Bevezető
2000-et írtunk, amikor a nagy múltú Apple igen nagy gondba került: részvényei szeptemberben egy nap alatt ötven százalékot zuhantak, év végére pedig abszolút mélypontra kerültek, a tőzsdén minden addig látottnál olcsóbban lehetett megvásárolni a papírokat. A cégvezetés tisztában volt a helyzet súlyosságával, minek következtében 2001-ben olyan dolgokat dobtak piacra, mint az OS X operációs rendszer vagy az első iBook, melyektől nagy sikereket reméltek. Szintén abban az évben került piacra a Tony Fadell által megálmodott iPod nevű zenelejátszó masina első változata is, melyről akkor még valószínűleg senki nem tudta, hogy mennyire át fogja formálni a piacot.
Most valószínűleg sok olvasónk meghökkenve néz a monitorra, pedig igaz a dolog: az iPodot nem Steve Jobs, sőt még csak nem is egy Apple alkalmazott találta ki, Tony Fadell ugyanis akkoriban még egy független alvállalkozó volt – ma pedig a vállalat iPod & Special Projects Group nevű divízióját igazgatja. Az úriember nem egy konkrét lejátszót, hanem egy aköré épített fizetős zeneletöltő rendszert képzelt el mint a jövő nagy lehetőségét. Az almás cég vezetése is látott fantáziát a dologban, ezért 2001 elején alkalmazták Fadellt, akit egyúttal megbíztak a lejátszó elkészítésével. Mivel kevés volt az idejük, úgy döntöttek, hogy nem a semmiből fognak egy lejátszót készíteni, hanem megkeresnek egy kisebb vállalatot, amelynek már van valami a tarsolyában. Ez volt a PortalPlayer nevű cég, amelynek akkor már volt egy cigarettásdoboz méretű lejátszó-prototípusa, mely rendelkezett egy félkész operációs rendszerrel is, ezért rendkívül jó választásnak tűnt. Az egyezség megkötése után azonban kiderült, hogy a gépnek több komoly hiányossága van: nehezen kezelhető hardver, az AAC és az Audible hangoskönyv-formátum támogatásának hiánya. A projektet persze nem fújhatták le, ezért Steve Jobs a kezébe vette a dolgokat. „Redizánjolták” a gépet – ezért Jonathan Ive a felelős –, és nagymértékben finomítottak a kezelhetőségen. Mikor már úgy tűnt, hogy minden rendben van, felmerült egy utolsó, minden addigit felülmúló probléma, nevezetesen az, hogy az akkumulátor mindössze 3 órán keresztül tudta ébren tartani a masinát. A tervezőknek két hónapba telt orvosolni a problémát, de a lényeg, hogy sikerült nekik, így 2001 októberében hivatalosan is bemutatták az első generációs iPodot, amit aztán sorra követtek az utódok...
Az első iPod
...melyekre e cikkben idő és helyhiány miatt nem térünk ki részletesen, de a nagyobb jelentőségűeket azért megemlítjük. A legátütőbb sikert kétségtelenül a 2004 februárjában piacra dobott mini tudhatta a magáénak. A recept egyszerű volt: kis méret, divatos külső. Jó dolog a nagy kapacitású merevlemez, de ez ugye – főleg akkoriban még – nagy fizikai méretet is jelent, a felhasználók pedig, úgy tűnik, hogy a tárhelyet gond nélkül feláldozzák a kis méret oltárán. A mini megjelenését egy kisebb tömeghisztéria követte, az Egyesült Államokban az első hétvégén elfogyott a teljes raktárkészlet, ami miatt az európai premier négy hónapot csúszott. A következő két nagy dobás a shuffle és a nano volt, előbbi egyebek mellett azért lett népszerű, mert relatíve olcsón juttatta a felhasználót „iPod-élményhez”, utóbbi pedig, bár nem hozott akkora robbanást, mint annak idején a mini, de így is rendkívül sikeres volt. Az első generációs shuffle-t végül az Apple ölte meg az 1 GB-os nano piacra dobásával, az árkülönbség a két eszköz között ugyanis mindössze 20 dollár volt.
Nano 2G színvariációk
2006 szeptemberében jöttek az utódok, nano 2G és shuffle 2G. Előbbi inkább egy javított verzió, de szerencsére a cég jó helyeken piszkálta meg a gépet – üzemidő, kijelző, borítás –, úgyhogy a siker garantált volt. Az új shuffle pedig megdöbbentően kicsi készülékházat kapott, így bár nem volt kijelzője, vitték szép számmal. Most, 2008-ban pedig itt van az új generációs nano, valamint az első érintőkijelzős iPod, a touch – mindkét gépben felfedezhetünk (jó)pár iPhone-ból ismert dolgot, de ezeket már a következő oldalakon részletezzük.
iPod touch – külsőségek
Az iPhone megjelenése után teljesen egyértelmű volt, hogy piacra fog kerülni egy telefonos funkció nélküli változat is, csak az volt kérdéses, hogy mikor. Az európai vásárlók legnagyobb örömére viszonylag hamar, fél éven belül jött a „butított” verzió, így az öreg kontinens lakói végre hivatalosan is élvezhették az iPhone-ban lévő funkciók garmadáját. A lejátszó bemutatásakor sokszor fogok hivatkozni az Apple első telefonjára, melyről a Mobilaréna több alkalommal is írt (Apple iPhone megateszt, Független iPhone teszt, Az iPhone mindenki ellen, Az iPhone szoftveres oldala). Nem szívesen keverek bele mobilos dolgokat ebbe cikkbe, de mivel a Touch gyakorlatilag ikertestvére az említett gépnek, kénytelen leszek.
A koncepció azonos az almatelefonéval, hatalmas kijelző, kevés gomb, vékony kialakítás. A méret változott, a zenelejátszó ugyanis vékonyabb (8 mm), de kicsit szélesebb (62 mm), mint társa, magasságuk és tömegük nagyjából megegyezik (110 mm, 120 gramm). Az anyaghasználat viszont teljesen más, az iPod touch hátlapja csillogós, karcolódásra erősen hajlamos fémből készült, ez volt az első generációs nano egyik leginkább kifogásolt pontja, ezt javították ki a második generációs modellnél, a touchnál pedig visszahozták, érthetetlen. A nálam járt tesztpéldány nem volt sokat használva, a hátlap mégis össze-vissza volt karcolva, ami egyrészt nem valami esztétikus, másrészt roppant idegesítő, elvégre valaki leszurkol több tízezrest egy ilyen masináért, ami egy hét múlva úgy néz ki, mintha megsmirglizték volna hátulról. A bal felső sarokban van egy műanyag rész, ami szintén ront egy keveset az összhatáson.
Az előlap fekete színű, körülötte sötétszürke perem található, amely a tapasztalatok szerint a kijelzővel ellentétben elég sérülékeny. A megjelenítő szerencsére nem az, ugyanazt a karcálló borítást kapta, mint tesója, tehát rendkívül ellenálló a külső erőkkel szemben. A kijelző 3,5 hüvelyk átlójú, felbontása 320x480 pixel. A képminőség elsőosztályú, de sajnos gyengébb, mint az iPhone-é, ez bizony nem ugyanaz a panel, a színek kevésbé élénkek. Érintésérzékeny és természetesen multi-touch rendszerű, azaz egyszerre több ponton képes érzékelni a nyomást, ez még mindig egyedülálló és egyben szenzációs tulajdonság.
A bekapcsológomb a bal felső sarokba került, ezzel küldjük készenléti állapotba a gépet (ami ekvivalens a billentyűzárral), szóval gyakran fogjuk használni. Az imént említett gomb megfelelő méretű és süllyesztett, véletlenül szinte lehetetlen megnyomni. Jobb- és baloldalt nincs semmi, alulra pedig az adatkábel és a fülhallgató csatlakozói kerültek. Hangszórót hiába keresünk, nem találunk sehol, ami valljuk be, elég nagy veszteség. Az iPhone-ban lévő kamera szintén hiányzik a touchról, ám az egy PMP-n igazából nem is létszükséglet. A fülhallgató-kimenet standard 3,5 mm-es jack csatlakozó, szerencsére bármilyen fülest bele lehet dugni, nem csak a gyárit. A kialakítása viszont kicsit furcsa, ugyanis egy íves felületű részre került, ami miatt úgy néz ki, mintha ki akarna esni belőle a fülhallgató – szerencsére ez csak a látszat.
A flashmemóriás lejátszóból három típus létezik, a legkisebb tárkapacitása 8, a közepesé 16, a legnagyobbé pedig 32 GB. Az akkumulátoros üzemidő mindhárom verziónál azonos, a gyártó 22 óra zenelejátszást vagy 5 óra filmnézést garantál egy töltéssel – ez csak közelít a valósághoz, tapasztaltom szerint az az 5 óra inkább 4. A telep teljes feltöltése 3 órát vesz igénybe, de van másfél órás gyorstöltés is, mely 80 százalékra tornássza fel a töltöttségi szintet. A személyi számítógépekhez az ún. Dock connectoron keresztül köthetjük a gépet, melyet aztán az iTunes nevű szoftver fog kezelni. A csatlakozó elvileg tévékimenet is egyben, az efféle használathoz viszont külön kábel szükséges, ilyet a géphez nem adnak; a gyári tartozékok a következők: sztereó füles, adatkábel, dokkoló adapter, szövet törlőkendő, leírás.
iPod touch – ami bent van
A szoftver, mint említettem, egyezik az iPhone-ban lévővel, csak ugye kevesebb funkciót tartalmaz. Ez meglátszik a főmenü ikonjainak számán, mindössze tizenegy került a húsz férőhelyes területre, ami miatt az embernek kicsit olyan érzése van, mintha egy funkcionálisan hiányos eszközt tartana a kezében. Az alsó sorban lévő négy ikont is lecserélték, a touchon itt találjuk a Music, Movies, Photos és iTunes feliratú gombokat, a funkciók, azt hiszem, egyértelműek.
A billentyűzárat – azaz jelen esetben inkább képernyőzárat – egy csúszka odébbhúzásával tudjuk kioldani. A képernyő alatt található egyszem gomb a főmenübe röpít vissza minket, dupla nyomásra pedig előhoz egy ablakot, ahol tudjuk kezelni a zenénket. Ez igen hasznos funkció, főleg mert nemcsak lezárt kijelzőnél, hanem szinte minden alkalmazásban működik, ami jelentősen leegyszerűsíti a használatot.
A már említett Music gombra bökve zenéink közé jutunk. A szoftver többek között előadó, album, stílus és szerző szerint is képes szűrni közöttük, van egyesített nézet, valamint használhatunk előre definiált lejátszási listákat is. Mindez akkor érhető el, ha a gépet egyenesen tartjuk, ugyanis ha eldöntjük, akkor már az ún. Cover Flow nézetben találjuk magunkat, amely leginkább a pubokban lévő zenegépekhez hasonlítható, ömlesztve láthatjuk az albumborítókat, melyek között ujjunk segítségével könnyedén lapozgathatunk. A döntögetést a gép a beépített giroszkóppal érzékeli, a hatásfoka meglehetősen jó, bár nem árt egy kicsit felfelé dönteni a gépet ahhoz, hogy mindig érzékelje a változást. Normál nézetben oldalt található egy oszlop, benne az ábécé betűi felsorolva, ez meglehetősen gyors ugrást tesz lehetővé a címek között.
Cover-flow
Mozgóképekből sajnos sem a DivX, sem az XviD formátum nem támogatott, ezen mondjuk az Apple üzletpolitikáját ismerve nincs mit csodálkozni. A H.264 tömörítésű fájlokból viszont akár 1,5 Mbps bitrátájúakat is elvisz a masina, a minőség valóban döbbenetes. Mivel hazánkban ugye nem elérhető az iTunes Music Store nevű zeneáruház, mozifilmeket elvileg nem igazán tudunk a gépre rakni, bár technikailag megoldható a dolog, hiszen több ingyenes szoftver is elérhető az interneten, melyek képesek szinte bármilyen formátumot átkonvertáni a touch által is emészthető kiterjesztésűre. Egyetlen formátum van, melyet az iTunes is átalakít nekünk, ez pedig az Apple által szabványosított MOV, maga a folyamat viszont dög lassú, szóval nem éri meg a dolog.
A kijelző oldalainak aránya nem 16:9, az ilyen formátumú filmek tehát csak horizontálisan érik el a kijelző két szélét, függőlegesen nem. Ezen egy dupla ujjnyomással lehet változtatni, ilyenkor viszont értelemszerűen nem fogjuk látni a kép két szélét. Érdekesség, hogy ha megnéztünk egy filmet, a szoftver egyből megkérdezi, hogy le akarjuk-e törölni, ezt a funkciót pedig gyárilag ki sem lehet kapcsolni. Hogy miért tesz fel ilyen butyuta kérdést, az számomra érthetetlen, elvégre a vonaton ülve nem túl valószínű, hogy nagy hirtelenjében szükségünk lenne 1–2 GB helyre, mivel iTunes nélkül úgysem tudunk mit a helyére rakni.
A képnézegető nagyon rendben van, ez az egyetlen része a szoftvernek, mely ténylegesen kihasználja a multi-touch rendszer előnyét. A zoomolás ugyanis két ujjal történik, szét kell húznunk vagy össze kell tolnunk a kép egy részét, majd meg is történik a csoda. A giroszkóp itt is szerepet kap, úgy forgatja a képet, ahogy épp tartjuk a gépet, ami első hallásra nagyon jó. Ha viszont olyan fotót rakunk a masinára, amely 90 fokkal el van forgatva, akkor komoly gondban leszünk, ugyanis akárhogy tartjuk majd a gépet, az nem lesz egyenes. A lapozgatás szintén ujjal történik, a sebesség döbbenetes, látszik, hogy a mérnökök sok időt szántak ennek a résznek az optimalizálására.
Ezzel szinte végére is értünk a multimédiás képességeknek, FM rádió, diktafon nincs. Van viszont lehetőség hangoskönyvek és podcastok lejátszására, valamint van egy kissé hiányos hangszínszabályzó, melyben csak előre beállított sémák közül választhatunk, egyénieket nem hozhatunk létre.
A hangminőséget nehéz objektíven megítélni. Egy dolgot bizton állíthatok: vannak zenelejátszók, melyek ezen a téren jobbak, mint bármelyik iPod. A gyári füles jó minőségű, de nem kimagasló, tizes skálán hetesre osztályoznám. A mélyebb tartományokban lévő hangok nem elég erőteljesek, viszont alapvetően tisztán szól a zene a kis fehér fülhallgatóban. A kábel szerencsére nem aszimmetrikus kialakítású, így nem áll fent annak a veszélye, hogy valamelyik kiessen a fülünkből.
Az eszközön futó operációs rendszerről szinte csak pozitívumokat lehet mondani. Elképesztően gyors, felhasználóbarát, minden a helyén van, átgondolt, nem fagy le, úgy működik, ahogy kell neki. A kezelést rövid idő alatt el lehet sajátítani, utána gyerekjáték lesz minden. A szoftveres bővíthetőségre szándékosan nem térek ki, ehelyett inkább nézzük, hogy gyárilag mik a lehetőségeink.
A menüben az első két ikon a Safari és a YouTube. Utóbbit valószínűleg senkinek nem kell bemutatni, az előbbi pedig az integrált webböngészőt indítja el. Nagyszerű élmény böngészni a gépen, egy nagyon jól optimalizált programról van szó, melynek egyedüli hibája, hogy nem képes Flash tartalmak megjelenítésére. A készülékben található Wi-Fi rádió, az IEEE 802.11b/g szabványokkal kompatibilis, megbízható, vételi erőssége kiváló, az iPod gond nélkül csatlakozott WEP és WPA védelemmel ellátott hálózatokhoz is. Bluetoothot viszont az iPhone-nal ellentétben nem kapott, de mivel az a régebbi modellben is erősen korlátozott volt (sem fájlküldési lehetőség, sem A2DP nem volt benne), ezt is túl lehet élni.
A következő két menüpont a Calendar és a Contacts. Ezeken a funkciókon sincs mit ragozni, az első egy jól használható naptár, a második pedig egy hasonló jelzőkkel illethető névjegyzék. A felsoroltakon kívül helyet kapott még egy alapfunkciós számológép, világóra, stopper, időzítő, valamint ébresztő. Utóbbival kapcsolatban rögtön fel is merül a kérdés, hogy ha egyszer nincs hangszóró a készülékházban, akkor hogyan ébreszt. A válasz egyszerű: pittyegő van, azon játszik valami bugyuta dalocskát, amire a mélyebben alvó tulajdonosok valószínűleg soha az életben nem fognak felébredni. Az adatbevitel szoftveres billentyűzet segítségével lehetséges.
Összegezve, az iPod touch egy kiváló minőségű PMP, mely nem feltétlenül azoknak lesz jó választás, akik egy kimagasló multimédiás képességekkel ellátott lejátszót keresnek. A zenelejátszással nincs gond (az egyéni hangszínszabályzót kivéve), a videózáshoz a hardver megvan, viszont kicsit macerás a filmeket átpakolni rá, az FM rádió pedig kimaradt. Használhatóságban viszont nincs párja, de azok persze messziről kerüljék el, akik nem szeretik az érintőképernyős rendszereket. Webböngészőként szintén helyt áll, meg merem kockáztatni, hogy nincs még egy hasonló méretű mobil eszköz, amellyel ekkora élmény lenne internetezni. Az iPod touch 8, 16, illetve 32 GB memóriával rendre 83 500, 112 800 és 142 000 forintos ajánlott áron kapható.
iPod nano 3G – kívülről
Második tesztkészülékünk a legújabb, harmadik generációs iPod nano. Ezt a modellt is megcsapta az iPhone szele, több funkciót is átemeltek a kis apróságba, plusz újratervezték az egész eszközt, ezúttal tehát már nem csak egy upgrade-ről van szó, mint az 1G–2G váltásnál. A legfontosabb újítás, hogy az új nano már képes mozgóképek lejátszására. Emiatt új LCD kijelzőt kapott, melynek átmérője 2 hüvelyk, felbontása pedig 320x240 pixel. Egérmozi, mondhatnánk, és akár igazunk is lehetne, de azért nem rossz dolog egy 49 grammos, 70 x 52 x 6,5 mm méretű masinán filmezni mondjuk utazás közben. Utóbbi adat nem elírás, az új iPod kevesebb, mint 7 mm vastag, ami azért nem semmi.
A gép a nagyobb kijelzőnek köszönhetően szélesebb és kicsit alacsonyabb lett, mint elődje, nano 2G-tulajdonosként olyan érzésem volt, mintha egy elhízott, majd kilapított példányt tartanék a kezemben. A legjobban a Touch Wheel zavart, amely jóval kisebb, mint akár az első, akár a második generációs gépen lévő. A kezelhetőséget ez egyébként nem igazán befolyásolja, egyedül azoknak lehet baja vele, akiknek az átlagosnál vastagabb ujjaik vannak.
Az előlap enyhén csillogós fémből van, a hátlap sajnálatos módon ennél a modellnél is olyan, mint a touchnál (vagy épp az 1G-s nanónál), azaz rendkívül könnyen karcolódik. A kapacitás nőtt az előző modellekhez képest, 4 és 8 GB-os változatban lehet kapni a 3G-t. Az Apple üzletpolitikájának megfelelően a kisebbik változat csak szürkében kapható, a türkizkék, zöld, piros, zöld, fekete és rózsaszín változatok egytől egyik 8 GB-osak – magyarán, ha a júzer színes iPodot akar, akkor vegye meg a drágábbat.
Felül és oldalt nincs semmi, a dock connector és a szabványos 3,5 mm-es jack kimenet egyarányt alulra került. Mellettük találjuk a billentyűzár csúszkáját. Lehet, hogy csak megszokás kérdése, de szerintem fent jobb helye lenne, mert ott egy kézzel is gond nélkül odébb lehetne tolni, míg így ez rendszerint kétkezes művelet volt. A füles kimenete az enyhén ívelt oldal miatt hasonló, mint a touchnál, azaz úgy néz ki, mintha nem lehetne teljesen beledugni a fülhallgatót, pedig mégis.
A tartozékok listája átlagos, a gép mellett fülhallgatót, adatkábelt, valamint leírást találunk a kicsiny műanyag dobozban. A használathoz elengedhetetlen iTunes szoftvercsomagot tehát csak az internetről tudjuk lerántani, ami nem valami előzékeny dolog a gyártó részéről.
iPod nano 3G – belső, változások
A nagyobb kijelző megkívánta, hogy ezúttal valami dizájn is legyen a menüben. Az Apple-t emiatt nem kell félteni, jól vették ezt az akadályt. A rendszer struktúrája és felépítése megmaradt, a lényegi különbség az, hogy a szöveget (azaz a menüpontokat) a képernyő bal oldalán láthatjuk, jobbra pedig mindig egy kép kerül, mely szemlélteti az aktuális rész tartalmát. A főmenüben jobb híján egy véletlenszerűen kiválasztott albumborító kinagyított része úszkál, hogy mi alapján választ a gép, azt nem tudom, nálam valamiért szinte mindig Kispál és a Borz volt, pedig nem ez volt a legtöbbet hallgatott muzsika a tesztkészüléken.
A zenei rész nem sokat változott, továbbra is előadó, album, stílus és szerző szerint szelektálhatunk muzsikáink között. Lehetőség van a dalszöveg megjelenítésére, menet közben osztályozhatjuk az aktuális számot, tekerhetünk, valamint beállíthatjuk az ismétlést. Van viszont egy új menüpont, melyet a touchból már ismerhetünk: Cover Flow.
Itt annyira nem látványos a dolog, mint az érintőkijelzős iPodon, melynek fő oka, hogy a nano hardvere egy kicsit gyengének tűnik a dologhoz; egyrészt a képek elég lassan töltődnek be, másrészt ha gyorsan tekerünk egyet a Click Wheelen, a lemezek csak akadozva gördülnek tovább. Alapvetően azért itt is jópofa a dolog. Átlagos nézetben (azaz mondjuk előadóknál) van gyorskeresés; ha megfelelő sebességgel görgetjük a tárcsát, megjelenik előttünk az ábécé egy betűje, amit gyorsan el tudunk tekerni a kívánt kezdőbetűhöz.
A hangszínszabályzóban ezúttal sem tudunk egyéni sémákat létrehozni, de legalább van vizuális képünk az előre definiáltakról (lásd a képen). A Beállítások menüpontban rengeteg dolgot piszkálhatunk: a kijelző fényereje, a menü felépítése, ismétlés, keverés, hangerőkorlát, hangoskönyvek olvasásának sebessége.
A mozgóképek lejátszásával kapcsolatban ugyanaz a helyzet, mint a touchnál: H.264, azaz konvertálgatás. A képminőség és a sebesség tökéletes, ha valakit nem zavar, hogy egy relatíve apró kijelzőn kell filmeznie, az tökéletesen meg lesz elégedve a nanóval. Hangszóró ezen sincs – pittyegő viszont van –, így a mozizás csak fülhallgatóval lehetséges, melyből a gyári olyan, mint az összes többi iPodé, a hangminőségről tehát nem tudok semmi újat elmondani.
Megújult a játékkínálat is. A bénácska Pasziánsz helyett most már a Klondike-kal tudunk kártyázni. Van továbbá egy Vortex nevű faltörő játék, melyben ütőnk egy amolyan csőben van és körbe-körbe tud mozogni – azaz végre kitaláltak egy játékot, melyet tökéletesen lehet irányítani a Click Wheellel. A legnagyobb királyság azonban nem ez, hanem a teljesen kicserélt Music Quiz. A kérdések az előző verzióval ellentétben nem arra korlátozódnak, hogy épp melyik zene szól, a nanón lévő fájlok ID3 tagjeiből rengeteg dolgot kérdez a program, vannak bónusz részek, rengeteget játszottam vele, nagyon élveztem.
Az extra funkciók nem hoznak újat. Van névjegyzék, naptár, világóra, ébresztő, stopper és időzítő, ennél több egy ilyen eszközbe nem is kell. A képnézegető finoman szólva is villámgyors, a képek között olyan sebesen lehet tekerni, hogy az már-már hihetetlen. Bónuszként diavetítő funkciót is találunk benne.
Összegezve, az új generációs iPod nano méltó elődeihez. Egy rendkívül kis méretű, jó minőségű, szolgáltatásokban gazdag készülék, melyből egyedül az FM rádiót hiányoltam. Ajánlott fogyasztói ára 44 500 forint (4 GB), illetve 60 000 forint (8 GB). Mind ő, mind pedig az iPod touch megérdemlik az ajánlott plecsnit.
 |
| iPod touch iPod nano 3G |
Bocha
