Shinra, Sephiroth, Strife
És ha már panaszkodok, hát a minijátékoknak is kell szentelnem egy bekezdést: az 1997-es Final Fantasy VII azzal is újítani tudott, hogy rövidke minijátékokkal törte meg a körökre osztott harcok és átvezető jelenetek végtelen sorát. Ezek általában más játékstílusokat vontak be; emlékezhetünk a snowboard-versenyre, a motoros viadalra, a Fort Condor stratégiai minijátékra, a nemesítéssel egybekötött chocobo-futamokra, vagy mondjuk a tengeralattjárós shoot ’em up szakaszra. Ezeket szerintem a Remake nagyszerűen dolgozta fel: az agresszív motoros menekülés még nagyszerűbb akciójelenetté vált, és a ritmusjátékra hangszerelt csábtánc is rendkívül szórakoztató volt. Valami azonban a Rebirth-nél elromlott ezen a téren, mert csaknem minden minijáték nehézkes és irritáló lett. Az ezúttal valamiért koalára hasonlító Mogok gombaházaihoz például most egy időhúzó fogócska társul, akad egy gyenge Rocket League-utánérzés Reddel, egy felejthető verekedős játék az eredeti szögletes modellekkel, és bár a Fort Condor kihívások visszatértek, ezekből valamiért kikopott a harci stratégia: a kérdést sosem az jelenti, hogy tudunk-e győzni, hanem sokkal inkább az, hogy a brutális időlimiten belül sikerül-e győznünk.
[+]
Kapunk egy, az egész játékvilágon végighúzódó kártyás játékot is, és a furán elnevezett Queen’s Blood szerencsére az előbbi példáknál sokkal érdekesebb lett, még akkor is, ha a lapjárásnak, vagyis a szerencsének eleinte, a trükkös lapok megszerzése előtt óriási szerep jut. Az ihletet tippem szerint az 1983-as Fortress nyújtotta, de az alapokat sok eltérő kártyával dobták fel a designerek. A 3x5-ös táblára felváltva rakhatjuk le lapjainkat, amelyek nem csak önmagukban adnak győzelmi pontokat, de a tábla további helyeit is megnyitják a kártyáink számára – és persze rengeteg trükkös lap akad, amelyek minket erősítenek, az ellenfelet gyengítik, avagy még specifikusabb bónuszt adnak. Még ezekkel együtt sem annyira taktikus a Queen’s Blood, mint amilyen a Gwent, vagy akár a Final Fantasy VIII Triple Triadja volt, de annál sokkal érdekesebb, mint amilyennek a viszonylag opciómentes első meccsek tűnnek.
[+]
A minijátékoknál kicsit fontosabbak a harcok, és itt nem sok meglepetést kínál a játék azoknak, akik végigküzdötték magukat a Remake-en. Ennek megfelelően valós időben, sokszor eszelős tempóban zajlanak a küzdelmek, és bár mindig három karakter van a partiban, igazi teljesítményt csak az a hős nyújt, akit mi irányítunk. A harcok legfőbb valutája továbbra is az ATB: ezt a mércét az alap támadásokkal tölthetjük fel, és aztán a speciális képességek, varázslatok, de még a tárgyhasználat is ezeket fogyasztja. Harci lehetőségeinket elsősorban a fegyverünk, illetve az abba, illetve páncélunkba rakott Matériák, afféle varázsgömbök szabják meg, és ahogy ezek fejlődnek, úgy bővülnek lehetőségeink – a támadó és gyógyító varázslatok egyre erősebb verziókat kapnak, a komplexebb Matériák pedig teljesen új funkciókat fejlesztenek ki. E rendszerbe az Limit szupertámadások, illetve természetesen a megidézhető lények visznek új színt – utóbbiak akkor, ha a harci szimulátorban legyőztük őket.
[+]
Természetesen a Rebirth hozott néhány extrát e rendszerhez, elsősorban a karakterek összedolgozását bemutató szinergiákkal. Megnyithatók egyszerű, egytámadásos támadások minden lehetséges karakterpár között, de vannak sokkal komplexebb szinergiaképességek is, amelyekhez előtte más speciális támadásokkal kell energiát gyűjteni. Ezek nem csak látványosak, de a méretes sebzésen túl egyéb előnyöket is adhatnak – a kedvencem az, ami jó időre lenullázza a varázslatok manapont-költségét. Ezek a támadások a partiszint növelésével bonthatók ki, de a karakterek szintlépésekor kapott pontokkal szimplább, de igen hasznos bónuszokat is megnyithatunk. Az igazán taktikus csaták elsősorban a főellenfelek ellen vívott ütközetek, hiszen sok idő kell ahhoz, hogy a szinergiaképességeket és Limiteket feltöltsük, az idézés pedig csak azt követően válik lehetségessé, hogy legalább egyszer megroppantottuk az ellenfél védelmét, és „stagger” állapotba helyeztük azt.
[+]
Annak ellenére, hogy a Rebirth az eredeti Final Fantasy VII viszonylag eseménytelen középső részét dolgozza fel, semmiféle unalom nem érezhető rajta. Igen, a nyílt világ, a nagy zónák sokkal érdekesebbek, jóval élőbbek is lehettek volna (a XV például e téren sokkal hihetőbb vadont nyújtott), de ami a narratívát, a feszültség építését jelenti, kiválóan modernizálták és bővítették a régi, sokszor bizarrul lefordított jeleneteket, mindennek több kontextust biztosítva. A Rebirth jóval mélyebben mutatja be például Rufus Shinra, vagy a megannyi aljas kísérlet mögött álló Hojo karakterét, mint ahogy azt az alapjáték tette – és mivel ezek igen fontos karakterek, ez igen sokat tesz hozzá ahhoz, hogy utánaolvasás nélkül is követhető legyen, hogy mi miért történik. Persze azért a szokásos elvont jelenetekben sincs hiány – Zack szerepe például a Crisis Core-t nem ismerők számára minimum meghökkentő lesz.
Aki nosztalgiával érkezik, azt maximálisan kiszolgálja a játék – öröm volt látni, hogy minden település milyen hűen követi a régi renderelt hátterekben rejlő elképzeléseket, kifejezetten élveztem, hogy Yuffie csapatba kerülése mennyivel jobban van felvezetve, és hogy a régi varázslatok, fegyverek és idézhető lények mennyivel igényesebb körítéssel jelennek meg itt. De a totális újoncok számára is befogadható lett a program: a főmenüben várakozó „korábban történt” videó ugyan nem sok támpontot ad, de a fantasy road movie lendülete szerintem mindenkit magával ragad. Mivel az opcionális feladatok jelentős része érdektelen lett, hacsak nem maximalista az ember, érdemes lehet inkább a fő sztorira koncentrálni, és nem aggódni azon, hogy pár ikon felfedezetlenül marad a térképen. A karakterek, a látvány, a zenei anyag, a rendezés sokkal jobban sikerült, mint a félig nyílt világ nyüzsgő élettel és élvezetes tartalmakkal való megtöltése, és a kiváló, egy kicsit mélyebbé vált harcrendszerrel kombinálva szórakoztató 40-50-60 óra játékidőt eredményeznek. Azt nem feltétlenül állítom, hogy radikálisan jobb lenne, mint elődje, de így is bőven riválisai nagy része fölé tud magasodni. És ami még fontosabb egy trilógiánál, a Rebirth kiválóan ágyaz meg a névtelen harmadik résznek – ami elképesztő intenzitású menetnek ígérkezik!
A Final Fantasy VII: Rebirth kizárólag PlayStation 5-re jelent meg.
A tesztjátékot a magyar forgalmazó Cenega biztosította. A játék kapható dobozos formában is.
Összefoglalás
A Final Fantasy VII remake-trilógiájának középső része pont emiatt kis hátrányból indult, de ezt a történet kibővítésével és az érzelmi töltet intezitásának növelésével sikerült szinte azonnal elfelejtetni. A harcrendszer kicsit mélyebb lett, a csapatot több kontinensen végigsodró történet pedig kellően lendületes ahhoz, hogy megbocsássuk a jobbára pocsék opcionális tartalmakat. A játék talán leggyengébb pontját az érthetetlenül üres vadon jelenti – így sokkal koncentráltabb élményt kapunk, ha csak a fő sztoriszálra koncentrálunk.
A Final Fantasy VII: Rebirth legfőbb pozitívumai:
- Kiválóan csináltak egy játék közepéből jól felépített, önálló történetet;
- pokoli erős nosztalgia dolgozik a látványban és a zenékben;
- a harcrendszer még mélyebb lett a szinergiáknak köszönhetően;
- a parti belső viszonyrendszerét kiválóan mutatják be.
A Final Fantasy VII: Rebirth legnagyobb hiányosságai:
- Részint üres, részint unalmasan feltöltött nyílt terepek;
- roppant gyenge minijátékok és mellékküldetések.
Bényi László
