Az Ivy Bridge

Aki olvassa a x86-os processzorokkal kapcsolatos anyagokat, valószínűleg már jól tudja, hogy az Intel egy úgynevezett tikk-takk elnevezésen futó stratégia alapján dolgozik, ami azt jelenti, hogy kétévente új architektúrát jelentenek be, a köztes években pedig kétévente új gyártástechnológiára állnak át. A folyamat utolsó állomása a 32 nanométeren készülő a Sandy Bridge volt, amely a korábbi, még 2010-ben bemutatott Westmere (Clarkdale és Gulftown) esetében bevetett 32 nm-es csíkszélességet vitte tovább egy jelentősen átdolgozott mikroarchitektúrával.

Tovább ketyeg... [+]

Ugyan a korábbi tervekhez képest kisebb csúszással, de most, 2012 áprilisának végén egy újabb "tick" állomáshoz érkeztünk. Ez lényegében egy vadiúj gyártástechnológiát jelent, amivel az Intel ismét mindenki előtt, immáron 22 nanométernél jár.

[+]

Az új, 22 nanométeres csíkszélességgel egy olyan megoldást mutatnak be, melyen már több mint egy évtizede munkálkodik az óriásvállalat. Konkrétan egy új, háromkapus tranzisztorról van szó, amelyről először még valamikor 2002-ben hallhattunk, de hosszú várakozás után most végre az Ivy Bridge processzorokban a nagyközönség számára is elérhetővé válik a technológia.

[+]

Az újdonság forradalmi mivolta a mai divat szerint csak háromdimenziósnak nevezett (3D Tri-Gate) felépítésből adódik. Az eddigi gyakorlattal ellentétben a forrás (source) és a nyelő (drain) között haladó vezeték kilép a harmadik dimenzióba, így immár nem egysíkú, hanem mondhatni élére állított vezetőben haladnak az elektronok, a kapuelektróda pedig nem csak felülről, hanem három oldalról fogja ezt körbe, így nagyobb felületen, nagyobb hatásfokkal zár, csökkentve ezzel a sok fejtörést okozó szivárgást.

Egy tranzisztor hatásfokának, teljesítményének legjelentősebb meghatározója a zárás minősége, hogy nyitott kapunál, bekapcsolt állapotban minél nagyobb, zárt kapunál, kikapcsolt állapotban pedig minél kisebb áram folyjon át rajta. Felülnézetből ez a paraméter az integrált áramkör fogyasztását határozza meg. Emellett a kapcsolás sebessége is kardinális kérdés, hiszen egyenes arányban van az áramkör órajelével, vagyis az elérhető sebességét definiálja. Természetesen a korábbi, egysíkú vezetős (planáris) tranzisztorokkal is elérhető lenne a 22 nm, de az Intel elemzése szerint ez a jelenlegi technológia mellett lényegesen megdrágította volna a gyártást, ráadásul az új, háromdimenziós verzió kapcsolási paraméterei jobbak.

[+]

A fenti dián látható kis grafikonon a függőleges tengelyen a kapu késleltetése (gate delay) szerepel, amely értelemszerűen minél kisebb, annál jobb. A vízszintes tengelyen a működési feszültség jelenik meg, ami a fogyasztást mutatja. Itt 37%-kal gyorsabb a 22 nm-es háromdimenziós tranzisztor a hagyományos 32 nm-es megoldáshoz mérten, továbbá az is látható, hogy a háromdimenziós verzió úgy 25%-kal lehet gyorsabb egy hagyományos kialakítású, teoretikus 22 nm-es eljárásnál. A kapuk alacsonyabb késleltetéséből eredő 18%-os gyorsulás szintén nem elhanyagolható, bár itt a teoretikus 22 nm-es eljáráshoz képest a sebességbeli előny már nem olyan jelentős. A magas órajelű, komplex chipeknél még nagyon fontos tényező a szivárgási áram, aminek alacsonyan tartásában szintén jeleskedik a háromdimenziós megoldás. Itt arra kell gondolni, hogy a fejlesztőknek a kisebb fogyasztás okán nagyobb mozgásterük van az egyes komponensek kialakításában, egy kevésbé szivárgó technológiával összetettebb kapcsolás hozható létre azonos fogyasztási paraméterek mellett.

[+]

Természetesen a technológia pozitív oldalaival más gyártók is tisztában vannak. Az előzetes hírek alapján a FinFET néven is ismert megoldást a Common Platform (IBM, GlobalFoundries és Samsung) tagjai a 14 nanométeres csíkszélességnél fogják először tömeggyártásban is alkalmazni, valamikor 2015-2016 környékén. Most nézzük, hogy az új gyártástechnológia segítségével milyen lapkát állított össze az Intel!

Bal szélen a 22 nm-es Ivy Bridge, míg jobbra az azt megelőző, 32 nm-es Sandy Bridge látható. Ami talán elsőre leginkább szembetűnő, az a grafikus mag mérete, ami a korábbi megoldáshoz képest alaposan meghízott. Ez természetesen nem véletlen, hisz mind sebességben, mind funkcionalitásban előrelépések történtek. Emellett az x86-os CPU magok kisebb finomításon mentek keresztül. Említésre érdemes még a PCI Express vezérlő, amely immáron hivatalosan is megfelel a 3.0-s szabványnak. Ezzel szemben a sávok száma nem változott, azaz 16 maradt.

A fenti táblázatból látható az új 22 nm-es gyártástechnológia áldásos hatása. Míg a közvetlen előd Sandy Bridge-hez képest a tranzisztorok száma 485 millióval nőtt, addig a lapka mérete 56 mm²-rel csökkent. Az Ivy Bridge a maga 160 mm²-es méretével már nyugodtan nevezhető egy viszonylag kis lapkának, ami a gyártási költségek szempontjából egyáltalán nem elhanyagolható.

Ivy Bridge lapkák egy 300 mm átmérőjű waferen [+]

A CPU magok újításai

Az Ivy Bridge processzormagjai a "tick-tock" stratégia "tick" állomásaként a 22 nm-es gyártástechnológiára való áttérés mellett nem sok változást mutatnak a Sandy Bridge magjaihoz képest; konkrétan három fő újdonsággal találkozhatunk:

• A processzor új utasításokat kínál a 16 bites félpontosságú és a 32 bites egyszeres pontosságú lebegőpontos számok közti konvertáláshoz.
• Az RDRAND utasítás formájában nagyteljesítményű véletlenszám-generátort (Digital Random Number Generator – DRNG) kapott, amely 16, 32 vagy 64 bites számok létrehozására alkalmas.

[+]

• A legérdekesebb újítást a Supervisory Mode Execute Protection (SMEP) névvel illetett védelem jelenti, amely a következőt takarja: a processzor négyféle védelmi körbe (Ring0, Ring1, Ring2, Ring3) tudja sorolni a programokat aszerint, hogy azok mit tehetnek meg, mihez van jogosultságuk. A modern operációs rendszerek ezek közül legalább kétfélét használnak, ezek a felhasználói (User, Ring3) és a kernel (Supervisor, Ring0) mód. A felhasználói módban futó programoknak pl. nincs jogosultságuk közvetlenül hozzáférni a hardverekhez vagy módosítani a teljes rendszer futási körülményein, az ezekhez szükséges ún. privilégizált gépi utasítások nem engedélyezettek, a program hibával leáll, ha ilyenre fut. Ezen utasítások csak kernel módban engedélyezettek, az ebben a módban futó programok (operációs rendszer, driver-ek, virtualizációs rétegek stb.) megbízható forrásból származnak. Ha egy program hozzá szeretni férni valamely hardverhez, pl. olvasni akar egy fájlt a háttértárról, akkor meghívja az OS megfelelő függvényét, amely ilyenkor átvált kernel módba, végrehajtja a kért cselekményt pl. a megfelelő driver segítségével, majd visszavált felhasználói módba, és a program futása folytatódik.

  
  [+]

  
  A kernel módban levő programkód viszont mindezidáig lefuttathatott csak felhasználói jogkörrel rendelkező programkódokat is, ennek megakadályozására született meg a SMEP: bár maga a kernel-módú kód megbízható forrásból származik, eddig sikerülhetett rávenni (pl. egy biztonsági rés miatt) arra, hogy futása átirányítódjon egy rosszindulatú felhasználói programra; bekapcsolt SMEP mellett viszont ilyen esetekben azonnal megáll a program futása, és elmarad a károkozás.

Mindezeken felül a Sandy Bridge-hez képest azonos órajelen néhány százalékos gyorsulás várható a következők miatt: némi csiszolás történt a mikrokód-alapú memóriamásoló és -inicializáló utasítások teljesítményében, 4 új utasítás segítségével gyorsítható az egyes programszálak privát adatait tartalmazó területre mutató FS és GS szegmensregiszterek elérése; a legnagyobb horderejű változás azonban az, hogy – a Bulldozerben bevezetett Move Elimination-hoz hasonlóan, de annál általánosabban akár lebegőpontos, akár integer regiszterre – a regiszterből regiszterbe történő másolásokat a regiszterfájl saját hatáskörében elvégzi, ezen műveletek nem igényelnek végrehajtó egységet. Ezzel tovább okosodott ez az egység, mivel a Sandy Brigde-ben még csak a regiszterek nullázását végezte el önállóan.

Az Ivy Bridge és a grafika

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy az Intel az Ivy Bridge fejlesztése során az integrált grafikus vezérlőre (IGP) koncentrált. Alapvető fontosságú volt ennek az egységnek a korszerűsítése, mivel az IGP manapság már nemcsak a grafikában számít, hanem általános számításokra is bevethető, és nem kevés esetben sokkal gyorsabb, illetve energiahatékonyabb lehet a feldolgozás, mint a processzormagokkal. Az előző generációs Sandy Bridge ebből a szempontból még nem jeleskedett, ugyanis a rendszer IGP-je túl buta volt az általános számítások hatékony feldolgozásában. Az Intel "tick-tock" stratégiája persze a "tick" kategóriába tartozó, gyártástechnológiai váltásoknál jellemzően nem kockáztat nagy volumenű változást, a vállalat azonban mégis bevállalta az IGP áttervezését, amire már mindenképpen szükség volt.

Az új IGP az Intel teljes termékskáláját tekintve hetedik generációsnak tekinthető, míg a HD Graphics sorozaton belül harmadik generációs megoldásról van szó. A vállalat az újratervezett grafikus architektúrát szimplán Gen7-nek nevezi, amiből kitalálható, hogy a Sandy Bridge IGP-je a Gen6 jelzést viselte. Rögtön az elején érdemes leszögezni, hogy a Gen6 architektúra helyenként nagyon vérzett. E sebek egy része a Sandy Bridge koncepciójából eredt, de az IGP más szempontok szerint is messze volt a korszerűtől. Minderről persze nem sokan tudnak, ami annak is köszönhető, hogy az Intel IGP részletes vizsgálatát mostanáig mellőztük, ám itt az ideje ezt az elmaradásunkat bepótolni, így alapvetően kielemezzük a Santa Clara-i óriáscég elképzelését a grafikus vezérlők szempontjából.

Az IGP felépítése

Az Intel szemszögből a Gen6-os IGP legnagyobb gondja a skálázhatósággal volt. Ez azt jelenti, hogy a rendszer elemei nagyon szorosan kapcsolódtak egymáshoz, így egyes részegységek számát ugyan meg lehetett növelni, de ez a kiegyensúlyozatlanságot is maga után vonta, ami nyilván nem kedvező jelenség. A Gen7 architektúra tehát az alapokat tekintve a HD Graphics sorozatra épít, de a fő fejlesztési szempont a skálázhatóság megteremtése volt. Az AMD és az NVIDIA a megfelelő skálázhatóságot a moduláris felépítéssel biztosítja, és nem meglepő, hogy az Intel is így tett. Az Ivy Bridge IGP-je alapvetően több részre osztható fel, amit az alábbi kép szemléltet.

[+]

Látható, hogy a grafikus számítás szempontjából három rész jól elkülöníthető. A legfontosabb a kalkulációkért felelős shader tömb, melyből egy kapott helyet. Ezen belül 16 darab shader processzor található, amit az Intel Execution Unit néven emleget. Ezek komplex feldolgozók, így két darab 128 bites vektormotorból állnak. Utóbbiak közül az egyik felel az általános operációk feldolgozásáért, míg a másik a speciális, trigonometrikus és transzcendens utasításokat támogatja. A Gen6 IGP pontosan ilyen felépítéssel rendelkezett, de az új fejlesztés némileg azért csavart a dolgok menetén. Először is az általános vektormotorok már támogatják a bitszintű utasításokat, emellett a rendszer megfelel az IEEE754-2008-as lebegőpontos szabványnak, további újítás még az FMA (Fused Multiply-Add) utasítás bevezetése, ami pontosabb számításokat tesz lehetővé. Mindezek a DirectX 11-es API követelményei, így az alkalmazásuk kötelező volt, de nyilván előnyt jelentenek az előző generációhoz képest.

Sokkal érdekesebb újítás az Execution Unitok 4+4 co-issue képessége. A Gen6 IGP esetében a speciális vektormotor csak a trigonometrikus és a transzcendens utasításokat támogatta. Amennyiben az adott shader kódban nem volt túl sok ilyen számítás, akkor a rendszer speciális vektormotorjai kihasználatlanok voltak, így az Intel a Gen7 architektúra esetében az FMA támogatását is beépítette. Ezzel tehát az Execution Unitok órajelenként nyolc darab, egymástól független FMA utasítást képesek végrehajtani. Természetesen a függőség kezelése itt kulcsfontosságú, mivel az egymástól függő operációk párhuzamos feldolgozása nem lehetséges. Erről a Thread Dispatch egység gondoskodik, mely igyekszik megfelelően etetni a vektormotorokat, hogy minél többször hasznosítható legyen a 4+4 co-issue képesség. Mindennek érdekében az Intel megnövelte a párhuzamosan kezelt szálak számát is, illetve az Execution Unitok regiszterterülete is nagyobb lett.

A shader tömbben található még a 256 kB-os kapacitást kínáló URB, azaz a Unified Return Buffer, mely egy gyorsan elérhető, írható és olvasható megosztott memória az Execution Unitok között, emellett a 32 kB-os L1 utasítás gyorsítótár is megosztott. Itt megjegyezzük, hogy az URB felel majd a DirectX 11-ben megkövetelt Local Data Share (LDS) funkció ellátásáért is.

A textúrázás szempontjából szintén javult a rendszer. A shader tömb két darab megosztott textúrázó blokkot tartalmaz, melyek egyenként négy darab Gather4-kompatibilis textúrázó csatornát alkalmaznak. A Gather4 azonban csak formális jellegű, mivel egy csatornához csak egy mintavételező tartozik, ami nyilván teljesen eliminálja a Gather4 utasítások alkalmazásának előnyét. Ez logikátlan döntés a mérnökök részéről, hiszen a DirectX 11-es játékok aktívan használják ezt a funkciót, és jelentős teljesítmény nyerhető vele. Természetesen jelen van a blokkonkénti textúrázó gyorsítótár is, mely egy 4 kB-os elsődleges és egy 24 kB-os másodlagos szintből áll.

A shader tömb mellett található a render tömb, mely a data porton keresztül érhető el. Utóbbi tartalmazza a ROP blokkot is, melyben négy blending és négy Z mintavételező egység dolgozik. Ezen a ponton tehát nincs változás a Gen6 IGP-hez képest, de hatalmas újítás a megosztott 256 kB-os L3 gyorsítótár megjelenése a Gen7 IGP-n belül, ami a Sandy Bridge működésének legnagyobb problémáját oldja meg. Mint ismeretes, az előző generációs architektúra a processzormagokat és az IGP-t egy MESIF koherenciaprotokollt alkalmazó, négy részre osztott utolsó szintű gyorsítótárral (LLC) kapcsolja össze, mely gyűrűs buszon keresztül kommunikál. A koncepció alapvetően az, hogy az IGP írhasson az LLC-be, ezzel gyorsan hozzáférhetővé téve az adatokat a processzormagok számára, illetve nem mellékesen a processzormagok által kiírt adatok gyors elérése is fontos. A MESIF koherenciaprotokoll azonban csak a processzorra vonatkozik, ami azt jelenti, hogy a processzormagok csak a saját LLC szeletükbe írhatnak, miközben a teljes LLC-t olvashatják.

Azonban az IGP nem kevés szállal dolgozik, és szálanként 32 kB-os adatot írhat az LLC-be, azon belül is, oda ahova akar. A kontrollt itt a programozóknak kellene biztosítani, de mivel ilyen rendszerrel még senki sem találkozott a Sandy Bridge megjelenéséig, így erre nem lehetett készülni. Az pedig könnyen kitalálható, hogy ha az IGP kvázi kontroll nélkül elkezdi írni az LLC-t, akkor a processzormagok által kiírt adatokat sorra felülírja, vagyis azok csak a rendszermemóriából érhetőek el újból. Mindez nagyon rontotta a Sandy Bridge összteljesítményét, ami egyes játékprogramok alatt másodpercekig tartó megállás formájában jelentkezett, majd a feldolgozás egy darabig ismét folyamatos volt. Az Intel a problémát a driverben oldotta meg, vagyis az előbb részletezett koncepcióra érzékeny programok esetében letiltották az IGP írási jogát az LLC-re vonatkozóan, ami a másodpercekig tartó megállásokat megszüntette, de az átlagos tempó negatív irányba mozdult el.

Az Ivy Bridge a Sandy Bridge alapkoncepcióján nem változtat, ám az IGP-ben most már ott van az Execution Unitok között megosztott L3 gyorsítótár. Ide a rendszer kedve szerint írhat, hiszen ez nem befolyásolja a processzormagok munkáját. Természetesen a fejlesztő kiírhatja az adott szál eredményét az LLC-be is, így azt a processzormagok gyorsan elérhetik, emellett az IGP az LLC tartalmát továbbra is olvashatja, vagyis az Intel alapvetően megoldotta a problémát.

Az IGP új képességei és a multimédia

Az új IGP általános felépítése mellett érdemes rátérni az extra tudásra, amit az Intel belepréselt. Mint ismeretes, a Gen7 architektúra támogatja a DirectX 11-es, a DirectCompute 5.0-s, az OpenGL 3.2-es és az OpenCL 1.1-es API-t. Az előző generációs megoldáshoz képest tehát jelentős az előrelépés. Tekintve, hogy a DirectX 11 a tesszellálást is bevezette, így az Intelnek valahogy ezt is támogatni kellett, de a setup motor szempontjából a Gen6 architektúra nagyon gyenge volt.

Nem volt kérdés tehát, hogy az Ivy Bridge IGP-je újratervezett setup motort kap. Ez tartalmaz egy fix funkciós tesszellátort, ami elvárás is manapság, ám az Intel kigyomlálta az előd problémáinak egy részét. Az új architektúra jobban kezeli a Fast Z Cleart és a Hierarchical Z-t, melyek alapvető fontosságú fejlesztésnek számítanak, ám egy fontos területen nem történt előrelépés. A Sandy Bridge IGP-je négy órajelenként dolgozott fel egy háromszöget, ami manapság vérszegénynek számít, és ebből a szempontból az Ivy Bridge IGP-je nem javult. A rendszer ugyan kellően magas órajelen jár, hogy ez ne legyen nagyon limitáló hatású, de a DirectX 11 támogatását figyelembe véve illett volna itt is javítani. A raszter motor a raszterizálást négyes pixelblokkokon hajtja végre (ez általánosnak mondható a mai PC-s GPU-kon vagy IGP-ken), a teljesítménye pedig órajelenként 4 képpont. Utóbbi érték nem túl sok, de a ROP blokk megfelelően etethető, így ebből a szempontból kiegyensúlyozott a fejlesztés.

Hatalmas előrelépés, hogy a vállalat a geometry shaderek esetében elérhető teljesítményt is növelte a dedikált stream output egységgel. Ezt a funkciót a Sandy Bridge is támogatta, de csak emulált formában. A DirectX API a specifikációk alapján erre lehetőséget ad, de borzalmasan lassú megoldásról van szó, így célszerű volt bevezetni egy fejlettebb, és jóval gyorsabb megvalósítást. Az kétségtelen, hogy a stream output az Ivy Bridge esetében jobban van megoldva, mint a korábbi generációban, de az adatokat az egység az LLC-be menti, ami nem kedvező. Jobb lenne, ha az URB-be vagy az IGP-n belül található megosztott L3 gyorsítótárba kerülnének a kimentett információk, mivel azokat az Execution Unitok gyorsabbak elérik. Persze valószínű, hogy ennek implementálása már nem fért bele a mérnökök idejébe, így egyszerűbb megoldást kerestek a problémára.

Javuló képminőség!

A Sandy Bridge IGP-jét a 3D-s alkalmazások képminőségének vizsgálata során is nagyon sok panasz érte. A HD Graphics 2000 és 3000 az anizotropikus szűrésre egy nagyon régi szögfüggő algoritmust használt, amilyennel még 2001-ben találkozhattak a felhasználók a Radeon 8500 és a GeForce 3 sorozatban. Nem kérdés, hogy egy közel 10 éves szűrési megoldás már nem elég fejlett ahhoz, hogy felvegye a versenyt az élmezőnnyel, ami sajnos meg is látszott a képminőségen. Az Intel az Ivy Bridge IGP esetében ezen is javított.

HD Graphics 3000 – HD Graphics 4000 – AMD Radeon – NVIDIA GeForce

A fenti képeken látható, hogy az új szűrési algoritmus már szögfüggetlen, és bár annyira jó munkát nem végez, mint az AMD megvalósítása, de a játékokban ez nem igazán vagy csak nagyon nehezen lesz észrevehető. Az NVIDIA megoldásáról is készítettünk egy képet. Látható, hogy a GeForce-ok még mindig nem dolgoznak teljesen szögfüggetlen algoritmussal, de nem győzzük hangsúlyozni, hogy ilyen különbségeket valós környezetben nagyon nehéz észrevenni. Ebből a szempontból az Intel HD Graphics 2000 és 3000 szűrése volt nagyon rossz. Az alkalmazott szögfüggő algoritmus rányomta bélyegét a képminőségre, de ez már a múlté.

Az Intel az élsimítás szempontjából is újított. A Sandy Bridge IGP-je csak a DirectX által megkövetelt 2x-es és 4x-es MSAA-t támogatta, ám az új generációs fejlesztés már a 8x-os MSAA-ra is lehetőséget ad. Ez persze nem túl lényeges szempont, ugyanis a ROP blokk gyenge Z mintavételező képessége nem teszi lehetővé a játszható sebességet 8x-os élsimítás mellett.

Multimédiás újítások és javítások

A Sandy Bridge IGP-je a multimédiás képességek oldaláról sem volt hibátlan, sőt talán ezen a ponton volt a legtöbb probléma vele. A Gen6 architektúra hihetetlenül sok gyermekbetegségben szenvedett, amit az Intel a Gen7 esetében kigyomlált. Először is HTPC-ket érintő változás, hogy az Ivy Bridge már támogatja a 23,976 Hz-es frissítést, vagyis a Blu-ray filmek lejátszása megfelelő lehet, azaz natív módban nem fog 40 másodpercenként megakadni a kép. Természetesen a 23,976 Hz támogatása egy bonyolult dolog, és nemcsak a lapkán, hanem a teljes rendszeren is múlik. Az Intel az Ivy Bridge-et elsősorban a 7-es szériás vezérlőlapkákhoz tervezte, így ez a szolgáltatás a Maho Bay platformon belül fog a legjobban működni. Maga a funkció elérhető lesz a 6-os szériás vezérlőhidaknál is, de nem biztos, hogy a valós frissítési érték annyira közel lesz a 23,976 Hz-hez, mint a Maho Bay platform esetében. A 40 másodpercenkénti akadás persze biztosan megritkul, de kérdés, hogy mennyivel.

Szintén nagyon fontos újítás az YCbCr támogatás megjelenése, mely a HTPC-s közösségnek szintén elengedhetetlen szolgáltatás. A Sandy Bridge csak az RGB módot támogatta, ami az xvYCC kompatibilis HDTV-knél korlátozott színmegjelenítést jelentett, de az Ivy Bridge esetében ezt megoldotta az Intel. A grafikus driverben ugyan továbbra is az RGB mód az alapértelmezett beállítás minden megjelenítőre, de az adott kijelző kezelésénél az YCbCr opció bepipálásával rögtön áttér a rendszer az xvYCC színskálára.

[+]

Sajnos a Sandy Bridge IGP-jének DXVA támogatása is eléggé gyenge volt. A probléma a szabvány szerint megírt, rendszerint ingyenes DXVA kodekek (például az MPC Video Decoder) kapcsán merült fel, amikor az 5 körüli referencia frame kódolású, H.264-es videók esetében képhibát generált a hardver egy rövid időre. Ez jellemző volt az Intel korábbi generációs grafikus vezérlőire is, ám az Ivy Bridge IGP-je ebből a szempontból végre kivétel. A problémára kihegyezett tesztfájlunkat a rendszer hibátlanul kezelte, miközben ebbe a korábbi IGP-knek beletört a bicskája. Ez azt jelenti, hogy az Intel végre komolyan veszi a DXVA támogatását, így az Ivy Bridge ebből a szempontból is jelentős előrelépés. A videók dekódolására fenntartott hardver mindezek mellett fejlődött is, így mostmár képes gyorsítani a 4K, azaz a 4096x2304 pixeles felbontású videókat. Ezenkívül továbbra is a rendszer része a Clear Video HD technológia, mely post-process effektekkel próbálja javítani a képminőséget. Ezek minősége a grafikus driverben igény szerint skálázható.

A Sandy Bridge-ben bemutatkozó Quick Sync Video szolgáltatás az Ivy Bridge IGP-jében is elérhető. A rendszer a funkcióját tekintve nem változott, így a videók transzkódolására kihegyezett fix funkciós motor továbbra is a H.264, az MPEG2 és a VC-1 kodekeket támogatja, ám az új egység gyorsabb, mint ami a Sandy Bridge IGP-jében dolgozott, így még hamarabb lesz eredménye a konvertálásnak.

Többmonitoros móka az Intelnél is!

A több kijelző használata manapság egyre jobban terjed a felhasználók körében. Ennek a területnek az úttörője a Matrox volt, de a vállalat sajnos csak a professzionális szintre koncentrál, így az AMD meglátva a piaci rést, kifejlesztette az Eyefinity szolgáltatást, mely széles körben elérhető a hétköznapi vásárlók számára is. A technológiára az üzleti szféra nagyon rá is kapott, így világos volt, hogy a fejlesztéseket ebbe az irányba kell vinni. Ma elmondható, hogy az Ivy Bridge-ben található az első olyan IGP, mely kettőnél több – egészen pontosan három – kijelzővel is megbirkózik egyszerre. Ehhez a szolgáltatáshoz persze az alaplapgyártók támogatása is szükséges, hiszen a monitorkimeneteket el kell helyezni az új fejlesztésű alaplap hátulján, de maga a rendszer támogatja, így a vásárlás során érdemes erre figyelni. A szolgáltatás ugyan nincs a Maho Bay platformhoz kötve, de az Intel a fejlesztést a 7-es szériás vezérlőhidakhoz szánja, így arra nincs garancia, hogy a 6-os szériás vezérlők mellett is működik a három monitor egyszerre történő kezelése. Nyilván, ahogy említettük, nagyon sok függ az alaplap hátlapján található kimenetek számától.

[+]

A hardver tehát adott, de a szoftveres oldal messze áll a tökéletestől. Az Intel lényegében nem is készített a rendszerhez drivert, így az asztal kiterjesztése gyakorlatilag a Windowsban hajtható végre. Ez a funkcionalitást nagyon rontja, ugyanis az operációs rendszer a három kijelzőn megjelenített képet egységesen kezeli, vagyis nincs lehetőség olyan szintű finomhangolásra, amit az AMD Eyefinity vagy például az NVIDIA Surround nyújt. A driver persze később is elkészíthető, sőt alapvető elvárás lehet, hiszen így az Ivy Bridge hárommonitoros szolgáltatása egyelőre leginkább csak papíron hangzik jól.

Az új HD Graphics IGP-k

Az Intel a korábbi szokásoknak megfelelően két teljesítményszintet határoz meg az új HD Graphics IGP-k esetében. A HD Graphics 4000-ben az összes beépített egység aktív, ám a HD Graphics 2500 már némileg butított megoldás, ugyanis az Execution Unitok száma 16-ről 6-ra redukálódik, emellett a két textúrázó blokk közül az egyik letiltásra kerül.

[+]

Maho Bay - régi-új platform

Természetesen az Ivy Bridge érkezésével egy új platform is napvilágot látott. A Maho Bay elnevezésű rendszer a Sandy Bride processzorokkal bevezetett LGA1155-ös foglalatra, valamint az új 77 és 75 jelzésű, Panther Point chipkészletekre épül. A foglalat megtartása remek hír, hisz ez most egyben azt is jelenti, hogy bizonyos korábbi Cougar Point (pl.: Z68, P67, H67 stb.) lapkakészletekkel szerelt alaplapokban is működni fognak az Ivy Bridge alapú megoldások. Hasonló lépést már meglehetősen régen láthattunk az Inteltől.

[+]

Itt ismételten csak fontos feladat hárul az alaplap gyártójára, hisz ehhez egy megfelelő BIOS vagy UEFI frissítés is feltétlenül szükséges. Egyes korábbi Cougar Point alapú megoldásoknál még a PCI Express 3.0 működése sem kizárt, ha az adott modell már az új szabvány specifikáció alapján épült meg. Ezen felül természetesen a fordított kompatibilitás is megvan, ergo az új Panther Point chipkészletes alaplapokban is működhetnek a korábbi Sandy Bridge processzorok.

[+]

Az új chipkészletek nem hoztak túl nagy változásokat. A leginkább említésre méltó differencia, hogy a tavaly piacra került AMD A75-ös FCH után az Intel most megjelent PCH-i is megkapták a natív USB 3.0 támogatást. A konkurenciához hasonlóan ez ebben az esetben 4 portban merül ki. Ezen felül még beépült a korábban említett, akár három monitor egyidejű kezelésére is képes támogatás.

[+]

A leggyorsabb SATA 6 Gbps szabvány támogatása továbbra is maximum két portban merülhet ki, míg a PCI Express 2.0 sávok száma 8 darab maradt. A gyártástechnológia itt nem változott, azaz maradt 65 nm.

[+]

Desktop-vonalon minden bizonnyal a Z75, valamint a Z77 lesz a két legnépszerűbb PCH. Túl nagy különbség nincs a két variáns között. A Z75 nem támogatja a Z68-nál bevezetett és korábban már általunk is kipróbált Smart Response technológiát, valamint a processzorban található PCIe sávok elosztása csak 1x16 vagy 2x8 arányban történhet meg. Ennek a Thunderbolt szempontjából van jelentősége, ami így valószínűleg csak egyes Z77-re épülő megoldásokon lesz elérhető. Jó döntésnek tartjuk, hogy a "P" jelzésű családot nem vitte tovább az Intel, ami egyben azt is jelenti, hogy az összes új lapkakészlet képes a processzorban található grafikus mag meghajtására, a többi pedig már csak az adott alaplap gyártóján múlik.

[+]

Az egy utolsó, de egyáltalán nem elhanyagolható újítás, hogy a Panther Point chipkészletre épülő megoldások a Waimea Bay (Sandy Bridge-E) platformhoz hasonlóan már hivatalosan is támogatják az Ivy Bridge által alkalmazott DDR3-1600-as szabványt.

Tesztkonfiguráció, specifikációk, fogyasztás

Tesztünkben tavaly ősszel frissített CPU tesztrendszerünket vetettük be, melyben a korábban használt alkalmazások jóval naprakészebb verziói kaptak helyet. Ennek pontos listája a következőképpen fest:

• WinRAR 4.01 (64-bit)
• 7-Zip 9.20 (64-bit)
• Cinebench R11.5 (64-bit)
• Autodesk 3ds Max 2012 (64-bit)
• Indigo Renderer v2.4.13 (64-bit)
• Adobe After Effects CS5 (64-bit)
• Adobe Premiere Pro CS5.5 (64-bit)
• Adobe Photoshop CS5.1 (64 Bit)
• Sony Vegas Pro 10.0e (64-bit)
• CyberLink PowerDirector 9 (64-bit)
• Sorenson Squeeze 7 (32-bit)
• DivX Encoder 6.9.2 (32-bit)
• XviD Encoder 1.3.2 (64-bit)
• x264 build 2184 (64-bit)
• Cockos REAPER v4.0 (32-bit)
• Apache 2.2.19 (32-bit)
• AVG Antivirus Free 2012 (64-bit)

• Crysis Warhead
• Battlefield 3
• Far Cry 2
• DiRT 3

Az alkalmazások döntő többsége képes 4-6 vagy akár több magot/szálat is kihasználni, de akadnak kivételek. Az XviD Encoder például csak egyetlen magot vagy szálat tud megtornáztatni, de a DivX is megáll valahol 2 és 3 között. A WinRAR az utóbbihoz hasonlóan működik, és a két fájltömörítő közül ilyen szempontból a 7-Zip kicsit jobban viselkedik.

Az Intel DZ77GA és az Intel Core i7-3770K duója [+]

A főszereplő mellé még két Sandy Bridge is bekerült a tesztbe. Az i7-2600K szereplése nem volt kérdés, hisz ez az egyik legnépszerűbb asztali Sandy Bridge processzor. Ezen felül a néhány hajszállal gyorsabb i7-2700K-t i betettük a kalapba, hogy lássuk, mennyivel gyorsabb az i7-3770K a leggyorsabb asztali Sandy Bridge-nél. Természetesen az i7-3820 és az i7-3960X személyében a Sandy Bridge-E processzorok sem maradhattak ki. A konkurenciától a jelenlegi leggyorsabb, A8-3870K jelzésű asztali APU mellett még az FX-8150 és a Phenom II X6 1100T CPU-k kerültek be a tesztbe.

i7-3770K ES [+]

Ahogy korábban, úgy most is mindent a gyári specifikációk alapján állítottunk be, valamint igyekeztünk az összes alaplaphoz felrakni az éppen aktuális legújabb BIOS vagy UEFI verziót. A turbó funkciók kivétel nélkül az összes platform esetében be voltak kapcsolva. Érdekesség, hogy alapállásban az Intel alaplapja minden esetben az összes magra azonnal a maximális 3900 MHz-es turbót lőtte be, még akkor is, ha éppen 100%-on volt terhelve a teljes CPU. Ez ellentmond a gyári specifikációknak, hisz a 3900 MHz-hez tartozó turbó szorzót csak egy vagy maximum két terhelt mag esetében lehet aktiválni. Mindenesetre egyetlen kapcsoló átállításával már minden az alapértelmezettnek megfelelően működött.

[+]

Szokás szerint először a fogyasztást vettük górcső alá. Ennek mérését egy konnektorba dugható, digitális VOLTCRAFT Energy Check 3000 készülékkel végeztük, és minden esetben a monitor nélküli teljes konfiguráció értékeit vizsgáltuk. Mivel a Sandy és Ivy Bridge-alapú Core i7, valamint a Llano-alapú A8 is tartalmaz IGP-t, ezért ezek fogyasztását kétféle módszerrel is megvizsgáltuk. Az első esetben egy diszkrét Radeon HD 7970 került a rendszerekbe, amivel a processzorba integrált GPU inaktívvá vált, majd később ezt kivettük, és nélküle is elvégeztük a méréseket. Mind az Intel, mind pedig az AMD platformon be volt kapcsolva az összes lehetséges energiagazdálkodási funkció (EIST, C'n'Q, C1E, C6).

Üresjáratban nem láthatunk előrelépést, ami szerintünk annak köszönhető, hogy a Sandy Bridge már amúgy is nagyon alacsony üresjárati értékeket produkált. Valószínűleg ennél nehéz lesz lejjebb menni a jelenlegi I/O infrastruktúrával.

Terhelés esetében, ahogy várható is volt, változik a kép. Cinebench alatt 12-16 wattal fogyaszt kevesebbet a 77 wattos Ivy Bridge közvetlen, 95 watt TDP-s elődeinél. Ennél nagyobb differencia csak Prime95 alatt jött ki, bár azt meg kell jegyezzük, hogy hasonlóan nagy terhelésre nem nagyon képesek a hasznos alkalmazások. Érdekesség, hogy DiRT 3 alatt itt alig volt különbség a Sandy és az Ivy Bridge között. Az IGP-s méréseknél szintén a DiRT 3-at vettük elő, itt játék közben alig volt különbség a Sandy és az Ivy Bridge között, ellenben az AMD A8-3870K 15-18 wattal többet kért magának 3D-s terhelés alatt.

Renderelés, tömörítés

A renderelés tipikusan az a jól párhuzamosított folyamat, ami nem igazán profitál sem az esetlegesen nagyobb L3 cache-ből, sem a nagyobb memória-sávszélességből. Ebben az esetben az i7-3770K durván 7-8%-kal tudott gyorsabb lenni az i7-2700K-nál.

A fájltömörítők a renderelő alkalmazásokkal ellentétben kedvelik a minél nagyobb memória-sávszélességet, aminek (és a mikroarchitekturális újításoknak) köszönhetően az i7-3770K hozta a Core i7-3960X eredményeit, sőt 7-Zip alatt még gyorsabb is volt annál.

Videóvágás, szerkesztés

After Effects és Premiere Pro alatt hasonló előny rajzolódott ki, mint amit a rendereléseknél láthattunk. A Sony Vegas már más tészta. Erről az alkalmazásról tudjuk, hogy amellett, hogy jól párhuzamosított, falja a memória-sávszélességet, amiből az Ivy Bridge-nek a DDR3-1600 támogatás miatt nagyobb előnye származik.

A Powerdirector a Sony Vegashoz hasonlóan különösen sokat profitál a nagy memória-sávszélességből. Sorenson Squeeze alatt a korábbiakhoz hasonló eltérést láttunk, míg a Cockos Reaper nem nagyon mutatott hajlandóságot a nagyobb mértékű gyorsulásra.

Videókódolás, egyéb

A DivX 3-4 szálat mozgat meg, ráadásul a Hyper-Threadinget sem kedveli különösebben, míg az XviD mindösszesen egyetlen szálon dolgozik. Ezekből inkább az utóbbi feküdt az Ivy Bridge-nek. Az x264 már jóval jobban optimalizált és képes akár 16 szálat is megdolgoztatni. Itt durván 12%-kal volt gyorsabb az i7-3770K az i7-2700K-nál.

A Photoshop az x264-hez képest kevesebbet profitált az újításokból, az Apache durván 6%-ot gyorsult az i7-2700K-hoz viszonyítva, míg az AVG-n ismét csak néhány százalékot segített a frissített mikroarchitektúra.

Játékok (CPU)

Játékok alatt nagyon jól szerepelt az Ivy Bridge alapú i7-3770K, szinte minden esetben hozta az i7-3960X eredményeit. Alacsonyabb felbontás, valamint részletesség mellett meglehetősen nagy volt a differencia az Intel és az AMD processzorai között, ami alól csak a Battlefield 3 képezett kivételt. Ennek ellenére Full HD-ban, nagy részletesség mellett mindegyik processzor képes volt játszható szintet produkálni, azaz most is elmondhatjuk, hogy 1920x1080-hoz és a fölé az esetek döntő többségében elsősorban erős VGA, nem pedig erős CPU szükséges.

Crysis Warhead, DiRT 3, Shogun 2 (IGP)

A második menetben a HD Graphics 4000-et vetettük össze a közvetlen előddel, valamint az A8-3870K-ban lapuló HD 6550D-vel. A referencia kedvéért még betettük a jelenleg a középkategória alján tanyázó Readon HD 6670 diszkrét VGA-t is.

A Crysis Warheadről tudjuk, hogy még az erősebb mai diszkrét videokártyákat sem kíméli, és így természetesen az integrált megoldások sem kapnak kegyelmet. Az önálló HD 6670 az alacsonyabb felbontásban már játszhatóhoz közeli szintet mutatott, de alatta sajnos nem ez volt a helyzet. Itt a HD Graphics 4000 az előd HD Graphics 3000, valamint a HD 6550D közé állt be. A DiRT 3 a DiRT 2-höz hasonlóan egy meglehetősen jól optimalizált motorral rendelkező játék. Itt a HD Graphics 4000 nem mutatott túl nagy előnyt az elődhöz képest, ezzel még mindig meglehetősen távolt maradt a HD 6550D-től. Starcraft 2 alatt durván 30%-os előrelépést mutatott az Intel új IGP-je, de ahogy az előbbi esetében, úgy itt is csak távolról figyelhette az A8-3870K IGP-jét.

Battlefield 3, F1 2011, AvP, Metro 2033 (IGP)

A beállított felbontások és részletességi szint mellett Metro 2033-ban már valamivel jobb képet mutatott magáról a HD Graphics 4000, bár a HD 6550D-t itt sem érte be. F1 2011 alatt ismét előjött a kisebb előrelépés, valamint a Llanóhoz mért nagyobb lemaradás. Az AvP benchmark esetében nincs lehetőség a DirectX módjának váltására, így a HD Graphics 3000-en ezt a tesztet nem tudtuk lefuttatni. Battlefield 3 alatt láthattuk a legnagyobb előrelépést a HD Graphics 4000-től, bár a HD 6550D még itt is körülbelül 30%-kal gyorsabb tudott lenni.

ComputeMark, LuxMark, QuickSync konvertálás

A közelmúlt VGA-tesztjeihez hasonlóan két, általános számítási feladatokat tartalmazó benchmark is bekerült méréseink közé. Mivel félig-meddig szintetikus tesztekről van szó, túl messzemenő következtetéseket szerintünk nem érdemes levonni ezek eredményeiből.

A ComputeMark egyszerűbb DirectCompute shaderekkel operál, amelyekkel főleg a játékok alatt lehet találkozni. Itt az i7-3770K nem érte utol az A8-3870K-t. A másik teszt, a Luxmark az egyik legelterjedtebb benchmark ray-tracing tesztelésére. Itt már fordult a kocka, és a gyengébb grafikus magot kompenzálta a négy erős CPU mag, amivel 23%-kal jobb eredményre volt képes az i7-3770K a konkurenciánál.

Végül egy mérés erejéig kipróbáltuk a QuickSync dedikált enkódolót is. Az i7-2600K-nak itt 26 másodperccel tovább tartott a konvertálás, mint az új jövevénynek.

Tuning és clock 2 clock összevetés

Szokás szerint most is megnéztük, hogy mekkora órajeltartalék lapul még a főszereplő processzorban. Az i7-3770K esetében szerencsére viszonylag könnyű dolgunk volt, hisz a "K" jelölésből adódóan a főszereplő szorzózármentes.

[+]

Tuning terén is hozott néhány újítást az Ivy Bridge. A szorzót a CPU magok esetében 63-ig állíthatjuk szabadon, míg az IGP-nél 60-ig, ráadásul nagyobb szabadságot kapnak a tuningőrültek a memória túlhajtására is. A fix 266 MHz-es lépcsők mellett megjelentek a 200 MHz-esek is, ráadásul a BCLK piszkálása nélkül felmehetünk egészen 2666 MHz-ig, feltéve hogy a modulok bírják azt a tempót.

Az Intel a túlhajtáshoz mellékelt egy kisebb útmutatót is saját tervezésű alaplapjához. Ebben az áll, hogy a TDP-t és a túláramlimitet is a lehető legnagyobb értékre kell állítani, majd a turbó szorzóját emelni. Emellé 1,32 voltig mertük emelni a processzor üzemi feszültségét, amivel a végeredmény egy stabil 4700 MHz lett.

Előzetesen a kisebb, 22 nm-es csíkszélesség okán egy kicsit jobb eredményre számítottunk, hisz hasonló órajelet a Sandy Bride alapú megoldásokból is ki tudtunk már hozni. Természetesen egyetlen CPU-ból nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni, hisz azonos modellen belül is láthattunk már nagy különbségeket.

A feszültség és az órajel emelésének hatására természetesen most is alaposan megugrott a fogyasztás.

Végül a tuning hatását különböző alkalmazások alatt is megmértük.

A tuning itt még nem ért véget, hisz az i7-3770K tartalmaz még egy GPU-t is, aminek az órajelét szintén feljebb lehet tornázni. Így a 4700 MHz-es CPU magok mellé még 1500 MHz-re emeltük az IGP maximális órajelét, valamint a memóriákat 1866 MHz-re állítottuk.

A masszív IGP-órajelemelés hatásának látható eredményei voltak, ugyanis úgy 30%-kal magasabb képkockaszámot mértünk. Ez már elég volt ahhoz, hogy Crysis Warhead alatt a HD Graphics 4000 befogja a Llanót.

Arra is vetettünk egy gyors pillantást, hogy a RAM modulok órajele mennyiben befolyásolja a 3D-s megjelenítés sebességét.

Jól látható, hogy a Sandy Bridge-hez hasonlóan az Ivy Bridge-et sem hatja meg különösebben a RAM órajele, és ezzel együtt a sebessége sem.

Legvégül azt is megnéztük, hogy teljesen azonos körülmények között mennyivel gyorsabb az Ivy Bridge elődjénél. A processzorok órajelét 3400 MHz-re fixáltuk, a turbót kikapcsoltuk, valamint a memória órajelét mindkét CPU esetében 1600 MHz-re állítottuk be.

Látható, hogy ilyen körülmények között alkalmazástól függően 3-8% az Ivy Bridge előnye a Sandy Bridge-hez képest.

Összegzés

Cikkünk végéhez közeledve térjünk rá az eredmények összesítésére!

Jól kivehető, hogy méréseink alapján az i7-3770K bő 10%-kal gyorsabb az i7-2700K-nál, és szűk 3%-kal az i7-3820 elnevezésű négymagos Sandy Bridge-E processzornál. Érdemes még megemlíteni, hogy az AMD aktuálisan leggyorsabb, A8-3870K jelölésű APU-jánál szinte pont kétszer gyorsabb az i7-3770K, ha csak az x86-os CPU teljesítményt nézzük.

A teljesítmény/fogyasztás mutató esetében már kissé más a felállás, itt az alacsonyabb fogyasztás és a durván 10%-os teljesítménytöbblet okán az élre állt az i7-3770K. Ebben kétségkívül fontos szerepe van az új, 22 nm-es csíkszélességnek is, mely egyelőre csak ennél a terméknél van jelen.

Az IGP teljesítményét tekintve már kevésbé rózsás a helyzet. Bár a HD Graphics 3000-hez képest durván 30%-ot gyorsult az új 4000-es IGP, addig az AMD A8-3870K-ban található grafikus megoldáshoz képest még durván 50%-os a lemaradás. Számításaink szerint ezzel még az A6-3650-ben található, valamivel gyengébb HD 6530D-t sem érte be az Intel megoldása.

Ez egyben azt is jelenti, hogy pusztán a grafikus teljesítményt tekintve még a magasabb fogyasztás ellenére is jobb teljesítmény/fogyasztás mutatót produkál az A8-3870K.

[+]

Mindent összevetve elmondhatjuk, hogy szerintünk az Ivy Bridge hozta, amit egy "tick" lépéstől várni lehet, de talán még többet is. A Sandy Bridge alapvetően egy nagyon jó CPU, amire most az Ivy Bridge még rátett egy kisebb lapáttal. A számítási teljesítmény 5-10%-kal nőtt, míg a fogyasztás hasonló arányban csökkent. Ennek köszönhetően jelenleg messze az Ivy Bridge a legjobb teljesítmény/fogyasztás mutatóval rendelkező asztali CPU.

Az integrált grafikus mag esetében nagyjából 30%-os előrelépésről beszélhetünk, ami ugyan elsőre soknak hangzik, de az asztali környezetben gyengécske HD Graphics 3000-hez képest meglátásunk szerint már annyira nem nagy ugrás. Ezen a területen továbbra is az AMD tavaly bemutatott, Llano kódnevű fejlesztése viszi a pálmát. Azt természetesen tartsuk szem előtt, hogy a Sandy Bridge-hez hasonlóan az Ivy Bridge is elsősorban egy mobil processzornak készült, ergo a ma a notebookoknál leginkább népszerű 1366x768-as felbontáshoz alacsonyabb részletességi szint mellett még elégséges lehet a HD Graphics 4000. A különböző funkciókat és multimédiás képességeket tekintve úgy fest, hogy végre az Intel elérte azt a szintet, ami például egy komolyabb HTPC-hez elengedhetetlen, továbbá a képminőség és a támogatott API-k területén is egy nagyot ugrott előre az új HD Graphics.

[+]

Amennyiben nem csak a mi példányunk makacsolta meg magát, akkor talán leginkább a tuningot előnyben részesítők aggódhatnak, ugyanis egyelőre úgy fest, hogy az Ivy Bridge ezen a területen nem hozott akkora ugrást, mint amekkorát a Nehalem és Sandy Bridge esetében láthattunk. Amennyiben ez később bebizonyosodik, akkor ezt mi az új gyártástechnológia egyik gyermekbetegségének tulajdonítjuk. Az i7-3770K ajánlott induló árát 313 dollárban állapította meg az Intel, ami szinte megegyezik az i7-2600K céduláján látottakkal. Ez figyelembe véve mi elsősorban azoknak ajánljuk az új Ivy Bridge alapú i7-3770K-t, akik egy Sandy Bridge előtti rendszerről kívánnak fejleszteni, mivel a Sandy Bridge áráért egy kb. 10%-kal gyorsabb, ám alacsonyabb fogyasztással rendelkező processzort kaphatnak, mely a grafikus magot tekintve is jóval előrébb jár, mint az i7-2600K/2700K.

[+]

Intel Core i7-3770K processzor

Oliverda és Abu85

Az Intel Core i7-3770K-t, és a tesztben használt többi Intel processzort az Intel bocsátotta rendelkezésünkre, míg az AMD FX-8150-et a PC Land webáruháztól kaptuk.