Legalább nem Kong az ürességtől

Godzilla 70, míg King Kong több mint 90 éve hódít a képernyőkön, és a ’80-as évek óta számos videojátékot is megéltek – bár előbbi azért több digitális kalanddal büszkélkedhet. A Legendary közös filmes franchise-a ugyan csak 2014-ben debütált, eddigi öt filmje viszont óriási mozis sikert aratott. Ebben nagy szerepet játszik a karakterek népszerűsége, valamint azok a kolosszális, sokszor tényleg látványos csaták, amikben összecsaptak egymással és másokkal ezek a jól ismert lények. A Monarch szervezetről az Apple finanszírozásában új sorozat is készült, ami ugyan a gigantikus szörnyek kutatásával foglalkozik, de mégis inkább az embereket, a kutatókat és családjaikat helyezte a fókuszba. A Kong: Survivor Instinct néhány szempontból ehhez áll közelebb, ugyanis nem a címadó Kongot (vagy bármely más titánt) irányíthatjuk benne, hanem egy átlagos túlélőt, aki a gigászok pusztításai közepette, otthona romjaiközt keresi lányát.

A kaland egy 2.5D-s akció-platformer, ami nagyon enyhe metroidvania-elemekkel is rendelkezik. Hősünk a térbeli világban is csak egy síkban mozog, és különféle ügyességi feladatokat kell megoldanunk vele: mászni, ugrálni, tárgyakat tologatni-húzogatni kell, hogy valahogy átvergődjünk az elpusztított város maradványain. Idővel összetűzésbe keveredünk egy rejtélyes csoporttal, a Hiénákkal, akikkel egyszerű, védekezős-hárítós-visszatámadós csatákban vehetünk részt – később fegyverünk is lesz, de annak használata is a közelharcban nyilvánul meg. Lelökhetjük őket magaslatokról, beletaszíthatjuk őket a lángokba vagy rövidzárlatos elektromos áramba, sőt, még magunk elé tartva emberi pajzsként is használhatjuk a gonoszokat. A lőszer egyébként korlátozott erőforrás, de mindig ad annyit ebből játék, amennyi a továbbjutáshoz is szükséges. Ebben rejlik a nagyon, nagyon enyhe metroidvania-vonulat: újabb eszközökkel újabb szekciókat érhetünk el. Viszont minden nagyon lineáris, és a korábbi részekhez való visszatérés is nagyon vezetett, így ne számítsunk tényleg szabad felfedezésre.

[+]

Az alkotás vonzereje leginkább képi világában, valamint a pályák kialakításában rejlik. Kifejezetten szórakoztató áthaladni az épületmaradványokon – mintha szétzúzott babaházakba néznénk bele oldalról. Fürdőszobák és nappalik, üzletek és irodák, toronyházak és apró házak szolgálnak terepként, és kifejezetten érdekes így felfedezni őket. Ráadásul a háttérben néha-néha felbukkan maga Kong, ahogy rombol, pusztít és kutat – vagy épp valami mással viaskodik. Ennek köszönhetően átérezzük nemcsak saját, de környezetünk törékenységét is e titáni állatokhoz képest – ahogy azt is, hogy mi tényleg csak apró hangyák vagyunk ezeknek a szerzeteknek a csata- és/vagy játszóterén. A játék kezelése is jó, az esetek nagyrészében reszponzív, és csak időnként vannak frusztráló szegmensek emiatt, főleg a harcoknál – a gyakori checkpointok miatt azonban ez aligha probléma. A zene viszont kifejezetten monoton, bosszantó és hosszútávon igen frusztráló, nem beszélve az idétlen, banális szinkronmunkáról.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!