Bevezető
2012 mozgalmas év volt, már ami a fényképezőgép-ipart illeti. Noha, az ágazat még mindig a 2011-es természeti katasztrófák utóhatásait nyögi, a világ pedig a pénzügyi válságból keresi a kiutat, ennek ellenére számos érdekes újdonsággal leptek meg minket a gyártók.
Bár már sokan a tükörreflexes masinák alkonyát látják, egyelőre szó sincs ezek kipusztulásáról, sőt úgy tűnik, újra lendületet nyert a dSLR kategória. Idén olyan újdonságokkal - és részletes tesztjükkel itt a Prohardveren - lettünk gazdagabbak, mint a Canon EOS 5D Mark III, az EOS 6D, az EOS 650D, a tavaly bejelentett, de csak idén piacra dobott EOS 1Dx, a Nikon D4, a D800/D800E, a D600, a D5200, a D3200 vagy a Pentax K-30, K5-II és K5-IIs. De a Sony sem ült tétlenül, ölbe tett kézzel, hanem letette elénk a szigorú értelemben véve már nem is dSLR, hanem dSLT fényképezőit: a full frame szenzoros, rögzített tükrös SLT-A99-et, az APS-C-s SLT-A37-et és az SLT-A57-et.
Persze, a piac óriási tortájából egyre nagyobb szeletet happolnak el maguknak a tükör nélküli rendszerkompaktok, s bizony, itt is volt bőven mozgolódás. Végre megérkezett a Canon első MILC készüléke, az EOS-M, a FujiFilm X-Pro 1 és az X-E1, a Leica M-Monochrom, az M9-P, az M-E és az új M, a Nikon 1 V2, 1 J2, az Olympus OM-D E-M5, a PEN E-PM2, a PEN E-PL5, a Panasonic DMC-GH3, DMC-G5, DMC-GF5, a Samsung NX1000, NX210 és NX20, a Sony NEX-F3, NEX-5R és NEX-6.
Az ultrakompakt és kompakt fényképezők élettere – „köszönhetően” az alulról feltörekvő okostelefonoknak és a felülről nyomást gyakorló, tükör nélküli rendszerkompaktoknak – egyre szűkül; a gyártóknak minden műszaki és marketinges trükköt be kell vetniük a kategória életben tartása érdekében. Míg a belépőkategóriás „szappantartókat” szinte senki sem gyászolná, azért valljuk be, szegényebb lenne a világ a Canon S110, G15, SX50 HS, G1X, a FujiFilm HS30EXR, a Nikon P7700, az Olympus XZ-2, SP-820UZ, a Panasonic LX7, TZ30, a Samsung EX-2F, a Sigma DP2, vagy épp a full frame-es Sony DSC-RX1, netán az 1”-os lapkás DSC-RX100 nélkül.
Hirdetés
Persze a fényképezőgépek mellett számtalan új objektív és kiegészítő is érkezett, tehát látható: a fotós piac a nehézségek ellenére pezseg. Az idei év két legfontosabb eseménye egyértelműen egy-egy külföldi úthoz fűződik: a Nikon D800 bemutatójára New Yorkba voltunk hivatalosak majdnem egy teljes hétre, ami nem csak a remek fényképezőgép miatt volt feledhetetlen emlék. Szeptember végén pedig a Panasonicnak köszönhetően végre lehetőségünk nyílt arra, hogy a fotósok Mekkájába, a kétévente megrendezésre kerülő kölni Photokina szakkiállításra is eljussunk, ahol számtalan kiállító ontotta az érdeklődők elé a sok-sok újdonságot. Lássuk hát kategóriánként, hogy mely fényképezők, illetve mely objektívek voltak ránk különösen nagy hatással!
Kompakt
A „Kompakt csúcs” kategóriában idén igazi nehézsúlyú harcosok szálltak ringbe, ahol az Olympus XZ-2 és a Sony RX100 osztoznak „az év csúcskompakt fényképezőgépe” díjon. Miért pont e két gép? Nos, az Olympus XZ-2 rendkívül masszív felépítésű masina, optikája ekvivalens 28-112 mm közti tartományt fed le, ahol nagylátón F1.8-ról, telén pedig F2.5-ről indul a rekeszérték skálája. Felhasználói felülete (értsd: gombok és tárcsák, érintőképernyő) nagyon jó kialakítású, a legfontosabb paraméterek mind saját dedikált vezérlővel rendelkeznek. Rengeteg hasznos funkciót (például a mágikus szűrők) találunk a rendszerben, melyekkel a hétköznapi fotózás sokkal élvezetesebb és kreatívabb lehet. Ha a mérnökök még kicsit rágyúrnának a videós funkciókra, akkor valóban makulátlan lehetne a készülék.
A Sony DSC-RX100 szinte újradefiniálta a „csúcskompakt” fogalmat: 1”-os szenzorjával a kategóriatársainál nagyobb dinamikatartományt képes befogni, jobb a jel/zaj viszonya, és a mélységélességgel is jobban lehet játszani – legalábbis az ekvivalens 28-100 mm átfogású optika nagylátó végén mindenképp, ahol F1.8 lehet a legtágabb rekesz. 100 milliméternél már nem olyan rózsás a helyzet, itt F4.9-nél tágabbra már nem nyitható a fénynyílás. Valamit valamiért – a hordozhatóság oltárán fel kellett áldozni a fényerős optikát. Cserébe kapunk igényes, nagyon jó minőségű felépítést, nagyon jó képminőséget (álló- és mozgóképeknél egyaránt), remek kezelői felületet és 10 kép/mp sorozatfelvételi sebességet. A teljes kép persze itt sem hibátlan, a Sony kőkeményen kihasználta, hogy jelenleg ebben a kategóriában egyeduralkodó a többiekéhez képest hatalmas képérzékelőjével, így az árcédula igen vastagon fogó ceruzával íródott.
A fenti két masina megérdemelten viselheti „az év csúcskompakt fényképezőgépe” elismerést. Rajtuk kívül azonban van még valaki, aki legalább egy ezüstérmet megérdemelne: a Panasonic DMC-LX7. A Panasonic csúcsgépe bár már nem volt képes arra, hogy akkora meglepetést okozzon, mint anno az LX3, azért igen jó minőségű géptestével és kellemes mennyiségű extráival (értsd: tudástárával) csak-csak képes volt belopni magát szívünkbe. Igaz, optikája csak ekv. 90 mm-ig zoomolható, de még ott is F2.3-ra nyitható a rekesz. A lencserendszer nagylátó vége 24 milliméterről indul, ami szintén előny egyes versenytársakkal szemben, akik csak 28 mm-ről zoomolhatóak. Ja, és itt F1.4 a maximális rekeszérték, amire rajta kívül – tudtunkkal - csak a Samsung EX-2 készüléke képes. Ha csak az LX7-et néznénk önmagában, akkor ő is aranyérmes lehetne, de a fentebb említett két másik gép mellett „csak” egy második helyre fussa.
A „Kompakt strapa” osztályban egyértelműen az Olympus Tough TG-1 viszi el a pálmát. Ha nyaraláshoz a tengerpartra, síeléshez az Alpokba, vagy „csak úgy” egy roppant erős, víz-, ütés-, por- és törésálló fényképezőgépre van szükségünk, akkor ne keressünk tovább! A TG-1 masszív felépítésén kívül jó optikával (ekv. 25 mm-ről és F2.0-ról induló, hasznos gyújtótávolsági tartomány), beépített GPS modullal, szuper makró felvételi módjával, érdekes mágikus szűrőivel, manométerrel és jó minőségű, határozott nyomáspontú kezelőszervekkel kényeztet.
m4/3
A Micro FourThirds, avagy m4/3 kategóriába nem kevés fényképezőgép érkezett, így velük a tükör nélküli rendszerkompaktok közt is kiemelten foglalkoztunk. Az ide tömörülő masinákat azonban nem lehet egy szinten említeni egymással, hiszen van, amelyik a kezdőket, van amelyik az „igényes” felhasználókat (vagy nevezzük őket inkább „haladóknak”?), s van, amelyik a profikat célozza meg.
A legegyszerűbb a sorban az Olympus E-PM2 volt, amihez csak egy rövid tapogatás erejéig volt szerencsénk. A lényeg: ha nincs sok pénzünk, de nem szeretnénk lemaradni az Olympus E-M5 képminőségéről, és – persze – azért van bennünk némi kompromisszumkészség (méret, kezelhetőség, kevesebb szolgáltatás, fix kijelző), akkor ezt a masinát nyugodtan számításba vehetjük! Az ugyanis biztos, hogy ebben a gépben található a legjobb 4/3 szenzor, tehát a képminőséget illetően semmiféle hátránnyal nem kell számolni. A valóban érdekes és inspiráló művészi szűrők nem maradtak ki és még mozgókép téren is elviselhető a kis készülék. Az alap kitobival és 3 éves garanciával (az Olympus mintaboltjában megvásárolva) bruttó 190 ezer forintot kell érte a kasszánál hagyni, ami nem sokkal több, mint a mostani csúcskompaktok ára. Ezért egy kövér ajánlott plecsni járna egy teszt végére.
Kicsit magasabb rangsorban indít az Olympus E-PL5, ami annak ellenére, hogy PEN Light névre hallgat, „nem is olyan lájtos”. Itt már bizony a gép felépítése is „igazán Olympusos”, azaz masszív, tömör minden része a váznak. A kijelző immár dönthető és szintén érintésérzékeny, tehát ha akarjuk, akár aktívan is bevonható a fényképező működtetésébe. A szenzor, a jelfeldolgozó processzor és a képalkotó algoritmus ugyanaz, mint az E-M5-ben, tehát a gyártó ennél a masinánál sem a képminőségen spórolt, hanem a működési sebességnél, a vezérlőtárcsák számában, a képstabilizátornál (2 versus 5 FÉ-s). Harminc ezerrel többet kérnek érte (váz + kitobi), mint az E-PM2-ért, de akinek kell a roppant masszív felépítés és a dönthető kijelző, az válassza ezt a készüléket.
A m4/3 kaszt „haladó” csoportjában jelenleg az Olympus E-M5 az egyeduralkodó. Kicsit gondban is vagyunk a besorolását illetően, mert szolgáltatásai szerint lazán meg lehetne bélyegezni a „profi” felirattal, de azért vannak olyan apró hiányosságai, amiért végül mégis inkább a haladó kategóriába soroltuk, de ezekről kicsit később. Az E-M5 még robusztusabb felépítésű, mint a PEN Light (ráadásul csepp- és porálló), a mérnökök rengeteg dedikált vezérlővel látták el (tárcsák, gombok és érintésérzékeny kijelző), gyors, pontos autofókusz rendszert is kapott, nagyon szép a képe mind az OLED kijelzőnek, mind az elektronikus keresőnek, számtalan szoftveres funkcióval segíti a fotóst (lásd például a különféle művészi szűrőket), sőt, korszakalkotó 5-tengelyes képstabilizátort is megtalálunk a vázba építve, aminek hatásfoka egyedülálló. Azonban akadnak apróbb ergonómiai bakik és a mozgóképfelvételi funkciókat sem vitte túlzásba az Olympus. Nincs szabványos mikrofon bemenet, se fejhallgató kimenet (értsd: 3,5 mm-es Jack aljzatok), ami a videográfusoknál rossz pontot jelent. Az apró hiányosságokat leszámítva azonban ez a gép is az abszolút ajánlott szinten mozog, főleg a mostani akció keretein belül.
A mikró négyharmad jelenlegi non plusz ultrája egyértelműen a Panasonic DMC-GH3. Ez a gépszörny - leszámítva az Olympus E-M5 fantasztikus képstabilizátorát és képminőségét (amiben a két készülék közel azonos teljesítményt nyújt) – szinte verhetetlen. Legyen szó ergonómiáról, szabadon funkciókhoz rendelhető nyomógombokról, tárcsákról (dedikált vezérlőkről úgy általában), vagy videós funkciókról, jelenleg nincs jobb m4/3-os masina nála. Ráadásul az áramellátáson sem spórolt a gyártó, így egy töltéssel körülbelül 600 felvétel készíthető el, ami ebben a szegmensben nagy szó. Negatívumként az elektronikus keresőt lehetne említeni, ami igen érzékeny a betekintés szögére, de szívesen fogadtunk volna egy második SD memóriakártya foglalatot is. A leggyorsabb záridő csupán 1/4000 mp, ami szintén nem túl „profi”. Ezek ellenére különösen ajánlott készülékkel állunk szemben!
Objektívek
Idén több olyan nagyszerű objektív is érkezett, amely a m4/3 rendszerhez készült. A gyártók – úgy tűnik – végre felfogták, hogy ehhez a rendszerhez sem ártana a szokásos 14-42 mm F3.5-5.6 fényerőtlen műanyag optikák mellé pár fényerős és valóban minőségi darab. Nem csak az Olympus, hanem a Panasonic is komolyabban megerőltette magát és így születhettek meg az Olympus M.Zuiko Digital ED 60 mm F2.8 makró, az M.Zuiko Digital 75 mm F1.8 és a Panasonic Lumix G X Vario 12-35 mm F2.8 Asph. Power O.I.S. Mindhárom lencserendszer megérdemli az ajánlott, illetve a különösen ajánlott plecsnit, hiszen a saját kategóriájukban „korszakalkotóak”. Az Olympus 60 mm-es makrójának egyetlen igazi hibája, hogy nincs benne képstabilizátor, de valószínűleg a gyártó úgy gondolta, úgyis ott van a bő 4 FÉ-s előnyt nyújtó stabi az E-M5-ben, így aki olyan témákat fotóz, ahová kell a bemozdulás-gátló, az vegye meg az OM-D gépet is. Ezen túlmenően szó nem érheti az eszközt: belső rendszerű az élességállítása, nem forog közben a frontlencse (tehát gond nélkül szűrőzhető), nagyon halk és gyors az AF motorja, szép a háttérelmosása (bokeh), nagyon jó minőségű a felépítése, tettek rá praktikus fókuszlimitert, a rajza mentes a geometriai hibáktól, de ami különösen örvendetes, hogy jó az ára.
Az Olympus másik nagyágyúja a 75 mm F1.8, ami ekvivalens 150 mm-es gyútávot kínál. Igaz, az ideális portré-objektív gyújtótávolsága valahol 85 és 135 milliméter közé helyezhető, de nagyobb stúdiókban, vagy kint a szabadban a 150 mm is „elmegy”. Főbb jellemzői: belső élességállítás, nem forog a frontlencse fókuszáláskor, halk és gyors AF motor, szép bokeh, csúcsminőségű felépítés. Aki nagyon szőrös szívű, az kifogásolhatja a távolságmérő skála hiányát és a nem mechanikus élességállító gyűrűt, vagy azt, hogy az Olympus külön (pofátlanul magas áron) adja hozzá a napellenzőt, ami ebben a kategóriában már alaptartozék kellene, hogy legyen. Ennek ellenére ajánlott cucc, ami az Oly mintaboltban 3 év garanciával vásárolható meg.
Minden rendszer kötelező eleme egy fényerős standardzoom. A klasszikus 24-70 milliméteres gyútávot lefedő, általában F2.8-as lencserendszer nélkül nem mondható teljesnek egyik paletta sem. A m4/3 rendszert a Panasonic ajándékozta meg ezzel az optikával: a Lumix G X Vario 12-35 mm F2.8 Asph. Power O.I.S. azonban nem csak teljessé teszi a sort, hanem egyben irigykedést is kelthet más márkákat használó fotósok körében, hiszen egyiknek sincs olyan saját gyártású 24-70-ese, ami beépített képstabival is rendelkezne. Nagyon szép a bokeh, a felépítés első osztályú, az élességállítás belső rendszerű (a frontlencse természetesen itt sem forog), nincsenek lötyögések, kotyogások, a tubus nem zoomol ki magától, ha lefelé tartjuk az optika végét, a képe teljesen centrikus minden gyútávon, az elektronikus fókuszgyűrű vajpuhán jár, a képstabilizátor bő 3 FÉ előnyt ad. Persze, ekvivalens 24 milliméteren jól látható a hordótorzítás, de ezt a m4/3 vázak általában automatikusan kiegyengetik – ami sokkal zavaróbb, hogy nyitott blende mellett színi hibákra igen hajlamos a termék és a becsillanások sem idegenek tőle. A Panasonic 12-35 mm F2.8-nak szép, éles a képe, de az optimális eredmény elérése érdekében nem árt egy blendényit szűkíteni a rekeszt – ilyenkor viszont a teljes képkör borotvál. Sajnos, ára tükrözi a minőséget és a fényerőt: bő 360 000 forintért lehet itthon megvásárolni. Aki gyakran utazik a gépével és csak egy általános objektívet szeretne magával vinni, vagy sokat videózik, annak egyértelműen kelleni fog ez a lencserendszer.
MILC
A m4/3 rendszert ezzel ki is veséztük, azonban még ne hagyjuk el a tükör nélküli rendszerkompaktok világát, hiszen még nem volt szó az egyéb MILC vázakról! Idén számunkra két nagyon kedves géppel volt dolgunk, melyek mindketten megérdemelnek legalább egy-egy ajánlott bilétát: íme a FujiFilm X-Pro 1 és az X-E1. Idézet az X-Pro 1-ről szóló cikkünk végéről:
„Az X-Pro 1-re nagyon sokan és sokat vártunk; a végül kézhez kapott fényképezőgép pedig telitalálat lett – legalábbis ami a dizájnt illeti. Kezelhetősége nagyszerű, a manuális, klasszikus elven működő kezelőfelület pedig minden régi fényképezőgép-rajongó álma. A Fujinak sikerült ötvöznie a szemrevaló külsőt a jó ergonómiával; igazából ordas bakiktól nem kell félni, mert ilyet nem követett el a gyártó. A JPEG motor szerintünk a piacon jelenleg találhatóak közül a legjobb, a zajszint minimális (színzajt egyáltalán nem is lehet látni). Kár, hogy tesztünk végzésekor még nem volt elérhető az Adobe Camera RAW legújabb változata, amely már az X-Pro 1-et is támogatja. A tömörített állományok alapján azonban már most ki lehet jelenteni, hogy csalódni biztos nem fogunk.[…]
Mi hát a FujiFilm X-Pro 1? Egy letűnt korszak klónja? Nem, egész biztos, hogy nem; sokkal inkább egy olyan, szeretetre méltó eszköz, amit öröm kézbe venni, ami ösztönöz a használatra, a fotózásra, ami által a megfáradt hobbifotós ismét kedvet kap, hogy nyakába vegye a világot, elinduljon felfedező útjára és valóban értékes emlékképekkel térjen haza. Az X-Pro 1 az átgondolt, tervezett, tudatos fotózásra ösztönzi tulajdonosát. És ez egy nem alábecsülendő képesség. Szerelem? Igen, az.”
A FujiFilm X-E1 gyakorlatilag ugyanaz, mint a drágább nagytestvér, csupán egy pár apróbb különbség található a két testvérmodell között. A legfeltűnőbb a hibrid kereső hiánya, vagy a valamivel kisebb és alacsonyabb felbontású kijelző, a PC-szinkron aljzat elhagyása és hasonlók. Cserébe az X-E1 elektronikus keresője fantasztikusan jó minőségű képpel kápráztatja el a fotóst és van beépített vakuja is, ami nem ritkán „életmentő” lehet. Itt is tesztünk értékeléséből kimásolt pár sor a legtalálóbb:
„Nagyon szép, sőt, meg merjük kockáztatni, hogy az X-Pro 1-nél még szebb is lett az X-E1. S ha már a nagytestvér is igazi szerelem volt, akkor az X-E1-ről mit lehetne még elmondani? Persze, ez a Fuji sem lett tökéletes – melyik gép az, ha egyáltalán? –, de tökéletlen tökéletessége is hozzájárul ahhoz, hogy ennyire be tudja lopni magát használója szívébe. Érződik, ahogy él, s lélegzik – ez egy fényképezőgép –, ami avatott kezekben csodákra képes. Fotózni egy élmény vele: mintha a világ körülöttünk, s bennünk is lelassulna. Aki a Fuji X családjának fényképezőit használja, az nem fog esztelenül kattogtatni, mert a vas rákényszeríti a gondolkodásra, a lassításra. Lassúnak vagy pontatlannak érezzük az automata fókuszt? Merjük használni a manuális élességállítást! Az X-E1 amúgy sem sportfotózásra való. Legjobban városi pillanatképek elkapására és tájfotózásra ajánlható, de biztosan megállja a helyét csendéletek megörökítése közben is. Egy szó mint száz: annak, aki kifejezetten klasszikus jellegű, „van vele munka” fényképezőt keres, annak különösen ajánlott a FujiFilm X-E1!”
A két masina – mivel azonos a lelkük (a szenzor, a jelfeldolgozó processzor és a teljes elektronika) - azonos hiányosságokkal és hibákkal bír. A mozgóképfelvétel alapszintű, az automatikus élességállítás pedig a többi tükör nélküli rendszerkompakthoz mérten lassú és néha bizonytalan. Ezek ellenére imádni való mindkét masina, mindenképp jár az ajánlott plecsni!
DSLR
A MILC-ek világát elhagyva a „klasszikusok”, azaz a digitális SLR vázak földjére érkezünk. Az idei év itt igen érdekes és mozgalmas volt, bár úgy tűnik, 2012 elsősorban a full frame szenzoros készülékekről szólt, miután mindkét nagy gyártó (a Canon és a Nikon) rendesen kibővítette szortimentjét. Tavaly jelentették be, de csak idén került forgalomba a Canon új zászlóshajója, az EOS 1Dx. Sajnos, még nem járt nálunk a nagyvas, ezért nem tudunk róla bővebben nyilatkozni.
Pár lépcsővel lejjebb az 5D Mark III érkezett a sorban, ahol azonban érdekes módon elmaradt a fotós társadalom által várt nagy lépés: a felbontás az elődmodellhez képest csak elhanyagolható mértékben nőtt. Ez persze csak a konkurencia gépével szemben jelent hátrányt, hiszen a 22 MP – ebben a kategóriában – szinte minden feladatra elég. Az 5D Mark III inkább egy kiforrott Mark II-nek tekinthető, ami önmaga is egy igen kellemes gép volt. Hatalmasat fejlődött az AF rendszer – az 5D Mark III gyakorlatilag az EOS 1Dx 61 mezős rendszerét kapta, ami az internetes források (és 5D tesztünk eredménye) szerint brutálisan jól teljesít.
Az 5D Mark III-nál azonban nem csak az AF, hanem a videós részleg is komolyan fel lett turbózva (például ALL-I, IPB tömörítési módok, a masina automatikusan létrehoz több fájlt, ha felvételünk túlhaladja a FAT32 fájlrendszer által felállított 4GB-os korlátot, mikrofon bemenet mellé jött a fejhallgató kimenet is, így felvétel közben monitorozható a hang, a hangfelvétel szintje rögzítés közben is állítható, javított hőelvezetés a szenzorról, csökkentett moiré és jello stb.). Főbb jellemzői: nagyon jó minőségű felépítés, világos optikai kereső, HDR funkció, nagyon gyors általános működés, gépen belüli RAW-hívás, 6 kép/mp sorozatfelvételi sebesség, nagyon jó álló- és mozgóképminőség, kettős memóriakártya foglalat (1 SD és 1 CF).
Kicsit árnyékolja az összképet, hogy a készülék JPEG motorja gyengén muzsikál. Ha optimális képminőséget szeretnénk elérni, mindenképp RAW-ban fotózzunk! Feltűnt tesztelés közben, hogy lassú az SD kártya kezelése. A mai napig nem derült ki, hogy ez a jelenség firmware-rel javítható-e, vagy hardveres módosításokra lesz szükség a javításhoz. Jó magas ára és az említett bugok ellenére azonban határozottan ajánlott a masina.
Még több DSLR
Persze, a nagy rivális, a Nikon sem volt tétlen idén. A D800-zal, a D800E-vel, a D4-gyel, a D3200-zal, majd a D600 -zal rendesen feladta a leckét a többi gyártónak. A D800-at egy New York-i kalandtúra során volt lehetőségünk tesztelni, és bizony, azt kell mondjuk, a 36 MP-es Sony szenzor középformátumot megszégyenítő módon teljesít. Aki attól félt, hogy a nagy felbontás rossz hatással lesz a jel/zaj viszonyra, az megnyugodhat, a mai szenzorok olyan fejlettek, hogy erről szó sincs, sőt! A D800 fontosabb jellemzői: kiváló állóképminőség (itt is az érvényesül, mint a Canon 5D Mark III-nál) főleg RAW fájlokból építkezve, jó ergonómia, hatalmas felbontás, jó mozgóképminőség, fejlett videós funkciók (noha, nem annyira, mint az 5D Mark III-nál), tömörítetlen jelkimenet HDMI-n, nagy, világos kereső, USB 3.0, HDR, time-lapse, gépen belüli retusálás és RAW-hívás. Bosszantó volt látni ennél a fényképezőgépnél is, hogy egy külső szoftvergyártó (nevezetesen az Adobe) sokkal jobb képminőséget tud produkálni, mint maga a gyártó – a D800 JPEG minőségétől sem voltunk elragadtatva. Az élőkép során még mindig lassú az AF (nem is csoda, ott a kontrasztérzékeléses gépek brillíroznak), de ezzel együtt lehet élni. A D800 ára is barátságos ahhoz képest, hogy mit nyújt – mindenképp különösen ajánlott a készülék!
Aki valamivel kevesebbet akar költeni, annak ott a frissen bemutatott D600, ami szintén full frame szenzoros lett, de „csak” 24 MP a felbontása. Akinek nincs szüksége a D800 AF rendszerére, hanem beéri a 39 mezős Multi-CAM 4800- zal, akinek elég az 1/4000 mp-es legrövidebb záridő, akit nem zavar az USB 3.0 hiánya és a kisebb vázméret, annak csak ajánlani tudjuk az amúgy „tiszta D800” masinát.
Legalul, a dSLR vázak belépő kategóriájában a D3200 okozott megdöbbenést a maga 24 MP-es APS-C méretű lapkájával, amit szintén a Sony-tól kölcsönzött a Nikon. Igaz, az apró masina ergonómiája nem a legjobb, hiányzik belőle a tükörfelcsapás, és a zajszűrése is igen egyszerű (ráadásul gyanítható, hogy nem is kapcsolható ki teljesen), de nyers fájlokból nagyon jó minőségű képeket lehet építeni. Ráadásul teljesen manuális is lehet a videofelvétel, külső GPS egységet is csatolhatunk hozzá, van programozható funkció gombja, mikrofon bemenete, gépen belüli képszerkesztési funkciói és az elődmodellhez képest jócskán megnövelt puffere, ami sorozatfelvételnél lehet hasznos extra.
Az abszolút profi kategóriát sem hagyhatta ki a japán gyártó, így a gyakorlatilag négyéves D3-at (a D3s gyakorlatilag egy videóval megtoldott D3 volt) is leváltották. A Nikon D4 nagyon jó ergonómiával, fejlett videós funkciókkal, jó mozgóképminőséggel, gigabites Ethernet aljzattal, fejhallgató kimenettel, mikrofon bemenettel, rendkívül gyors működéssel, két memóriakártya foglalattal, HDR- és time-lapse módokkal, gépen belüli retus funkciókkal és RAW hívással, extrém magas ISO értékekkel, 11 kép/mp-es sorozatfelvételi sebességgel, 400 000 kioldásra tesztelt zárszerkezettel és elpusztíthatatlan felépítéssel kápráztat el. A negatívumoknál mi a „csak” 16 MP-es felbontást, az USB 3.0 hiányát, a nem igazán elterjedt, de cserébe legalább drága XQD memóriakártya alkalmazását és az előlapi két funkciógomb nem túl kényelmes elrendezését említenénk. D3-ról, D3s-ről érkezőknek azonban a zökkenőmentes átállás miatt is ajánlott a gép.
No, hát ennyi volt röviden az évértékelő összefoglalónk a digicam rovat részéről, kívánunk kollégáink nevében is mindenkinek egy nagyon boldog, sikeres új évet!
