Hirdetés

Minden, amit az SD kártyákról tudni érdemes

Egy kis történelem

Manapság egyre több eszközben jelenik meg a memóriakártya – az esetek döntő többségében valamilyen SD kártya formájában. A fényképezőgépek, videokamerák és számítógépek mellett a lassan mindenki által birtokolt telefonoknak is alaptartozéka lett, de a tabletektől kezdve a mindenféle HD és nem HD lejátszókon át a televíziókig rengeteg eszközön található a kártyák kezeléséhez szükséges olvasó.

Az SD (Secure Digital) memóriakártya mögött több mint egy évtizedes pályafutás áll: az első példányokat 2000 elején a SanDisk, Matsushita (aka Panasonic) és Toshiba alkotta trió által létrehozott SD Association (SDA) mutatta be, lényegében a Sony miatt. A nagy japán vállalat ugyanis akkor már egészen korrekt Memory Stick technológiával rendelkezett, ám azt jó drágán próbálta rányomni a többiekre (licenceltetni velük) – nem először és nem is utoljára a történelem során. Hasonló forgatókönyv játszódott le anno a VHS kontra Sony-féle Beta kazetta, és a HD-DVD kontra Blu-ray lemez idejében is más-más kimenettel.

Tehát a lényeg a memóriakártya esetében, hogy a többiek összefogtak, és az addig használt Multimedia Card (MMC) helyett létrehoztak egy új formátumot, ami gyorsabb és nagyobb kapacitású lett, továbbá támogatta a digitális jogkezelést (DRM), ami a lemezkiadók révén akkoriban kezdett divatba jönni. (Innen ered a Secure Digital név: "digitálisan biztosított".) Ez mára szerencsére a memóriakártyák terén feledésbe merült. Három évvel az alapszabvány után jött a SanDisktől az első miniSD, majd 2005-ben központilag az SDA-tól a microSD kicsinyített változat, melyek passzív átalakítóval méretben felfelé kompatibilisek, vagyis a micro->mini->normál SD kártya csak fizikai kialakításban különbözik, csatlakozórendszerük azonos elrendezésű. Amikor nőni kezdtek a sebesség iránti követelmények, bemutatkozott az SDHC (Secure Digital High Capacity) és vele együtt a 2.0-s SD szabvány, majd 2009-ben az SDXC (Secure Digital Extended Capacity) és a szabvány 3.0-s verziója.

Hirdetés

Érdekes kitérő volt 2006-ban az SDIO (Secure Digital Input/Output), ami nem adattároló, hanem kommunikációs interfészformátum, mely az SD adatátviteli rendszerét használja, mint például egy USB csatlakozót. Ezzel a módszerrel lehet egy kisebb készüléket például Wi-Fi, GPS, Bluetooth modullal vagy akár kamerával bővíteni. Az SDIO egy szabadon használható technológia, a többi SD megoldásnak viszont van egy nem túl vészes licencdíja (évente 1000 dollár és még évi 1500 dollár a kötelező SDA tagság). Éppen ennek alacsony volta miatt terjedhetett el a szabvány annyira, hogy ma már több mint négyezer gyártó készít különböző SD termékeket.

Az SD kártyák jellemzői

Mi van az SD kártya burkolata alatt? Lényegében ugyanaz, mint minden NAND flash alapú adattárolóban: egy vezérlő és néhány memóriachip. A sima SD kártya esetében ez hihető, de hogy a microSD-ben is így van, azt a második kép mutatja. Annyi „csalás” van a dologban, hogy itt elhagyták a chipek tokozását. A normál méretű SD kártyáknak van mechanikus írásvédelmi kapcsolója, aminek átkapcsolásával kiválóan meg lehet viccelni fotós barátainkat. Kevesen tudják talán, hogy létezik egyszer írható SD kártya is, ezzel többször is kísérleteztek a múltban zenék vagy szoftverek terjesztése kapcsán, de nem sikerült széles körben elterjednie.


SD kártya belülről (forrás: Wikipedia)

Adatátvitelhez eredetileg egybites csatornát és 25 MHz-es ütemet használtak; később ez a csatorna négy bitre szélesedett, így az alap SD kártyák elvi csúcssebessége 12,5 MB/s lett, ami később a frekvencia növelésével arányosan egészen 100 MB/s-ig emelkedett, sőt van a memóriákéhoz hasonló DDR szabvány, ami egy ütemben (a felfutó és lecsengő élen) két adatátviteli műveletre képes. Már folyamatban van a legújabb, leggyorsabb verzió tervezése, ahol 312 MB/s elvi csúcssebesség várható.


MicroSD kártya belülről (forrás: bunnie:studios)

A memóriakártyák írási sebességéről a Class megjelölés ad könnyen érthető információt: a Class 2-es modellek legalább 2 MB/s, a Class 4-esek legalább 4 MB/S, a Class 6-osok legalább 6 MB/s, a jelenleg leggyorsabb Class 10-esek pedig legalább 10 MB/s-os írási tempóra képesek. A Class 10 esetében viszont van egy trükk. Ahogyan a legtöbb adattárolónál, az SD kártyáknál is fellép a töredezettség, amikor a sok ismételt felülírás miatt az adatok nem szépen sorban, hanem a tárolón szétszórva kerülnek rögzítésre, egyszerűbben mondva a fényképünk egyik része a kártya elején van, aztán jön egy csomó más adat, aztán a fotó közepe, majd megint ez-az, végül a kép többi része. Ilyenkor ezeket a részeket elő kell keresni, ami több időbe telik, mint ha csak szépen sorban ki kellene olvasni. A Class 10 megkötése, a 10 MB/s-os írási sebesség nem töredezett – ezért potenciálisan lelassult – tárolóra vonatkozik, míg a többi, lassabb Classnál töredezett tár esetében is biztosítani kell a minimális sebességet. Az SD kártyák olvasási sebességének megjelölésére nincs hivatalos szabvány, ott a marketingesek azt találták ki, hogy a lassan kőkorszakinak nevezhető CD olvasási tempóhoz viszonyítanak majd, mert akkor lehet többszázas értékekkel dobálózni.


SD kártyák mérete (forrás: Wikipedia)

Mint a legtöbb flash-alapú memóriánál, az SD kártyáknál is blokkalapú adatrögzítés folyik: van egy legkisebb megcímezhető tárterület, ami a címzés bitszélessége miatt méretkorlátokat állít fel. Az alap SD kártya szabvánnyal legfeljebb 2 GB-ot lehetett megcímezni, az SDHC csúcsa 32 GB, az SDXC kártyák pedig akár 2 TB-osak is lehetnek. Elég viccesen hangzik most 2012-ben a 2 TB-os, körömnyi microSD kártya, de egyszer a nem is olyan távoli jövőben valószínűleg megcsinálják majd.

Annyit érdemes még tudni az SD kártyák lélektanáról, hogy rendszerint valamilyen FAT (sima SD-nél FAT16, SDHC-nél FAT32, SDXC-nél exFAT) formázással érkeznek, de át lehet őket formázni a legtöbb Linux (és OS X) formátumra. Lényeges még – különösen a beágyazott rendszereknél, ahol közkedvelt az SD kártya – az MBR (Master Boot Record) jelenléte, ennek köszönhetően a kártyákról lehet rendszert indítani. Fontos részlet, hogy az SDHC és még inkább az SDXC kezeléséhez a korosodó operációs rendszereket frissíteni kell. Érdemes tudni azt is, hogy a szabvány visszafelé kompatibilis, vagyis a modern olvasók kezelik a régi kártyákat, de egy régi olvasónak az SDHC vagy SDXC szinte biztosan megfekszi a gyomrát.

Mit vizsgálunk ma?

Egy Hama és egy marék SanDisk memóriakártyával annak járunk utána, hogy milyen sebességviszonyban vannak egymással a különböző teljesítmény- és árkategóriákba sorolt termékek, illetve egy nagy adag olvasót is próbára tettünk. Segítségükkel azt is kiderítettük, hogy érdemes-e a sokféle készülékben használatos kártyákat – különösen a microSD-ket – egy ügyes kis olvasó beiktatásával pendrive-ként használni. Egységesen 16 GB-os memóriakártyákat teszteltünk.

A SanDisk SD kártya repertoárjában több kategória létezik. Vannak az SD és microSD modellek alaptudással és átlagos árral, aztán jönnek a közepes Ultrák, majd a normál méretű SD-knél az Extreme széria jelenti a csúcsot. Az abszolút leg-leg-leg jelenleg az Extreme Pro kártya hivatalosan Class 10 besorolással és a magas átviteli frekvenciát (azaz gyorsaságot) biztosító UHS-I támogatással, a marketingadatok szerint akár 95 MB/s-os tempóval és lehengerlően hangzó, 633-szoros sebességgel. Szabvány szerint (Class 10 és UHS-I) épp ilyen gyors a SanDisk Extreme is, de ott „csak” 30 MB/s és 200-szoros sebesség szerepel; az Ultra ennek a felét tudja, a fantázianevek nélküli SD kártyáról pedig annyi derült ki, hogy az Ultrához hasonlóan Class 4-es, és az általunk kiválasztott 16 GB-os méret SDHC szabványú. Kicsit más a microSD-k elrendezése, itt a Mobile Ultra névre hallgat a csúcsmodell, melynek annak ellenére Class 6 a besorolása, hogy 30 MB/s és 200-szoros reklámértékekkel rendelkezik.


Tesztünk SanDisk szereplői

A Hama kínálatából a szintén 16 GB-os, Class 10-es Gold kártyát próbáltuk ki. Itt már nem voltak olyan bátrak a marketingesek, csak 22 MB/s-os tempót vállaltak fel, és szerényen odabiggyesztettek öt csillagot a burkolatra. Komolyabb termékeire mindkét gyártó tíz év garanciát vállal – lejártának idejére a 16 GB-os kapacitás már minden bizonnyal megmosolyogtató lesz.


Hama SDHC kártya

Alapvetően kétféle olvasót teszteltünk: gyorsakat és kicsiket. Utóbbiakkal azt akartuk kipróbálni, hogy microSD kártyával mennyire életképesek pendrive-ként, hiszen semmivel sem voltak nagyobbak egy kisebb USB-s tárolónál. Alapvetően nagyon hasonlítottak egymásra, bár mindegyikbe másképp kellett beledugni a parányi memóriakártyát. A vörös SanDiskhez még egy SD kártyára átalakítót is kaptunk, de még ez a modell sem volt drágább 2500 forintnál.


MicroSD olvasók balról jobbra: Delock, LogiLink, SanDisk, Connectland, másik LogiLink

Három komoly, USB 3.0-s kártyaolvasót is górcső alá vettünk. Köztük a legegyszerűbb a DeLock modellje volt, melynél elsőként találkozhattunk a memóriakártya-olvasók újabb marketingfogásával. Egyetlen, SD és MMC kártyák fogadására alkalmas nyílására azt állítják, hogy 36-féle kártya olvasására képes, de ehhez talán nem csak fizikai kialakítás (sima, mini, micro), formátum (SD, SDHC és SDXC), Class sebesség (sima, 2, 4, 6, 10), hanem még tárkapacitás (2-64 GB) alapján is fel kell bontani a kínálatot – nevetséges. Persze a Media-Tech Hurricane sem sokkal jobb, ott 60 formátumot hirdetnek, habár ennek az olvasónak legalább több nyílása van. A legnagyobbat mégis a SanDisk alakította, merészen ráírták az ImageMate dobozára, hogy mindent támogat, és megcsillagozva ugyan (ami valamiféle lehetetlen körülményeket jelez), de bevállaltak 500 MB/s-os sebességet. Igen, elvileg tud ennyit az USB 3.0, de hogy milyen adattárolóval...?


USB 3.0-s olvasók balról jobbra: DeLock 36 in 1, Media-Tech Hurricane, SanDisk ImageMate

Próba

A hosszú felvezetés után lássuk a lényeget, vagyis az eszközök sebességét! Ennek méréséhez egy modernnek már nem nevezhető, de a célnak megfelelő Core 2 Duo processzoros, Windows 7-tel felszerelt számítógépet vettünk elő NEC vezérlős USB 3.0 kártyával az egyik PCI Express x1 foglalatában, tehát a rendszer a leggyorsabb kártya beígért 95 MB/s-os sebességét is jócskán túlteljesítette. Előbb a leggyorsabb USB 3.0-s olvasókat próbáltuk ki a papíron leggyorsabb SanDisk Extreme Pro kártya segítségével, viszonyításnak egy 3.0-s pendrive-ot használtunk.

Bizony, a marketingesek túlvállalták magukat a SanDisknél, az 500 MB/s-ból az ötöde sem jött össze, még szerencse, hogy ott van a csomagoláson az a kis csillag, ami nyilván a memóriakártyára hárítja a felelősséget (a 318 MB/s-os szabvány sincs még készen, nemhogy az 500-as). Azért a 8 MB-os állományokkal tapasztalt, közel 90 MB/s-os olvasás és 80 MB/s fölötti írás eléggé betyáros produkció, a jobb pendrive-ok és merevlemezek tudnak csak hasonlót. Érdekes, hogy kisebb, 32 kB-os állományokkal már lomha volt a SanDisk versenyzője; a DeLOCK és írásban a Media-Tech is megelőzte, pedig utóbbi nagy fájlokkal még az USB 2.0 30 MB/ körüli határsebességét sem érte el.

Mire képesek a kis olvasócskák? Vajon microSD kártyával el lehet-e érni az USB 2.0-s pendrive-ok tempóját? Ennek kivizsgálásához a 30 MB/s-ot ígérő SanDisk Mobile Ultra kártyát használtuk. A parányi olvasók mellett a nagyobb USB 3.0-sokat is bevetettük, a SanDisk ImageMate esetében adapterrel és anélkül is. A két LogiLink microSD olvasó között csak dizájnban van különbség, ezért csak egyikük szerepel a tesztben. Viszonyításként egy hagyományos, USB 2.0-s pendrive-ot vettünk be a tesztbe.

A kis olvasók lényegében egyformán teljesítettek; a nagy, 8 MB-os állományokkal valamivel 20 MB/s fölötti olvasási és 8 MB/s fölötti írási tempót kaptunk. Kisebb, 32 kB-os állományokkal a DeLOCK aprósága egy kicsit lemaradt, de a Connectland, LogiLink és SanDisk újra közel azonos szintet hozott, olvasásban és írásban is csak egy picit lassult a 8 MB-os méréshez képest. Egy tisztességesebb pendrive rendszerint több mint 10 MB/s-os tempóval ír 32 kB-os fájlokat, a nagyobbakkal pedig akár 15 MB/s-ra is képes, úgyhogy megállapíthatjuk, hogy ezeknek nem igazán alternatívája egy parányi memóriakártya – még ha az egyszerűbb modellek sebességszintjét azért hozzák is. Olvasásban a pendrive-ok rendszerint az USB 2.0 határán, 30 MB/s környékén teljesítenek, ennyit a kis microSD olvasók nem tudnak.

Érdekesen alakult az USB 3.0-s olvasók versenye, ugyanis a SanDisk ImageMate 8 MB-os olvasásban első, viszont a 32 kB-os állományok kezelésében az apróságok mögött, az utolsó helyen végzett. A DeLOCK 3.0 36 in 1 olvasó egészen jól muzsikált, 8 MB-os olvasásban ugyan második lett a nagy SanDisk mögött, de minden másban megelőzte az összes kártyaolvasót – viszont a közepes pendrive-ot még ő sem tudta befogni. A Media-Tech Hurricane olvasója most sem remekelt, azt tudta, amit az USB 2.0-s microSD olvasók. Még egy lényeges dolgot állapítottunk meg a SanDisk ImageMate segítségével: adapterrel használva a microSD kártya írási és olvasási sebessége nem lassul.

Végül a különböző típusú SD kártyákat hasonlítottuk össze ugyanabban az olvasóban, a SanDisk ImageMate-ben tesztelve őket.

Nem okozott komoly meglepetést a teszt. Korábban már láttuk, hogy az Extreme Pro SD kártya 95 MB/s-os beígért csúcssebessége az olyan nagyobb állományoknál, mint a digitális fényképek, filmfelvételek vagy zeneszámok egészen szépen megközelíthető, de ehhez komoly olvasó kell. A SanDisk Extreme SD kártya szépen túlteljesítette a meghirdetett 35 MB/s-ot, és a hogy illik, profi társával együtt hozta a Class 10 követelményeit is, minden esetben 10 MB/s fölött teljesítve.

Nagyon hasonlóan dolgozott az ötcsillagos Hama SD kártya és a SanDisk Ultra II, nagy fájlokkal 20 MB/s fölötti olvasási tempót mértünk náluk, és írási tempójuk is egészen korrekt, 18, illetve 12 megabájt volt másodpercenként. Kis állományokkal viszont mind a kettő jelentősen leromlott, bár ezért korábbi méréseink tapasztalataiból kiindulva inkább a SanDisk olvasó okolható. Mint ahogy azt vártuk, a sima SanDisk SD kártya bizonyult a leglassabban olvashatónak, még a mezei microSD kártya is megelőzte ebben. Írásban viszont nem remekeltek az apróságok, az olvasásban 46 MB/s fölötti csúcstempóra képes SanDisk Mobile Ultra írási tempója is 10 MB/s alatt maradt, de azért a sima microSD kártyánál lényegesen jobbnak bizonyult.

Értékelés

Reménykedtünk benne, hogy valamelyik egyszerűbb memóriakártya majd megtáltosodik, és a lényegesen drágábbak szintjét hozza, de sajnos nem így lett. Azért a Hama ötcsillagos, 16 GB-os SD kártyája a maga 10 000 forintos árával lenyomta a SanDisk picivel drágább alap kártyáját, és az esetek többségében a 12 000 forintos SanDisk Ultra II-nél is jobbnak bizonyult. Nagyjából ennyibe kerül a sima SanDisk microSD-nél alig drágább SanDisk Mobile Ultra microSD is, ami megfelelő olvasóval egészen korrekt darab, bár arra számítani kell, hogy írásban nagy állományokkal sem éri el a Class 10 szintet – egyébként nem is kell neki, hiszen Class 6-os, amit szépen hozott is. Megfontolandó jószág még a SanDisk Extreme SD kártyája, mert 14 500 forintos ára mellett már egészen jól pörgött, írásban kis fájlokkal is hozta a Class 10-es szintet, olvasásánál pedig az USB 2.0 határa fölött teljesített. Az Extreme Pro kártya ugyan kiválóan teljesített, de 30 000 Ft-ot súroló ára túlságosan mellbevágó.

Ami az olvasókat illeti, a microSD-t fogadó kicsiknél tiszta a kép. Ezek az egy-kétezer forintos apróságok lényegében egyforma tempóra képesek, mi azt vennénk meg, amelyik a leginkább tetszik formára, illetve amelyiknek fémburkolatú az USB csatlakozója, mert az kevésbé kopik el a sokszori használat során. A nagy és gyors, USB 3.0-s olvasók kérdésköre összetettebb. A SanDisk ImageMate 3.0 nagyon szépen kezdett nagy fájlokkal, de kicsikkel lemaradt a DeLOCK megoldása mögött, és azt sem szabad elfelejteni, hogy több mint 13 000 forintba kerül, míg amaz megkapható ennek harmadáért. Alig drágább (kb. 5200 forint) a Media-Tech Hurricane, viszont nem sok köze van sajnos az USB 3.0 sebességhez, így mi az egyszerűbb DeLOCK-ot ajánljuk.

Érdemes-e SD kártyát használni pendrive helyett? Szerintünk egyelőre nem, ugyanis USB 3.0-s, gyors, 16 GB-os pendrive-ot kapni 10 000 forint alatt, míg a microSD-k ennél drágábbak, ugyanakkor olvasásban lassabbak; a pendrive-ok sebességszintjét elérő SanDisk Extreme kártya és hozzá egy alap, USB 3.0-s DeLOCK olvasó együtt közel 20 000 forintot kóstál. Abban viszont szinte biztosak vagyunk, hogy az SD kártyák töretlenül menetelnek majd előre az elkövetkező években, és jövő ilyenkor talán már más következtetésre jutunk.

Hama SDHC memóriakártya
DeLOCK USB 3.0 kártyaolvasó
SanDisk Extreme SDHC és
SanDisk Mobile Ultra microSDHC
memóriakártya

rudi

Az SanDisk és Hama termékeket a Hama Kereskedelmi Kft., a DeLOCK, Connectland, LogiLink és Media-Tech kártyaolvasókat a Mobil Digital Kft. bocsátotta rendelkezésünkre.

Hirdetés

Azóta történt

Előzmények

Hirdetés