Hillys hazavár
Bár valószínűleg gond nélkül tudnék bevezetésként hosszú bekezdéseket írni a Beyond Good & Evil kalandos életútjáról, az első poszt-Rayman ötletektől kezdve a különböző, vadabbnál vadabb iterációkon keresztül a játék végső formájában megjelent, majd egyszerre klasszikussá váló és hatalmasat bukó változatáig, ezzel most nem kell foglalkoznom, a Ubisoft megteszi helyettem. A kicsit megkésett huszadik évfordulós kiadás talán legfontosabb újdonsága ugyanis egy kifejezetten méretes galéria, melyben a különböző vázlatokon túl a vicces, haszontalan részletek és a komplett kimaradt pályákról készült kezdetleges videók is csak egy gombnyomásra vannak, minden eddiginél részletesebb képet alkotva arról, miből lett a Montpellier bázisú csapatnál a cserebogár… vagy hát minimum a malacember. Szóval én inkább arra a kérdésre próbálok választ találni, hogy a tartalmas dokumentumtáron túl nyújt-e olyat az új kiadás, ami miatt érdemes (újra) beleugrani.
A (kétségkívül picit elfogult) válaszom az, hogy igen – bár ehhez kellett az is, hogy a BG&E játékmenetét a hasonló korú játékoktól eltérően csak egy nagyon picit kezdje ki az idő vasfoga. Persze vannak benne olyan dolgok, amelyeken a mai, áramvonalasított játékfejlesztés már rég átlépett (sziasztok, kötelezően hiba nélkül teljesítendő lopakodós pályarészek!), de a kompakt, klasszikus Zelda-szerű helyszínek még ma is jól működnek, az ikonokkal rosszullétig telenyomott nyitott világok után pedig már-már felüdülést jelent, hogy két helyszín között felfedezhetjük Hillys valamelyik kifejezetten apró szegletét. És ami a legfontosabb: még mindig az első jelenettől kezdve érdekeltek leszünk Jade és Pey’j sorsának alakulásában, akkor is, ha pontosan tudjuk, hova fut ki a sztori. Valószínűleg ez a gondos világ- és karakteralkotás az, ami olyan időtlen klasszikussá varázsolta ezt a játékot, ami miatt még most, két évtizeddel később is hibátlanul működik.
[+]
Technikai oldalról az évfordulós kiadás hozza a kötelezőt, anélkül, hogy megpróbálna egy picit is ambiciózus lépéseket tenni. A (legtöbb platformon) magasabb felbontás és stabil frame rate mellett lényegesen részletesebb textúrák borítják mind a világot, mind a szereplőket, a környezet valamivel élettel telibb lett, mindezt pedig egy modern bevilágítási rendszer teszi mai szemmel is elfogadhatóvá. Kicsit néha kilóg a lóláb, hiszen az új festés alatt továbbra is két évtizedes geometria feszül és mozog, de a művészi rendezést dicséri, hogy még így is simán hozza az „olyan, amilyenre emlékszem” érzetet. Christophe Héral bámulatos dallamai is kaptak egy frissítést, a játék zenei anyagának másfél tucat dalát újrarögzítették élő zenekarral és egyszerűen öröm ezeket hallgatni akár a játékban, akár a streaming szolgáltatók választékában megjelent külön albumon is.
[+]
Ennél valamivel fontosabb, hogy a játék kapott néhány felettébb hasznos, ma már eléggé magától értetődő frissítést is: az irányítás valamivel kényelmesebb lett (és támogat mindenféle irányítási metódust, ami a maga idejében komoly probléma volt a PC-s változatnál), át lehet lépni az átvezető jeleneteket, bár továbbra is használhatjuk az MDisk olvasókat, a játék most már magától is készít mentéseket. Sőt, a különböző platformok közötti mentés-szinkronizálás is támogatott mostantól, bár PC-n ehhez a Ubisoft saját launchere kell, máshol pedig egy Uplay profil használata. Ráadásként egy „speedrun” módot is kaptunk, ami vicces módon igazából nem arról szól, hogy teljesítsd minél gyorsabban a játékot, egyszerűen a manuális mentés lehetőségét kapcsolja ki, így lényegében egy nekifutásra kell a történetet befejezni. Ez elsőre komolyabb kihívásnak tűnhet, de azért ez egy alapból se túl hosszú kaland, és ha csak a fő szálat akarjuk követni, akkor lényegében 4-5 órányi időt kell csak az életünkből elkeríteni a játékmód befejezéséért járó digitális kitüntetésért.
[+]
Tartalmi oldalról pedig (a fent említett méretes archívumon túl) kapunk néhány extra ruhát a főbb karakterekhez és festést a vezethető járművekhez, illetve egy teljesen új, a játék utolsó negyedében elérhető, opcionális küldetést is. Ez utóbbi, bár a játékmenet oldaláról nem túl nagy szám, a fejlesztők szerint egyfaja összeköttetésként szolgál a játék első és második részének története között. Ami… nos, akár igaz is lehet. Mármint tényleg kapunk egy nagy adag, eddig nem ismert sztorielemet, de annak tükrében, hogy a második rész nagyjából másfél évtizede pörkölődik a fejlesztői pokolban (és időközben volt folytatásként és előzményként is bejelentve) talán nem túl cinikus hozzáállás azt feltételezni, hogy igazából csak egy lehetséges, az alapjáték cselekményétől egyébként teljesen elkülönülő sztorit kaptunk, ami majd esetleg fel lesz használva a második résznél. Mármint, ha egyszer tényleg elkészül.
[+]
Összességében a remasterelés keretein belül kifejezetten jó munkát végzett a Ubisoft ezzel a kiadással. A rajongóknak nyilván már a tartalmi újdonságok elegendőek ahhoz, hogy újra szembeszálljanak a propagandával, akinek pedig az elmúlt húsz évben kimaradt a játék, annak ez a változat már-már egy modern játék köntösében mutat be egy klasszikust, hogy utána egy emberként várhassuk a folytatást, ami egyszer végre tuti el fog készülni. Ugye…?
A Beyond Good & Evil – 20th Anniversary Edition PC-re, PlayStation 4-re és 5-re, Switch-re, valamint Xbox konzolokra jelent meg.
Összefoglalás
A BG&E évfordulós kiadása tisztességes iparosmunka a szó legjobb értelmében. Épp annyit modernizál, hogy mai fejjel is élvezhető legyen, ami jó volt benne azt nem piszkálták és ha valaki kíváncsi a fejlesztés folyamatára, akkor végtelen információt talál benne.
A BG&E – 20th Anniversary Edition legfőbb pozitívumai:
- A játék még mindig magával ragad;
- a megfelelő dolgokat modernizálták;
- részletes, érdekes fejlesztési naplót kapott;
- a régi-új zenei anyag lenyűgöző lett.
A BG&E – 20th Anniversary Edition legnagyobb hiányosságai:
- A Switch-verzió komoly technikai problémákkal küzd.
