Egy kis történelem
Manapság egyre több eszközben jelenik meg a memóriakártya – az esetek döntő többségében valamilyen SD kártya formájában. A fényképezőgépek, videokamerák és számítógépek mellett a lassan mindenki által birtokolt telefonoknak is alaptartozéka lett, de a tabletektől kezdve a mindenféle HD és nem HD lejátszókon át a televíziókig rengeteg eszközön található a kártyák kezeléséhez szükséges olvasó.
Hirdetés
Az SD (Secure Digital) memóriakártya mögött több mint egy évtizedes pályafutás áll: az első példányokat 2000 elején a SanDisk, Matsushita (aka Panasonic) és Toshiba alkotta trió által létrehozott SD Association (SDA) mutatta be, lényegében a Sony miatt. A nagy japán vállalat ugyanis akkor már egészen korrekt Memory Stick technológiával rendelkezett, ám azt jó drágán próbálta rányomni a többiekre (licenceltetni velük) – nem először és nem is utoljára a történelem során. Hasonló forgatókönyv játszódott le anno a VHS kontra Sony-féle Beta kazetta, és a HD-DVD kontra Blu-ray lemez idejében is más-más kimenettel.
Tehát a lényeg a memóriakártya esetében, hogy a többiek összefogtak, és az addig használt Multimedia Card (MMC) helyett létrehoztak egy új formátumot, ami gyorsabb és nagyobb kapacitású lett, továbbá támogatta a digitális jogkezelést (DRM), ami a lemezkiadók révén akkoriban kezdett divatba jönni. (Innen ered a Secure Digital név: "digitálisan biztosított".) Ez mára szerencsére a memóriakártyák terén feledésbe merült. Három évvel az alapszabvány után jött a SanDisktől az első miniSD, majd 2005-ben központilag az SDA-tól a microSD kicsinyített változat, melyek passzív átalakítóval méretben felfelé kompatibilisek, vagyis a micro->mini->normál SD kártya csak fizikai kialakításban különbözik, csatlakozórendszerük azonos elrendezésű. Amikor nőni kezdtek a sebesség iránti követelmények, bemutatkozott az SDHC (Secure Digital High Capacity) és vele együtt a 2.0-s SD szabvány, majd 2009-ben az SDXC (Secure Digital Extended Capacity) és a szabvány 3.0-s verziója.
Érdekes kitérő volt 2006-ban az SDIO (Secure Digital Input/Output), ami nem adattároló, hanem kommunikációs interfészformátum, mely az SD adatátviteli rendszerét használja, mint például egy USB csatlakozót. Ezzel a módszerrel lehet egy kisebb készüléket például Wi-Fi, GPS, Bluetooth modullal vagy akár kamerával bővíteni. Az SDIO egy szabadon használható technológia, a többi SD megoldásnak viszont van egy nem túl vészes licencdíja (évente 1000 dollár és még évi 1500 dollár a kötelező SDA tagság). Éppen ennek alacsony volta miatt terjedhetett el a szabvány annyira, hogy ma már több mint négyezer gyártó készít különböző SD termékeket.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!