Játékok, tuning
Játékok
A száraz benchelgetés befejeztével a rekreációs időtöltés szimulálásán volt a sor. A játékokban lecsekkoltuk, hogy származik-e a Radeon RX 5700 XT-nek valamilyen előnye abból, ha PCI Express 3.0-s helyett 4.0-s foglalatban szorgoskodik, de ezen kívül túl sokat nem változtattunk a korábban már alkalmazott metodikán, így az Ashes of the Singularity: Escalation jól skálázódó stratégiája, a disztópikus jövőben játszódó Deus Ex, Ms. Croft legújabb kalandja (Shadow of the Tomb Raider), valamint a Strange Brigade külső nézetes akciója került terítékre.
Az egymásnak feszülő leképező API-k a DirectX 12 és a Vulkan voltak; úgy gondoljuk, hogy napjainkban már nem feltétlenül érdemes a DirectX 11-et forszírozni. Grafikai beállításokat illetően mindenhol 1920x1080-as felbontást és High presetet alkalmaztunk, természetesen kikapcsolt vertikális szinkronizációval társítva. A belső benchmarkokat több alkalommal is lefuttattuk, hogy amennyire lehet, az eseti anomáliákat kiszűrhessük, továbbá az Ashes of the Singularity esetén a minimum fps-ek meghatározásához segítségül hívtunk egy Excel függvényt is.
(forrás: PROHARDVER!) [+]
(forrás: PROHARDVER!) [+]
(forrás: PROHARDVER!) [+]
(forrás: PROHARDVER!) [+]
Ahogy az jól látható a grafikonokat vizslatva, újból megerősítést nyert az alkalmazástesztek előtti prekoncepció, azaz lényegében egyező végeredmények születtek játéktól függetlenül. Az a pár fps eltérés, ami helyenként fennáll (mint amilyen mondjuk az X570/RX 5700 XT 9,4 százalékos előnye az Ashes of the Singularity minimum fps-ében vagy az 5,81 és 3,57 százalékos fölénye Deus Exben stb.), még simán belefér a korábban már említett hibaszázalékba; ezt a többszöri futtatás egyöntetűen igazolta, a legnagyobb jóindulattal is csak 1-2 fps a tényleges különbözet (ha van), ami elhanyagolhatónak mondható.
Tuning
Az órajelek emelése talán az egyik legérdekesebb kérdés a harmadik generációs Ryzen sorozaton belül, ugyanis elég felemás eredmények születnek szerte a világon. Ezen a téren a 65 wattos TDP-limitre hitelesített központi egységünk nem pont ideális választás, nem nagyon tudtunk belőle komolyabb frekvenciákat kicsikarni. Lényegében az Auto Overclocking által inicializált paramétereknél nem igazán jutottunk tovább, s ha meg igen, akkor lassult a CPU. Valahol örülünk, hogy így alakult (bár a Prime-stabil 4,7 GHz-től sem fakadtunk volna sírva...), mert ezzel rá tudunk világítani, hogy az AMD feszültségskálázása mennyire sajátságos, és nem feltétlenül jelent a papíron jobbnak tűnő beállítás a gyakorlatban is jobb eredményt.
Balra a Ryzen Masteres Precision Boost Overdrive, jobbra az Auto Overclocking órajelei láthatók AIDA64 stress test közben (forrás: PROHARDVER!) [+]
Az alábbi grafikonokon látható, hogy a tesztjeink szerint még stabil Auto Overclocking is némileg lassabb lehet a tuningnak nem számító Precision Boost Overdrive szettinghez képest, tehát ahhoz a maximális tempóhoz viszonyítva, amit a gyártó tulajdonképpen garantált stabilitás mellett kínál. Egyedül játékban volt előnyösebb az Auto Overclocking, de a különbség ott is abszolút marginális.
(forrás: PROHARDVER!) [+]
(forrás: PROHARDVER!) [+]
(forrás: PROHARDVER!) [+]
(forrás: PROHARDVER!) [+]
Felmerülhet a kérdés, hogy mi történik, hiszen tuningról van szó, tehát a nagyobb órajelnek nagyobb teljesítményt kellene szülnie. A valóság azonban ennél bonyolultabb, és ennek megértéséhez figyelembe kell vennünk a processzorok gyártását, így erre kicsit bővebben kitérnénk. A processzorok a kész waferen még megegyező áramkörök, csak a kivágásuk után kezdődnek meg azok a próbák, melyek meghatározzák, hogy az adott lapka milyen paraméterezést kap az előre definiált választékból.
Ez az a pont, amikor nem mindegy, hogy miképp működik a feszültségskálázás. Az AMD régebben, még az első Ryzen bemutatása előtt elhagyta a dinamikus módszert és adaptívra váltott. Ennek megfelelően a harmadik generációs Ryzen már AVFS-t (adaptive voltage and frequency scaling) kapott, annak is a legmodernebb formáját; ez az ismert leghatékonyabb technológia a teljesítmény/fogyasztás mutató megfelelő optimalizálására. A konstrukció a hagyományos DVFS (dynamic voltage and frequency scaling) megoldásokkal szemben annyi előnyt kínál, hogy valós idejű monitorozást biztosít, így a hardver az egyes helyzetekre jóval hatékonyabban reagálhat; ez abból adódik, hogy a rendszer nem egy előre betáplált táblázatból dolgozik, hanem maga számol egy ideális skálázási modellt az adott környezet jellemzőihez igazodva. Ez a kulcstényező, mert a gyártó kifejezetten jól meg tudja határozni, hogy egy lapka egy meghatározott közegben milyen maximális órajelen tud stabilan operálni. Az okoz nehézséget, hogy a processzorokat globális szinten árulják, tehát ugyanazok a termékek mennek a hűvös északra, mint például a forró Indiába. Ilyenkor már a legrosszabb környezeti tényezőkre kell optimalziálni, viszont ebben az esetben, jobb környezeti viszonyok mellett teljesítmény marad a processzorban. Ergo a tuninggal tulajdonképpen a nem túl hatékony feszültségskálázási megoldások hiányosságait lehet kinyerni.
Az AVFS-sel már más a helyzet, hiszen adaptív megoldásról lévén szó, képes a környezethez alkalmazkodni. Amíg tehát egy DVFS megoldásnál elhanyagolható az a különbség, hogy az adott processzor Indiában vagy Svédországban működik, addig AVFS esetében ugyanaz a hardver Svédországban, pusztán a kedvezőbb környezeti tényezők miatt mérhetően gyorsabb lesz, és nem csak az első pár percben, hanem hosszabb távon is.
Ezen túlmenően a harmadik generációs Ryzen a korábban bevezetett technológiákat elég hatékonyra trenírozta. Ez a rendszer is több ezer szenzorral van telepakolva, ráadásul finomszemcsés P-State modellt alkalmaz, tehát effektíve az adott pillanatra vonatkozóan, igen pontosan el tudja találni a hardver, hogy melyik az a közel maximális párosítás a feszültség és az órajel tekintetében, ami még stabil működést eredményez. Mikor a hardver erre automatikusan képes, akkor abban már kevés a tuninggal kinyerhető tartalék, és ezt látjuk a tesztekben is.
Mivel az adott Ryzen CPU működése az alapértelmezett paraméterekre van állítva, elképzelhető, hogy a papíron jónak kinéző tuning inkább hátrányt okoz a gyakorlatban. Ezt számításba kell venni, mivel az AMD a háttérül szolgáló rendszert gyakorlatilag fél évtizede finomhangolja, és nemzedékről nemzedékre egyre közelebb tudják vinni azt a paraméterezést, amire a waferből kivágott lapka valójában képes.
Mindez egyébként egyáltalán nem könnyű, és az AMD nagyrészt kényszerből kezdte el a fenti utat járni, ugyanis nagyon sokáig időztek a 28 nanométeres node-on, abból pedig különböző trükkökkel kellett kinyerni a tartalékokat. Ma már viszont – a TSMC jóvoltából – a gyártástechnológiából a legjobbat használják, és ha már éveken keresztül pénzt áldoztak azokra az ominózus trükkökre, akkor ezeket tovább is vitték. A tuning tehát az AMD technológiai alapjaival már attól függ, hogy mennyi tartalékot akar a vállalat hagyni a processzoraiban. Egyelőre úgy néz ki, hogy közel semmit, így már gyárilag az adott lapka limitjeihez közeli paraméterezést használnak.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
