Jakab lajtorjája
Kész csoda, hogy 2001-ben megjelenhetett az eredeti Silent Hill 2. Pontosabban kész csoda, hogy abban a formában, ahogy. Míg elődjével a Konami egy saját Resident Evilt akart, annak sikere lehetőséget biztosított az eredeti fejlesztőknek, hogy elkészítsék azt a játékot, amit tényleg szerettek volna. Ez pedig egy komplex pszichológiai horror volt, ami – az első résszel ellentétben – nem szektákra, ősi istenekre, brutális rituálékra és hasonlókra összpontosított, hanem szereplői lelki világára, az elme sötét trükkjeire. A játék pedig egyfajta játszható pszichoanalízis lett, ami komoly tabukat is tárgyalt. A csapat aprólékos odaadással rakta össze ezt a nyomasztó, sokak számára meghatározó élményt, amihez foghatót aligha találunk – akár még a sorozatban sem. Most pedig örömmel tapasztaltam meg, hogy a Silent Hill 2 remake-je hasonlóan kiváló alkotás lett, ami tiszteletben tartja forrását, de mer hozzányúlni ahhoz, hogy egy kortárs merülés lehessen a tébolyba.
James Sunderland levelet kap feleségétől, Marytől, amiben az áll, hogy a címadó városkában, „különleges helyükön” várja őt. A probléma ezzel az, hogy a nő három éve elvesztette a harcot egy betegséggel, és elhunyt. James értetlenkedve, hitetlenkedve ugyan, de megérkezik Silent Hillbe, ahol a települést bejárva egyre szürreálisabb helyszínek várják, miközben kíméletlen igazságokkal szembesül. Az utcákon és épületekben bizarr lények törnek életére, és a többi ember, akivel találkozik, roppant furcsán viselkedik. Nem beszélve Mariáról, aki ezen felül még kísértetiesen hasonlít feleségére is.
[+]
[+]
A Silent Hill 2 egy túlélő pszichológiai horror, így a játékmenet is ehhez igazodik. James kezdetben egy szöges deszkával, majd különböző lőfegyverekkel – pisztoly, sörétes- és vadászpuska – küzdhet meg a monstrumokkal. A harcrendszer nincs túlbonyolítva, de zsigeri jellege kellően igazodik a hangulathoz és a groteszk lényekhez: nem elég őket püfölni, ki is kell térni támadásaik elől. Ha pedig nem küzdünk, akkor barangolunk, begyűjtjük a lőszereket és gyógyító folyadékokat, plusz keressük a kulcsokat vagy tárgyakat a továbbhaladáshoz – ha épp nem valamelyik remek fejtörőn agyalunk. A mechanikák szépen kiegészítik egymást, és bár talán időnként túl sok a harc, általában remek az egyensúly, és élvezetes játszani vele. Kifejezetten jó, hogy James állandóan bejelöli térképén a lezárt utcákat vagy szobákat, jegyzeteli a feladványokat és úgy általában információval tölti meg azt – ahogy az eredetiben is. Ráadásul maga a játék is vizuálisan – lámpákkal, rongyokkal, szalagokkal, kreatívan elhelyezett tárgyakkal – terelget minket a megfelelő irányba, ezáltal pazar flow-t teremtve.
[+]
Az eredetihez képest a leglátványosabb változás a képi világot érinti. Silent Hill bámulatos részletességgel elevenedik meg, legyen szó a hétköznapi épületekről vagy a szürreálisabb, elvontabb elemekről. A város utcáin gomolyog az ikonikus köd, ami misztikus, egyszerre vonzó, de mégis félelmetes atmoszférát kölcsönöz mindennek. Nehéz eldönteni, hogy egy szörny vonaglását látjuk a távolban, vagy csak faleveleket sodor épp a szél, hogy egy épülethez közelítünk, avagy csak káprázik szemünk. James néha átkerül egy bizarr másvilágba, ahol a képi világ szintén rengeteget hozzátesz az élményhez. Hol befóliázott bútorok utalnak elfojtott történésekre, hol épp azon morfondírozunk, hogy vajon szakadozó tapétát látunk-e, vagy bőrt növesztettek a falak. Itt rozsda zabálja az ipari hangulatú fémszerkezeteket, mindent ellep a penész és az enyészet, a köd szürkés fátylát pedig a rothadás narancsos-sárga fátyla lepi el. Minden plasztikus, nyomasztó, de mégis érdekes, és vonzza a játékost, hogy körbenézzen, felfedezzen és megtapasztalja ezt a világot.
[+]
Hasonlóan pazarra sikerültek a jelenetek. A modern grafikai lehetőségeknek köszönhetően az arcmimikák és tekintetek rengeteget hozzáadnak az eredeti koncepciókhoz. Az aggodalmakkal ellentétben nincsenek túljátszva ezek a szegmensek, és magukban hordozzák a klasszikus visszafogottabb jellegét. Bizonyos részek bámulatosak, ahol apró mimikai nüánszokkal igen komplex érzelmeket képesek a készítők közvetíteni. Sőt, az újabb jelenetek is kiválóan illeszkednek a tágabb narratívához és mondanivalóhoz. Van egy-két rész, ahol kissé túlmagyarázza a játék az eseményeket, de könnyen lehet, hogy az eredeti iránti odaadásom – és az, hogy pont előtte játszottam végig – közrejátszik ennek megítélésében. Határozottan éreztem azonban, hogy bizonyos jelenetek pont ilyenek lettek volna több mint 20 éve is, ha a technológiai háttér megvan hozzájuk.
[+]
A remake egyébként egyfajta remixe az eredetinek. A helyszínek nem csak részletgazdagságukban lettek bővítve, hanem jóval nagyobbak és tartalmasabbak is. Mivel a játékmenet kiváló, ezért egyáltalán nem gond, hogy több időt tölthetünk Silent Hillben, aprólékosabban fedezhetjük fel szegleteit, jóval több kihívást és feladványt leküzdve. Mindez teljesen koherens, és általában nem érződik felesleges tölteléknek. Kivételek ez alól azok a másvilági szekciók, ahol a túlzott harci fókusz kissé erőltetetté és unalmassá teszi őket, megtörve az egyébként pazar ritmust. Nagyobb hangsúlyt kapott a teljes széria belső mitológiája, jobban vegyítve a pszichés elemeket a tágabb, paranormális történésekkel. Ez jópofa extra a sorozat rajongóinak, anélkül, hogy áthelyezné a fókuszt az emocionális, személyes történetről.
[+]
Ugyanis a Silent Hill 2 lelke továbbra is a komplex narratív élmény, amit kínál, és ami kifejezetten tündököl az újbóli végigjátszások után. Semmit sem szeretnék spoilerezni, de azt kihangsúlyoznám, hogy ehhez fogható videojátékos történet kevés készült témáját, stílusát és mélységét tekintve. James és a többi mellékszereplő – főleg az anyját kereső Angela és a zaklatók elől menekülő Eddie – személyes múltján, élményein, tapasztalatain keresztül tárgyalja a történet azt, hogy milyen hatással lehetnek a traumák az emberekre. Legyen fizikai (akár szexuális) vagy lelki, az abúzus jobb esetben is gigantikus hegeket hagy a lelken, rosszabb esetben pedig teljesen megtöri, roncsolja azt. Ezeket azonban nem szájbarágósan, hanem finom utalásokkal, környezetei elemekkel, gesztusokkal, tekintetekkel, hangsúlyokkal dolgozza fel a Silent Hill 2. Az ízléstelen szenzációvadászat helyett kifinomultan és kiforrottan nyúl igen kényes, érzékeny témákhoz. Zsenialitása pedig abban rejlik, hogy maga a város is ebbe szövődik bele, hogy érzelmek, történések és helyszínek összefonódva adjanak ki egy egyszerre magával ragadó és taszító képet.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
