Hirdetés
Próba
Meg kell hagyni, látványnak sem utolsó a SimHouse S1M One. A fehér váz nagyszerűen kiegyensúlyozza a jobbára fekete komponenseket, az egészet pedig felpezsdíti a biztonsági öv és az ülésmozgatók vörös színe. Egy ötletes megoldásnak köszönhetően nagyon könnyű beszállni a szimulátorba: egy bicikliről kölcsönvett fékkar meghúzása után állítható az ülés távolsága a kormánytól, ami akkor nagyon fontos, ha különböző termetű pilóták váltják egymást például egy rendezvényen. Aki otthon vagy tréningközpontban egyedül akarja használni, kicsit több csavarozással minden komponens pozícióját milliméterre és fokra a saját méretéhez és ízléséhez szabhatja.
Balra, a fehér vázon látható beszállást segítő fékkar
Első blikkre viccesnek tűnhet a feszesre húzható biztonsági öv egy szimulátorban, de a testet szinte magába szívó, profi üléssel együtt hihetetlen, milyen extra atmoszférát ad a dolognak, még egy lépéssel közelebb visz a valósághoz. Több, szimulátorok terén tapasztalt, valódi autóversenyző is próbálta már az új masinát, őket is meglepte, hogy sisakban, komplett versenyfelszerelésben mennyire meg tudja közelíteni a valódi autó érzését. Mondjuk mi még gokartnál nagyobb autót nem vezettünk sisakban, így kipróbálásnál maradt az utcai ruházat. A szimulátor nyújtotta élmény leginkább talán úgy érzékeltethető, ha megosztjuk saját benyomásainkat, épp ahogy azok értek minket.
Az első komolyabb féktávnál úgy szakadt rám a virtuális BMW túrautó, hogy csak remélni tudtam, a bennem lévő kisgyerek sikítása nem hallatszott ki. Az érzés szinte leírhatatlan. Amikor már láttam, hogy túl gyorsan jön szembe a kanyar, befeszültem a közepesre állítva is edzőtermi lábtoló gép szintjén dolgozó fékpedál és a hátulról érkező kagylóülés közé. A vörös szíjaknak „köszönhetően” oldalra sem tudtam menekülni szorult helyzetemből. Aztán bamm, odacsapott a kormány, amikor megérkeztem a falba. Még jó, hogy annak is visszavettek az erejéből. Na, a következő kanyarban már akkor fékezni kezdtem, amikor még csak a térképen látszott.
Eleinte úgy féltem az autóban, mint múltkor a szűk kis Cessna kabinjában. Minden hibát azonnal – sőt egy kicsit még annál is korábban – bosszult meg az erő-visszacsatoló és rázó rendszer. A régi sakkedzések emlékei tolultak elő tudatomból, amikor a mester már a katasztrófa beütése előtt szólt, hogy kész, vége innen már öt lépésben matt. Szóval a becsapódások, piruettek előtti pillanatokban már csak utas voltam, beavatkozási lehetőség nélkül.
Aztán Attila kalauzolásával (úgy-ahogy) megtaláltam a helyes sebességeket és fokozatokat, és ekkor egy új szintű szórakozás kezdődött. Frenetikus élmény volt teljes gázzal átrongyolni olyan kanyarokon, amiket a valóságban, sokkal szerényebb menetteljesítményű autókkal szerzett tapasztalataim alapján lehetetlen volt ilyen tempóban bevenni. Mindeközben csak itt-ott éreztem, hogy nem valódi autóban ülök, hanem egy szimulátorban. Dolgozni, küzdeni kellett a kormánnyal, pedálokkal, az ülés visszajelzései is nagyszerűek, kiváló kiegészítője a kormányon érkező erőhatásoknak. Az élmény intenzív, épp úgy bele lehet fáradni testileg és szellemileg, mint egy komolyabb autózásba.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
