttyet kezelhetőbb lett az első részhez képest: hat eltérő irány helyett most csak négyfelé tarthatjuk fegyverünket, jelezve, hogy honnan próbálunk majd lesújtani (vagy védekezni). Bár a szintezetlen ellenfelek miatt lesznek olyan küldetések és területek, amikor jól páncélozottan, valami erős fegyverrel a kézben szinte odafigyelés nélkül is lehet nyerni, általában Henry dolga nem ilyen egyszerű. Az időzítés roppant fontos, főleg a hárítás-visszacsapás láncoknál, melyek akár hat-hét ütésváltáson keresztül is fokozódhatnak – szerencsére a zöld pajzs- és a kék kardikonok felvillanása megad ehhez mindenféle segítséget. Ezt bonyolítják az eltérő fegyverek képességei: a rövidkard-pajzs kombináció roppant defenzív felállást jelent, de ha nagyot akarunk sebezni, ami a vastagon páncélozott katonák ellen ugye elég fontos, érdemes lehet valami nehezebb, kétkezes fegyverre váltani. Aki hajlandó sokat – rengeteget! – gyakorolni, az íjásszá is képezheti magát; de a korai, hihetetlenül primitív „pisztolyok” használata minden esetben bizonytalan végkimenetelű marad. Henry harci képességeit egyébként nem csak a vonatkozó fegyverben szerzett jártassága, illetve az esetleges perkek és italok bónuszai egészítik ki, de a mesterektől különféle kombókat is tanulhatunk. Az egyikkel a pajzsot lehet félresöpörni, a másikkal a fejre mérhetünk könnyebben ütést – de ember legyen a talpán, aki a sokszor sokrésztvevős küzdelmek káoszában ezekre is oda tud figyelni.

[+]

Az első Kingdom Come-ra még rásüthető volt a pejoratív eurojank kifejezés – tele volt bugokkal és teljesítményproblémákkal, ráadásul szinte érezhető volt, ahogy az egyes játékelemek ropognak az összeillesztés terhei alatt – minden roppant nehézkes volt benne. E téren a második rész sokat lépett előre: néhány váratlan kilépést leszámítva alig láttam programhibát, konzolon választhatunk a 30 és a 60 fps üzemmódok között (a képeket az utóbbi beállítás mellett készítettem), és a játékmenet is jobb lett. Jobb, de nem tökéletes – amilyen parádés a sztori, a világépítés és a küldetéstervezés, olyannyira látszik, hogy harc, sőt, néha a puszta közlekedés terén sem sikerült még ezt elérni. A harcrendszer például azonnal megroggyan, ha több ellenféllel kerülünk szembe – egyszerűen nem elég fürge, nem elég dinamikus hozzá a rendszer, hogy ezt megfelelően kezelje. Két ellenfelet még úgy-ahogy le lehet győzni, ha egymás előtt tudjuk őket tartani, de ennél nagyobb túlerőnél ritkán lesz esélyünk – ami persze egyfelől realisztikus, másfelől viszont ez egy videojáték, aminek a játszhatóság felé kellene gesztusokat tennie. (Apró tipp: az ellenséges AI szó szerint összedől, ha egy szűkebb járatba, vagy ami még jobb, lépcsőhöz csaljuk őket – ilyenkor sérülés nélkül akár tucatnyi katona is legyőzhető.) Zavaró az is, hogy amíg a másik fél nem lép harci állapotba, sokszor nem lehet őket megsebezni nyílt harcban. A lovaglással nincs baj (bár a paci igen szögletesen fordul az ösvényeken), de a gyalogos Henryt már a bokáig érő kövek is képesek megfogni, és ráadásként ilyenkor csak kis kepesztés után tud átugrani vagy átmászni az akadályokon.

[+]

Szerencsére ezek azért megbocsátható, illetve megszokható hibák – az pedig teljesen egyénfüggő lesz, hogy a néha talán túl lassú részfeladatokat miként viseli el az ember. A fegyverélezés még tempósan működik, de a kovácsolás bizony lassú, több perces folyamat – mint ahogy az alkímia is sok odafigyelést kíván meg. A minden megmutató térképekhez szokott játékos számára furcsa lesz, hogy itt bizony sokszor meg kell keresni célpontjainkat: a dezertőrök erdei táboráról pontosan ennyit tudunk – hogy melyik erdőben vannak, a többi már a mi dolgunk. A vadász is amolyan vadászos instrukciókat ad: „menj a patak mellett a nagy kőig, ott fordulj északkelet felé, és keresd meg a villámsújtotta fát – na onnan már látni fogod azt a fehér sziklát, ahonnan…”, én általában élvezettel keresgéltem, már csak azért is, mert Henry általában monologizálva kommentálja, ha jól úton járunk. Szintén meg kell szokni azt, ahogy az állásmentés működik: a kilépésen kívül a játék a küldetések teljesítésekor, valamint a saját ágyban alvásnál ment automatikusan – itt fontos a „saját” jelző, hiszen random ágyban vagy erdőmélyi szalmamatracon meghúzva magunkat nincs ilyen hatás. (Én egyszer másfél órányi játékidőt buktam el emiatt, szóval ti ne kövessétek el azt a hibát!) Természetesen manuális mentés is van, de ahhoz snapszot kell inni, ami 10-20 groschenes árával úgy a tízedik játékóráig még szűkösen lesz csak elérhető – de rá kell szokni, hogy bőkezűen használjuk e lehetőséget, és ne csak harácsoljuk az üvegcséket, mint az Elixirt a Final Fantasyban.

[+]

A Deliverance II továbbra is a CryEngine-t használja, és az úgy általában remekül teszi a dolgát. Nyilván nem ez a világ legszebb játéka, arcmimika terén például akadnak sokkal kidolgozottabbak is, de így is teljesen elégedett voltam az összképpel. Ahogy a bevezetőben említettem, van valami varázslatos ebben az akár-Magyarországon-is-lehetnénk jellegű tájban, legalábbis nekem, aki sok erdőben kóborolt már. A hétköznapiság is képes lenyűgözni az embert: a pipacsokkal és csalánnal teli tisztások és Apollónia sziklás-erdős vidéke ugyanúgy elbűvölt, mint a májusfa alatt mulató falusiak látványa, vagy mondjuk a nyüzsgő Kuttenberg, ez a hatalmas iparváros, ami sokkal nagyobb, mint az összes többi lakott terület együttesen. Igaz, lakói közel sem olyan barátságosak, mint a falusiak, épületeinek nagy része pedig zárva marad. és emiatt jóval díszletszerűbbnek hat, de így is jól esik felderíteni a zsidónegyed kis sikátorait, a félig lerombolt városfalakat javító hatalmas építkezéseket, vagy éppen a központi piac nyüzsgését. A mindennapi élet amúgy egész jól van modellezve – minden karakternek van egy napi ritmusa, a véletlenszerűen találkozó helyiek sokszor elbeszélgetnek (vagy épp üvöltöznek) egymással, az őrök ránk köszönnek, a kutyák megmorognak, az úton szembejövő vándorok pedig vérmérsékletük és saját hibbantságuk alapján sokszor valami furcsa kihívást, sztorit vagy feladatot kínálnak fel. Az illúzió nem teljes: nincs például teljesen más napirend szerint zajló vasárnap, a farkasok nem űzik a vaddisznókat a vadonban, a kiteregetett ruhát zuhogó esőben sem szedik be a háziasszonyok és a szekérkaravánokról sem pakol le senki, de az ilyesmi csak ritkán tűnik fel.

[+]

A második rész egyik legjobb újítása, hogy végre van cseh szinkron, és így nem angolul kell hallani a városneveket, hanem ízes, olykor akcentusos helyi előadásban lehet. A német kereskedők, kun katonák, cigány lókupecek és lengyel papok beszédébe több-kevesebb szó saját nyelvükön kerül bele, tovább színesítve a világot. Ezerszer hangulatosabb így a játék, még akkor is, ha kis disszonanciát teremt az, hogy az angol verzió (a felirat is) rengeteg nevet megváltoztatott – Hans Capon például egy valóságban is létezett nemes volt, akire a cseh szinkron a Jan Ptáček nevet is használja. És ha már disszonancia: az angol szinkron olykor rémesen modern szavakat használ, és bizony a magyar szereplők beszédében is sokszor előfordul ez. (És ha már: a tökéletes fogazatok és mainak tűnő frizurák is zavaróan hatnak néha.) Persze az összkép így is abszolút pozitív, és ez főleg abban az alkoholmámoros jelenetben jött ki, ahol egy kun katona magyarul énekel egy roppant trágár dalt, amire egy fonetikusan hangzó, teljesen értelmetlen cseh zagyvaság volt Henry pálinkaszagú válasza, amire extra ráadásként egy újabb, csak fonetikusan hasonlító marhaság volt az angol felirat. Talán a hangok, és főleg a természet hangjai gyérebbek a vártnál – hiányzott az erdő állandó bogárzúgása, a szélben mozgó fák susogása, no meg az esti tücsökének.

[+]

Millió dologról nem írtam még – a bűnözés igen szigorú (néha talán túl szigorú) kezeléséről, ami kétszer is átgondoltatja az emberrel, nem csak azt, hogy tényleg megpróbáljon-e besunnyogni egy gróf zárt dolgozószobájába, de még azt is, hogy melyik a legjobb pillanat ahhoz, hogy ellopjunk egy diós süteményt a taverna konyhájából. Nem tértem ki részletesen a roppant veszélyes lőfegyverek megjelenésére, sőt, arra sem, hogy egy igen fájdalmas jelenetben Henry az első csehországi ágyúval is szoros ismertséget köt. Nem volt szó még a titokzatos Katherine-ről, vagy épp az első részben is fontos szerepet betöltött tintás Goodwin atya visszatértéről; a kastélyok falán belül zajló elegáns árulásokról és a falvak közti kisstílű kekeckedésekről; a bányadémon titkáról, a javasasszony lányáról, és arról, hogy Henry végre visszaszerzi-e szülei kardját a megátalkodott magyartól… de mindenki jól fog szórakozni, mire maga is választ kap e kérdésekre.

A Kingdom Come: Deliverance II PC-re, PlayStation 5-re, valamint Xbox Series konzolokra jelent meg.

A tesztjátékot a magyar forgalmazó Magnew biztosította.

Összefoglalás

Vannak olyan folytatások, amelyek látványosan nagyobbak és szebbek, de mégsem tudják úgy elkapni az embert, mint a talán kicsit kopottabb elődei. A Kingdom Come: Deliverance II az ellenkezőjére példa: alig-alig változott, mégis sokkal befogadhatóbb, szórakoztatóbb élményt ad, mint az előző rész. Története remekül megírt tévésorozatra emlékeztet, mellékes tartalmainak nagy része roppant élvezetes, fordulatai sokszor a rutinos játékost is képesek meglepni, és bár nincsenek dungeonök és szörnyfészkek, élmény felfedezni még magyarként is oly ismerős tájait. Játékmenet terén egyik komponense sem lett kiemelkedő, a harctól a zártörésig mindenben van valami kis gyenge pont, de az ember hamar megtanul ezekkel élni, minden újabb játékbeli nap nagy kalandokat ígér.

A Kingdom Come: Deliverance II legfőbb pozitívumai:

• Felfedezésre ingerlő táj és remek mellékküldetések;
• akciódús, változatos, drámai központi sztoriszál;
• végre van cseh szinkron – és ráadásul nagyszerű is lett;
• komplex rendszerek dolgoznak benne, könnyen érthető módon.

A Kingdom Come: Deliverance II legnagyobb hiányosságai:

• Az első féltucat órában Henry túl gyenge az igazán élvezetes játékmenethez;
• a harcrendszer nem tud mit kezdeni a többszereplős csatákkal.

Bényi László