Járkáló épület
A videojáték-történelemben akadt már jónéhány valószerűtlen főszereplő, de a Keeper még így is képes meglepni az embert: a játék hőse egy különösebb magyarázat nélkül életre kelt, vasbeton póklábakat növesztett világítótorony. Bár első lépései még tétovák, és amíg meg nem találja egyensúly-érzékét, a nyikorogva-düledezve közlekedő épület néha bizony orra, oppardon, reflektorra is esik, a konstruált jószág előbb-utóbb beletanul a menetelésbe, és innentől kezdve különleges kalandban lesz része, mire eléri célját. Ez egyébként eleinte meglehetősen homályos: a kezdőszikrát egy, a barátaitól lemaradó, agresszív bestiák százai által kergetett madár lezuhanása adja meg, de a puszta menekülésen és a közös túlélésen túl csak később merülnek fel konkrétabb célok.
A teljes egészében szavak nélkül játszódó Keepernek azonban amúgy sem ez a lényege – a Double Fine új alkotása ugyanis teljes egészében az utazásról, a mozgásról, a játékost elvarázsoló felfedezésről szól. A játék jószerivel teljesen lineáris, legfeljebb egy-egy – achievementet érő – titkos szoba nyílik a kötelezően bejárandó ösvényekről. A játékmenet is meglehetősen egyszerű: névtelen hősünk reflektorával tud aktiválni bizonyos gépeket, de a fény segíthet egyes növények vagy pöffetegek eltüntetésében is. Ha pedig ennél manuálisabb cselekedetre lenne szükség, hát Twig, a rajtunk otthont talált madár segít majd. Ő tud kurblit kezelni, bizarr alkatrészeket mozgatni, ellensúlyokat aktiválni – számtalanszor szorulunk majd a segítségére, de igazán trükkös puzzle-ökre még így sem kell azért számítani. Bár válhatott volna belőle kifejezetten trükkös, ördögi fejtörőkkel teli játék is, a Keeper készítői inkább egy szórakoztató mesét kreáltak, mintsem egy kihívásokkal megpakolt logikai feladatrengeteget.
[+]
Bevallom, a játék első felében ez „csak” egy gyönyörű és hangulatos kalandot eredményezett, ami azonban játékként túlontúl egyszerűnek hatott ahhoz, hogy igazán megragadhasson. A bejárt tájak fantasztikusan néztek ki, fénycsóvám nyomán groteszk növények borulnak világba, az árnyékban pedig sosemlátott lények motoztak közeledtemre, de a feladatok mindig egyértelműek, a követendő út pedig egyértelműnek tűnt. Később azért megváltozik a dolog, így fénycsóvánk néha fegyverként is bevethető: lila fertőzést lehet felégetni lumentámadással és néhány ritka esetben az intróban látott repülő szörnyeket is elzavarhatjuk lámpánk erejével. Néha gigászi, ám barátságos csigaszerűségek mellett törpülünk el, másszor apró vízi jószágok követik nyomunkat molnárpoloskaként, de az is előfordul, hogy egy sötét, nyirkos pokolban lovecrafti csápok fenyegetése elől kell iszkolni. Ha az ember odafigyel, az ezeréves romok nyomán sok dolgot bele lehet látni és képzelni e világ múltjába, de a Keeper nem erőlteti az ilyesmit: ha valakit ez szórakoztat, az sok kis részletbe kapaszkodhat bele a mondanivaló rétegeit illetően, de akkor is élvezhető a játék, ha simán elmegyünk ezek mellett.
[+]
Hirdetés
Ahogy említettem, a Keeper talán túlzottan egyszerűen, túlontúl könnyen indul – de hiába a mindössze 4 óra körüli végigjátszási ideje, szerencsére nem marad meg ilyennek. Nehézzé sosem válik persze, de tempót, alakot, stílust többször is vált – sokszor szó szerinti értelemben is. Ezeket az átalakulásokat nem szívesen spoilerezném el előre, pedig hát ezek miatt válik igazán érdekessé a Keeper. Az első ilyen mindenesetre egy talán húszperces szakasz, ahol épületünk mozgása a ráragadó spórapamacsok (?) nyomán jóval flexibilisebbé válik: megtanul ugrani, levegőben vitorlázni és a gejzírek felhajtó erejét kihasználni. A lassú bandukolás helyébe valami sokkal akrobatikusabb lép, a játékmenet tempója felgyorsul, és hirtelen más jellegű kihívások jelennek meg körülöttünk. Ilyesféle, sőt, ennél is jóval radikálisabb átalakulásokat rejt a játék második fele – néha már-már reflexalapú akciójátékká gyorsítva a Keepert, máskor hirtelen egy nagyobbacska, szabadon bejárható terepet biztosítva a kalandoknak.
[+]
Ami nem változik, az a lenyűgöző körítés: mindenhol kreativitástól duzzadó helyszínek és lények várnak ránk, olyan egyedi játékvilágot teremtve, amit ritkán látni nagykiadós forrásból. A Keeper végigjátszása az első pillanattól az utolsóig audiovizuális élmény, és ez még a felvezető, a szükségesnél talán kicsit szedáltabb játékmenet mellett is elvarázsolja az embert – amikor pedig jönnek azok a bizonyos változások, már azzal sincs baj. Nekem kifejezetten tetszett a klasszikus meséket idéző történetvezetés is, ami egyetlen kiejtett szó nélkül is köteteket mesél az olyan fontos értékekről, mint a barátság vagy az összefogás ereje. Az egyetlen pont, ahol talán bele lehet kötni, az az ár és a játékidő kettőse: 30 euróért tényleg csak négyórányi, az újrajátszhatóságot különösebben nem támogató játékot kapunk, és ha valaki kifejezetten az akció vagy a fejtörők iránt érdeklődik, az valószínűleg csalódni fog egy kicsit. Ha viszont szívesen szórakoznál egy játékkal, ami lassabb pillanataiban egy interaktív művészi tárlat, a végkifejletre pedig egy eszelős tempóval száguldó vizuális kísérletté alakul, a Keeper tökéletesen ki fog szolgálni.
A Keeper PC-re és Xbox Series konzolokra jelent meg.
A tesztjátékot a kiadó Microsoft biztosította.
Bényi László
Összefoglalás
Ma divatos játékelemek nélküli kaland a Keeper: bár itt-ott felgyorsul, és könnyed környezeti fejtörőkkel is meg van hintve, nem húznám rá a „logikai játék” leírást. A Keeper egy aranyos mese, ami egy különleges világon visz keresztül – a játékmenet legfőbb varázsa az, hogy hányszor változik meg gyökeresen. És hiába indul kicsit lassan, a végére ez is megváltozik, a fantasztikus és érzelmes lezárás után pedig elégedetten fogunk felállni a képernyő elől.
A Keeper legfőbb pozitívumai:
- Többször is teljesen átalakul a játékmenet;
- nagyszerű audiovizuális körítés;
- érzelmes és azonnal befogadható mese.
A Keeper legnagyobb hiányosságai:
- Négy játékóra 30 euróért.
