Robert Cop
Ez a detroiti rendőrködős rész az, ahol a játék picit hasonlít a Terminator: Resistance-ra, hiszen ekkor saját kíváncsiságunk által hajtva járhatjuk be a területet, kis túlzással minden sarkon új balhéba csöppenve. Bár mindig van egy kötelezően elvégzendő feladatunk is, mindenféle mellékes missziókat is elvállalhatunk. Ezek közé tartozik például a bevezetőben említett macskahajszolás is, de kell (pontosabban: ha akarjuk, lehet) majd drogterjesztőket kergetni, gyilkossági ügyeket felderíteni, túszhelyzeteket megoldani, kirabolt helyiek ügyét felgöngyölíteni, illetve szimpla közrendőri feladatokat ellátni. Büntetőcédulát ragaszthatunk a tilosban parkoló vagy olajat folyató autókra, közkútban fürdő és parkban alkoholizáló elemeket figyelmeztethetünk életmódjuk helytelenségére, és így tovább. Bár a központi történethez e feladatok nem sokszor kapcsolódnak, az értük kapott XP-jutalom jelentős, és persze az igazi Robotzsaru-szimulációhoz az is hozzátartozik, hogy a zuhanyzóban zokogó rendőrnek megkeressük sárga törülközőjét. Vagy nem – néhány helyzetet én elég furán szemléltem.
Ebből a csodálkozásból kijutott a történetvezetésnek is, merthogy itt a Tayeon írói bármiféle utólagos szerkesztés nélkül mindent bevetettek, ami csak eszükbe jutott. A történet elsősorban egy, a városban frissen feltűnt új bűnöző kiléte és terve körül kavarog, de ezen felül még legalább nyolc B-történet zajlik párhuzamosan. A teljesség igénye nélkül: sajtónyilatkozatainkkal mi döntjük majd el a polgármester-választás végkimenetelét, fel kell deríteni egy eltűnt kolléga sorsát, és valamit tenni kellene főszereplőnk gyakori meghibásodásaival kapcsolatban is. Ezen felül természetesen a gonosz OCP vállalat robotjai is csaknem annyi gondot kavarnak, mint maga a lélektelen vezérigazgató vagy épp a hullarablásra váltó bandák. Ott van aztán az egyre nagyobb veszélyt jelentő Nuke drog, valamint azt a pletykát is egyre több helyről hallani, hogy a hús-vér (és hús-gép) rendőröket robotokra akarják cserélni. Ha ez még nem lenne elég, hát egy sokak által ellenzett megaberuházás keretében Detroit mellé egy új, szegények nélküli szuperváros épülne, a minket az első filmben létrehozó „atyánk” betegeskedik, és még egy, a OCP-DPD korrupciót kutató újságíró is a mi múltunkban vájkál. E történetszálakról persze sokszor kiderül, hogy valahogy összetartoznak, de ez még így is annyi narratíva, ami hamar túl sok lesz egy olyan játékban, amely elsősorban mégiscsak arról szól, hogy mindenkit véres cafatokra lövünk.
Bár itt-ott szenzorunkkal majd apró nyomozásokat is levezénylünk, a párbeszédekben pedig a különféle karakterek rólunk kialakított véleményét is módosíthatjuk, Robotzsarut azért elsődlegesen a harcra tervezték. Fő fegyvere egy elég hatékony pisztoly, de amellé igen limitált lőszerrel rendelkező egyéb lőfegyvereket is felmarkolhat – de ezt nem érdemes túlzásba vinni. Az állványról leemelt gépágyúkat tényleg megéri használni, de a többi eszköznél alap pisztolyunk előbb-utóbb erősebbé válik. A pisztolyfejlesztés fő eszközét a jutalomként kapott vagy eldugva talált alaplapok jelentik, amelyekbe különféle alakú chipeket bedugva nyithatunk meg bónuszokat – és amint aktiváltuk a sárga ikonként megjelenő sorozatlövést, majd később a robbanó lőszereket, még nehéz fokozaton sem lesz ellenfelünk. A Rogue City amúgy sem nehéz, hiszen már alaphelyzetből is 3 gyógyító kütyüt viszünk minden küldetésre (és igen sűrűn találni továbbiakat is), ráadásul tulajdonságainkon (például a páncélozottságon vagy az életerőn) is sokat tudunk növelni. Minden 1000 XP összegyűjtése egy képességpontot ad, azokat pedig 8 kategóriában, tíz-tíz szinten keresztül oszthatjuk szét. A szimpla százalékos bónuszok közt minden skill három extra képességet is megnyit: harc közben például időlassítást, rövid sprintet, vagy extra védelmet aktiválhatunk, felderítés közben pedig akár kód nélkül is kinyithatjuk a széfeket, vagy épp megtudhatjuk, hogy az egyes NPC-k melyik válaszunknak örülnének a legjobban.
Ezek a szimpla rendszerek egész élvezetesen dolgoznak össze, de sajnos a Rogue City sosem lesz igazán kielégítő a 10-12 órás kampány során. Ezért pedig elsősorban a harc béna megoldásai felelnek: az ellenfelek buta, sőt, kiemelkedően ostoba viselkedése, a bármiféle fineszt nélkülöző mozgáskultúra (még lehajolni sem lehet, nemhogy ugrani), illetve néhány szörnyen rosszul kitalált játékelem. Utóbbiak közül az ajtók betörése a legjobb példa: mint a Call of Dutykban, a breach parancsot kiadva szinte berobbanunk egy terembe, lelassul az idő, és van pár másodpercünk leszedni a mondjuk túszokat ejtő rosszarcúakat. Vagy legalábbis ez az elmélet: Robotzsaru ugyanis annyira lassú, hogy hiába az ő akciójáról van szó, mire lőhetne, már minden ellenfél ráemelte fegyverét, és belelőtt legalább fél tárat. Ami pedig az ellenfelek normál taktikáit illeti, hát ilyen nem sok van: a motorosok fix úton száguldoznak körülöttünk, a robotok a legrövidebb úton baktatnak felénk, a zsoldosok és bandatagok pedig ide-oda grasszálva, sokszor bármiféle védekezési terv felmutatása nélkül lövöldöznek. Ennek köszönhetően igazi veszélyt csak a scriptelt helyzetek jelenthetnek: például az a szakasz, ahol egy taposóaknákkal teli rész után checkpoint nélkül következnek a mesterlövészek.
A látvány ezúttal nem olyan gyászos, mint a Terminator: Resistance volt megjelenésekor – sőt, ami a terepet illeti, az Unreal 5 motort kifejezetten ügyesen használták a grafikusok. Sok üzlet és lakóház messze várakozásaimon felüli kidolgozást kapott, és például a tűzeffekt és a robbanások is piszok hatásosan néznek ki. Sok helyszín erősen rombolódik is, és a belső tereken a csaták után egy-egy szilánkosra-vérfoltosra lőtt helyszínen tényleg látszik, hogy ott brutális tűzharc dúlt. RoboCop kidolgozottságára sem lehet panasz; sőt, még hangját is az eredeti színész, Peter Weller adja. A többi karakter azonban már közel sem kapott ennyi figyelmet: a fontosabb NPC-k modellje még teljesen jó, ám legyen szó a megrendezett átvezető jelenetekről vagy a szimpla játékbeli animációkról, itt már nem nagyon lehet dicsérni a dolgokat. A szájszinkron nevetséges, az alvó karaktereknek is nyitva van a szeme, az ellenfelek sokszor nem reagálnak a lövésekre, ráadásul nem egyszer ugyanaz a karaktermodell akár ötször is megjelenik a képernyőn. Az akciórészeknek extra pofont ad az, ha fegyverünket célzásra emeljük, ekkor ugyanis – talán a ’80-as éveket idézve – kicsit szétesik a kép, bekapcsol egyfajta CRT-hatás, és interlace-csíkos lesz a kép.
Furcsa, kettős hatású játék lett tehát a RoboCop: Rogue City – a látvány helyenként remek, cserébe a hangkeverés egészen botrányos, egész párbeszédek vesznek el a háttérzene alatt, máskor pedig mindenki túlüvölt egy összeomló felhőkarcolót. Az eredeti filmeket idéző társadalomkritikus szatírát csak az általunk bekapcsolható rádióreklámok idézik fel (a kedvencem a szerv-felvásárlás volt a kórházi tartozás alatt nyögőknek ajánlva, de a kihalófélben levő állatok közti szafari is erős), máskülönben a humor azon a szinten van, hogy a keresett autó típusa SUX 6000. Amikor kellőképpen feltápoltuk oldalfegyverünket, az akció brutálissá, amolyan igazi ragadozói vérengzéssé válik – de ekkor meg a kihívás vész el; ezt megelőzően pedig szívjuk a fogunkat, hogy közepes fokozaton sem elég tíz fejlövés egy szimpla embernek egy ménkű nagy kéziágyúból. Míg a Teyon előző játéka egy kedves meglepetés volt a sokszor igénytelen külső alatt, addig itt a sokszor csilli-villi (de persze azért sűrűn lehangoló) látvány mögött egy olyan FPS lapul, amit cseppet sem könnyű úgy igazán megszeretni.
A RoboCop: Rogue City PC-re, PlayStation 5-re, valamint Xbox Series konzolokra jelent meg.
A játékot tesztelésre a Magnew Kft. biztosította.
Összefoglalás
Lassú FPS, amelynek néha majdnem olyan súlya van, mint a döngő léptű főszereplőnek. A Robotzsaru-világ minden kelléke felvonul a csak a nyolcvanas években elképzelhető városi punk bandáktól a borzalmas beszólásokig. A fejlődési rendszerek jók, a helyszínek remekül néznek ki, és nyomokban még szatírát is tartalmaz – de hiába hűséges pisztolyunk, az ellenfelek rémes butasága miatt a harcok sosem olyan élvezetesek, mint szeretnénk.
A RoboCop: Rogue City legfőbb pozitívumai:
- Jól keverednek a nyílt és lineáris pályák;
- a szimpla rendőri munka kiegészíti a sok hentelést;
- a karakter- és fegyverfejlesztés jól működik.
A RoboCop: Rogue City legnagyobb hiányosságai:
- Bődületesen ostoba ellenfelek;
- a szép díszleteken kilógnak a gyenge animációk;
- kaotikus, mégis rém klisés történet(ek).
Bényi László