Külvilág, ergonómia

A Leica M9 volt a világ első, teljes képmezős szenzorral szerelt tükör nélküli rendszerkompaktja – ezt a címet már senki sem veheti el a németektől. A Sony azonban a világ első autofókuszos FF MILC fényképezőgépével tette gazdagabbá a világot. Az A7 és ikertestvére, az A7R (kétpetéjű ikrekről lévén szó), nem nagyobbak egy Panasonic DMC-GX7 váznál, mégis négyszeres felületű képérzékelőt helyeztek el bennük a mérnökök. Ezt korábban, amikor még csak az első pletykák keringtek a neten a fejlesztésekről, senki sem tartotta megoldhatónak: hogyan is férhetne egy APS-C-re tervezett NEX vázba – ráadásul annak bázistávolságával – egy full frame lapka? Nos, így:

A „csupasz” masina láttán vigyorog a technokrata szív: ekkora szenzor, ilyen közel a bajonetthez, a gépet tartó cikkíróhoz – itt szem nem marad szárazon! Azonban az első eufórikus kitörések és váltakozó hőhullámok legyűrése után, mikor a „ráció” ismét felülkerekedett, elővettük objektív szemlélőmódunkat, hogy első körben képet alkossunk a fényképező felépítéséről, ergonómiájáról. Első benyomásunk pozitív volt a készülék külsejét illetően: nyilván ízlés kérdése, de nekünk kimondottan tetszik ez a fajta klasszikus vonalvezetésű külalak, amit az A7/A7R követ. Az alapokat egy téglatest alkotja, amire felkerült egy nem túl méretes, de megfelelő fogást lehetővé tévő, a gép külsejéhez illő markolat, valamint az elektronikus kereső púpja (ez utóbbi az, amivel a Sony gépe nagyobb az említett Panasonic GX7-nél – lásd majd az összehasonlító képeket később).

Elölnézetből a bajonett, a markolat, az elülső vezérlőtárcsa, az AF segédfénye és a markolat gumibevonatába ágyazott IR port fogadja a szemlélőt. Más, cserélhető objektíves gépekkel szemben itt a reteszbütyök (szemből nézve) a bajonett bal alsó íve mellé került – ez némi megszokást igényelt az első napokban használat során.

Hátul a dönthető kijelző és a hüvelyktámasz között még bőven akad hely a kezelőfelületnek, ami így kellemesen szellős – a nyomógombok és a multifunkciós egység könnyen elérhető és kényelmesen kezelhető. Egyedül a MENU és a C2 gombokat nehézkesebb benyomni, ugyanis ezek nyomáspontja viszonylag mély, ráadásul egy perem nehezíti meg a benyomását. A hüvelyktámasz masszív, alaposan gumírozott, a bele ágyazott kártyafoglalat ajtaja pedig példás megoldás.

A filmfelvételt indító gomb érdekes helyre került; elsőre azt gondoltuk, hogy ennél sokkal rosszabb elrendezésű nem is lehetne, de pár nap használat után kezelése az „elfogadhatóan kényelmes” szintre került.

Ha már a készülék oldalánál járunk: míg az egyik oldalon a felvevőgomb, az NFC és a kártyafoglalat található, addig a másik oldalra a csatlakozókat rendezték két, külön-külön nyitható ajtók mögé. Felül a mikrofon és a fejhallgató, alul a HDMI és az USB aljzat helyezkedik el. A HDMI-n tömörítetlen élőkép megy ki, így külső felvevővel a belső kodekek által generálthoz képest sokkal jobb minőségű videó rögzíthető.

A pofátlanul apró, kisteljesítményű akkumulátor a markolatban található, s alulról, a megszokott módon érhető el. A fémből készült állványmenet az optika középvonala alatt terpeszt, aminek köszönhetően kisebb, illetve közepes méretű cseretalpakkal szerelve is bőven marad hely az áramforráshoz való hozzáféréshez.

Végül a váz tetején körbenézve a vakusarutól jobbra találni az összes kezelőszervet: a módválasztó tárcsa mellett a kioldó az azt körbeölelő bekapcsolóval, majd az expozíciókorrekciót állító forgókapcsoló (Kedves gyártók! Tessék, itt van a tökéletes tárcsa, ennek működését kell lemásolni, átemelni, licenszelni stb.) fölött az egyes számú funkciógomb.

Érintőlegesen látszik még innen a két paraméterező tárcsa, melyekkel együtt összesen négy található a Sony A7-en.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!