Az SD kártyák jellemzői
Mi van az SD kártya burkolata alatt? Lényegében ugyanaz, mint minden NAND flash alapú adattárolóban: egy vezérlő és néhány memóriachip. A sima SD kártya esetében ez hihető, de hogy a microSD-ben is így van, azt a második kép mutatja. Annyi „csalás” van a dologban, hogy itt elhagyták a chipek tokozását. A normál méretű SD kártyáknak van mechanikus írásvédelmi kapcsolója, aminek átkapcsolásával kiválóan meg lehet viccelni fotós barátainkat. Kevesen tudják talán, hogy létezik egyszer írható SD kártya is, ezzel többször is kísérleteztek a múltban zenék vagy szoftverek terjesztése kapcsán, de nem sikerült széles körben elterjednie.
SD kártya belülről (forrás: Wikipedia)
Adatátvitelhez eredetileg egybites csatornát és 25 MHz-es ütemet használtak; később ez a csatorna négy bitre szélesedett, így az alap SD kártyák elvi csúcssebessége 12,5 MB/s lett, ami később a frekvencia növelésével arányosan egészen 100 MB/s-ig emelkedett, sőt van a memóriákéhoz hasonló DDR szabvány, ami egy ütemben (a felfutó és lecsengő élen) két adatátviteli műveletre képes. Már folyamatban van a legújabb, leggyorsabb verzió tervezése, ahol 312 MB/s elvi csúcssebesség várható.
MicroSD kártya belülről (forrás: bunnie:studios)
A memóriakártyák írási sebességéről a Class megjelölés ad könnyen érthető információt: a Class 2-es modellek legalább 2 MB/s, a Class 4-esek legalább 4 MB/S, a Class 6-osok legalább 6 MB/s, a jelenleg leggyorsabb Class 10-esek pedig legalább 10 MB/s-os írási tempóra képesek. A Class 10 esetében viszont van egy trükk. Ahogyan a legtöbb adattárolónál, az SD kártyáknál is fellép a töredezettség, amikor a sok ismételt felülírás miatt az adatok nem szépen sorban, hanem a tárolón szétszórva kerülnek rögzítésre, egyszerűbben mondva a fényképünk egyik része a kártya elején van, aztán jön egy csomó más adat, aztán a fotó közepe, majd megint ez-az, végül a kép többi része. Ilyenkor ezeket a részeket elő kell keresni, ami több időbe telik, mint ha csak szépen sorban ki kellene olvasni. A Class 10 megkötése, a 10 MB/s-os írási sebesség nem töredezett – ezért potenciálisan lelassult – tárolóra vonatkozik, míg a többi, lassabb Classnál töredezett tár esetében is biztosítani kell a minimális sebességet. Az SD kártyák olvasási sebességének megjelölésére nincs hivatalos szabvány, ott a marketingesek azt találták ki, hogy a lassan kőkorszakinak nevezhető CD olvasási tempóhoz viszonyítanak majd, mert akkor lehet többszázas értékekkel dobálózni.
SD kártyák mérete (forrás: Wikipedia)
Mint a legtöbb flash-alapú memóriánál, az SD kártyáknál is blokkalapú adatrögzítés folyik: van egy legkisebb megcímezhető tárterület, ami a címzés bitszélessége miatt méretkorlátokat állít fel. Az alap SD kártya szabvánnyal legfeljebb 2 GB-ot lehetett megcímezni, az SDHC csúcsa 32 GB, az SDXC kártyák pedig akár 2 TB-osak is lehetnek. Elég viccesen hangzik most 2012-ben a 2 TB-os, körömnyi microSD kártya, de egyszer a nem is olyan távoli jövőben valószínűleg megcsinálják majd.
Annyit érdemes még tudni az SD kártyák lélektanáról, hogy rendszerint valamilyen FAT (sima SD-nél FAT16, SDHC-nél FAT32, SDXC-nél exFAT) formázással érkeznek, de át lehet őket formázni a legtöbb Linux (és OS X) formátumra. Lényeges még – különösen a beágyazott rendszereknél, ahol közkedvelt az SD kártya – az MBR (Master Boot Record) jelenléte, ennek köszönhetően a kártyákról lehet rendszert indítani. Fontos részlet, hogy az SDHC és még inkább az SDXC kezeléséhez a korosodó operációs rendszereket frissíteni kell. Érdemes tudni azt is, hogy a szabvány visszafelé kompatibilis, vagyis a modern olvasók kezelik a régi kártyákat, de egy régi olvasónak az SDHC vagy SDXC szinte biztosan megfekszi a gyomrát.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
