Pixelvitéz
Közel ötven éve képezik az akcióra összpontosító videojátékok – legyenek azok kis- vagy nagyköltségvetésűek – szerves részét a főgonoszok ellen vívott csaták, vagyis a boss fightok. Az átlagos ellenfelek leküzdése után egy nagystílű, komplexebb harc igazán próbára teheti a játékos készségeit amellett, hogy optimális esetben az összecsapás vizuálisan is komolyabb élményt kínálhat. A főellenfelek egy idő után oly fontossá váltak, hogy idővel megjelent az úgynevezett boss rush játékmód, ahol a már legyőzött főgonoszokkal lehetett – vagy kellett – sorban megküzdeni, pihenés, illetve a köztes töltelékek nélkül. Mivel ez is egész népszerűnek bizonyult, később ez önálló műfajjá alakult: felbukkantak a boss rush játékok, amelyek már kizárólag az adrenalinfűtötte, masszív mérkőzésekre fókuszáltak. Ezek közé tartozik a NanoApostle is.
Hősünk Anita, aki elválaszthatatlanul össze van kapcsolva a címadó Apostle-lel, egy nanogépekből álló rendszerrel. Egy szuperfejlett katonai kutatóbázison vannak, ahol céljuk az egyre nehezebbnek ígérkező biomechanikus monstrumok legyőzése, és ezen keresztül a nanoszisztéma tökéletességig való fejlesztése. A narratíva nagyon egyszerű, tipikus anime sci-fi sztori, ami határozottan másodlagos: egy múltbéli háború résztvevőinek emlékképeit láthatjuk időnként, amelyeknek köze lehet hőseinkhez – a fókusz azonban határozottan a harcokon van.
[+]
Hirdetés
A NanoApostle mindössze hat, rutinosak számára egyenként 5-10 perc alatt abszolválható mérkőzést kínál különféle típusú és stílusú főgonoszokkal. Az első például egy gigantikus fejszékkel hadonászó robot, amely taktikáján a barbárok és berserkerek tipikus stílusjegyeit hordozza. Van egy mechanikus vakond is, amely akadályok felállításával nehezíti meg az életünket. Ellenük Anita és Apostle közelharci és távolsági támadásokkal, valamint a hárítás és gurulás lehetőségével képes felvenni a küzdelmet. Ha jókor, pont a megfelelő pillanatban hárítunk vagy vetődünk, egy rövid időintervallumra megjelenik ellenfelünk sebezhető pontja: ha ilyenkor lesújtunk arra, óriásit sebzünk. A rendszert dinamikusabbá teszi az is, hogy ha eleget ütjük a célpontunkat, akkor lőhetünk is egyet.
[+]
Minden betalált lövés egy, a támadásoktól töltődő mércét helyez ellenfelünkre: ha megtelik, gyógyulhatunk. Persze limitált mennyiségben magunktól is gyógyulhatunk, a sztori előrehaladtával pedig különféle modulokat oldhatunk fel. Ezek különböző módokon, gyakran pozitívumokkal és negatívumokkal ruházzák fel karakter-kettősünket: például erősebbé, de lassabbá tehetik csapásainkat vagy ideiglenesen sebezhetetlenséget biztosíthatnak a gyógyítás után. Feloldásukhoz képességpontokra van szükség, amelyeket extra kihívásokért kapunk: egyrészt minden bosshoz tartozik egy teendőlista (például adott időn belül legyőzni vagy teljesíteni extra feltételeket), másrészt – a játék egyetlen melléktartalmaként – akadálypályákon haladhatunk végig vagy kisebb gépekkel küzdhetünk meg.
[+]
A játék egyébként remekül fest, minimalista pixelgrafikája meglepően kifejező és átlátható, még a legvadabb csaták hevében is. A színkavalkád és az effektek ostroma ellenére is – a legtöbbször – követhető, hogy mit csinálunk, ráadásul a győzelmek jutalma egy-egy brutális kivégzés, ami szintén pazar animációkat jelent. Az már bosszantóbb, hogy aránytalanul kicsik a betűk, és az extra olvasható sztorifoszlányok (Switch-en legalábbis) kilógnak a képernyőből, így a szavak végét sokszor levágja a keret. (Egyértelmű egyébként, hogy a tesztpéldány még nem a végleges verzió, mert a stáblista tele volt szó szerint „Place Holder” feliratokkal – meglehet, hogy ezt is javítják a megjelenésig.)
[+]
A NanoApostle jól kezelhető, és az elsőre komplexnek tűnő mechanikái szépen összeolvadnak egy koherens egésszé: seperc alatt aprítjuk majd a gonoszokat, hárítunk, gurulunk, pörögve támadunk, majd térünk ki egy elsőre abszurdnak tűnő csapássorozat elől. A gond az, hogy nagyon kevés, amit kínál, ráadásul a későbbi – egyébként változatos – bossokat nagyon-nagyon könnyen ki lehet iktatni. Mintha a játék maga nem követelné meg mechanikáinak kellő használatát. Pedig egy jó boss rush játék elengedhetetlen része az, hogy erre kondicionáljon: hogy bevessünk mindent, és minden harc fogcsikorgató mérkőzés legyen. Helyette itt azon lepődhetünk meg, hogy már a stáblista pörög – és nincs is miért visszatérnünk.
A NanoApostle PC-re és Switch-re jelent meg.
A tesztjátékot a kiadó PQube biztosította.
Összefoglalás
Egy pár órába sűrített boss rush akciójáték jó kezeléssel, de igen kevés tartalommal. A NanoApostle leköthet egy pár órára, de nincs akkora mélysége és tartalma, amit műfaja megkövetelne. Ráadásul meglepően könnyű is, és nemigen motivál arra, hogy a már legyőzött gonoszokhoz visszatérj.
A NanoApostle legfőbb pozitívumai:
- Remek játékmechanika;
- változatos főgonoszok.
A NanoApostle legnagyobb hiányosságai:
- Túl rövid: csak hat csata;
- nincs, ami motiváljon az újrajátszásra;
- félkésznek érződik.
Georgiadisz Leonidas
