Utoljára 2014 elején írtunk arról, hogy milyen módszerrel teszteljük a processzorhűtőket, pedig az azóta eltelt időben azért történtek változások a metodika és a tesztrendszer területén is. Most ezt az adósságot szeretnénk törleszteni, több okból is: egyrészt az utóbbi időben méltatlanul elhanyagoltuk a processzorhűtők tesztjeit.

Tény, hogy ezen a területen nincsenek olyan fejlesztések, mint például a videokártyák piacán, de egy jó hűtő akkor is elengedhetetlen a stabil, csendes és esetleg tuningolható számítógéphez. Másrészt egy, a terhelés alatt megolvadó csatlakozópár miatt – ideiglenesen – betegszabadságra kellett küldenünk az utóbbi pár évben a GPU tesztekre is használt alaplapot, amelyet az ASRock Fatal1ty X99M Killer vált a tesztágyon.

Bár ez a hűtők teljesítményét nem befolyásolja (legfeljebb a ventilátor, és/vagy pumpa fordulatszámát vezérlő rendszer hőmérséklet/fordulatszám függvényén változtat), remek apropó arra, hogy kicsit tisztába tegyük a tesztmódszert azért, hogy a következő időszakban egymással összevethető eredmények szülessenek.

Módszerek

Ahogy három éve is írtuk, a processzorhűtők tesztelésére két módszer kínálkozik: tesztelhetjük nyitott rendszerben és házba építve egyaránt. Mi sokáig a második módszert használtuk, de pár éve már áttértünk a nyitottra, és a továbbiakban is ezt fogjuk alkalmazni. Bár elsőre úgy tűnhet, hogy a zárt rendszerrel kapott eredményeknek közelebb állnak a valósághoz, a gond az, hogy egy nyitott rendszer mindig egyféle eredményt ad – míg a zárt háztól, sőt, konfigurációtól, összerakástól függően más és más áramlási és hőmérsékleti viszonyokat ad, így az eredményeket kevésbé tudjuk összehasonlítani.

Ehhez kapcsolódik, hogy ideális esetben a zárt rendszernek nem kéne eltérő eredményeket produkálni: egy jól összerakott és áramlástanilag, szellőzés szempontjából is átgondolt házban a hűtőborda vagy a radiátor mindig egyforma, a szobában uralkodó hőmérséklettel megegyező, vagy annál csak néhány fokkal melegebb levegőt kap, így pedig hűtés teljesítménye – amelyet nem a CPU hőmérséklete, hanem bordákra áramló levegő és a CPU hőmérsékletének különbsége határoz meg – mindkét esetben ugyanakkora.

A tesztrendszer

Processzorhűtőt tesztelni a lehető legnagyobb hőleadásra képes CPU-n érdemes, ez pedig jelen pillanatban a PROHARDVER! szerkesztőségében a VGA tesztrendszerben is használt Core i7-5960X. Ez egy Haswell-E processzor, amelyet a platform megjelenésekor részletesen is teszteltünk. Jelen pillanatban azonban számukra csak az a lényeges, hogy a 22 nm-es CPU már alapállapotban is 140 wattos TDP-vel rendelkezik, mi azonban a „gyári” 3 GHz-ről (ami Turboval 3,5 GHz-ig emelkedhet) 4 GHz-re húztuk, és így használjuk továbbra is a grafikus kártyák tesztjében. Ehhez a tuninghoz nem volt elég az alapfeszültség, hanem azt 1,15 voltra kellett emelni a teljes stabilitáshoz – a hűtők minél komolyabb terheléséhez azonban ezt még tovább növeltük, 1,25 voltig. Ezzel a teljes rendszer fogyasztása a konnektornál mérve 405 watt lett, amiből a CPU-ra körülbelül 250 watt jutott – ezt kell tehát a processzorhűtőnek a lehető leggyorsabban és hatékonyabban elszállítani.

ASRock Fatal1ty X99M Killer

A tesztre használt konfiguráció jelenleg tehát a következő:

A mérés folyamata

Miután kibontottuk a tesztre érkezett hűtőt, először mindig a szerelhetőségével foglalkozunk. Ezt pedig nem az X99-es rendszerrel, hanem egy Z170-es alaplappal, az ASUS Z170-Deluxszal vizsgáljuk, egyrészt azért, mert az X99 egy drágább és ritkább platform, másrészt azért, mert itt sokkal barátságosabb a hűtő rögzítését lehetővé tévő rendszer, a hűtőgyártóknak sokkal egyszerűbb egy jól használható megoldást tervezni. Ezzel szemben a Z170 hagyományosabb kialakítást kapott, tehát gondoskodni kell a merevítésről is.

Miután kellő tapasztalatot szereztünk a szerelhetőségről, jöhet a tesztrendszerre történő felszerelés. Fontos, hogy minden esetben ugyanazt a hővezető pasztát, az Arctic MX-2-t használjuk, tehát abban az esetben is, ha az adott hűtőre előre felkentek valamit. Ennek oka ismét csak az, hogy a hűtők képességeit szeretnénk vizsgálni, ráadásul a gyárilag mellékelt paszta – az előre felkent pedig pláne – sokszor csak 1-2 felszerelésre elég, így előbb-utóbb szinte biztos, hogy be kell szereznünk egy újabb tubust ebből az anyagból.

Miután összeraktuk gépünket, következhet maga a mérés. Először az alaplap kínálta ventilátorvezérlés Silent állását aktiváljuk, majd bekapcsoljuk a rendszert, és a Windows betöltődése után elindítjuk az AIDA64-et, ahol az Eszközök/Rendszer stabilitásteszt alatt elérhető eszközzel figyeljük a hőmérsékletek alakulását. Ha úgy látjuk, hogy stabilizálódtak a hőfokok, elindítjuk a Real Tempet, amelynek monitorozási képességét használjuk majd ki: ezzel egy CSV fájlba mentjük valamennyi adatot.

Ezután elindítjuk az AID64 stabilitástesztjét úgy, hogy a CPU és FPU terhelést is kérjük – ez egy viszonylag nagy, de még reális terhelést jelent (ha kizárólag az FPU-t választjuk, az nagyobb hőterheléssel jár, de kevésbé jelent reális mérést, erre az extrém helyzetre majd más szoftvert vetünk be). Itt ismét megvárjuk, hogy stabilizálódjon a hőmérséklet, így körülbelül 10-15 percet futtatjuk a tesztet, és közben figyeljük a ventilátorok fordulatszámát is. Ezután következik a visszahűtés, majd a Prime95 SmallFFT tesztje, amely az extrém terhelést képviseli – ismét addig futtatva, amíg a processzor hőmérséklete nem stabilizálódik.

Az itt leírtak általában három hangszintet is jelentenek, amelyeket hangnyomásmérővel mérünk úgy, hogy azt a ventilátortól 10 cm-re, a légáramlástól védve helyezzük el (az 1 méteres távolságra történő átszámítás egyszerűen a dB-ben kapott értékből 20 egység levonását jelenti).

A következő mérési körben kikapcsoljuk az alaplapi ventilátor-vezérlést, és maximális fordulatszámok mellett is elvégezzük ugyanezeket a méréseket. Természetesen valamennyi mérést háromszor hajtjuk végre, majd a Real Temp által naplózott eredmények segítségével meghatározzuk a processzor belső hőmérsékletét. A külső levegő hőmérsékletét egy Voltcraft IR110-1S hőmérővel folyamatosan ellenőrizzük, de az eddigi tapasztalatok alapján a teszt ideje alatt 1-1,5 foknál komolyabb ingadozásra nem kell számítani.