Új hozzászólás Aktív témák

• #133256 Miklós315 aktív tag

  Új Válasz 2020-03-21 12:45:18 #133256

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Miklós315

  aktív tag

  Jelentések a hadszíntérről. 1. rész - Tematikus körkép
  #értékelés (vagyis inkább csak ajánló)

  Csípem a történelmet, a háborúk pedig szerves részét képezik. Sok film foglalkozik is a témával, több szempontból vizsgálva okait, valóságát, tanulságait, és megvívóit.
  Három részben kívánom feldolgozni a témát, az első rész a "zanza", a további két részben - időben kettéosztva - tervezek néhány filmet részletesebben bemutatni.

  Egyik ilyen téma a katonaság, mint szolgálat/kötelesség. A Lions for Lambs műsoridőn belül is alapos kíván lenni a témát illetően, így az (indokkal) önként bevonuló polgárok mellett az őket kihasználó rendszert, valamint a civilek párhuzamos szemléletét is ütközteti. A cím telitalálat az immár bürokrata, karrierista, politikai befolyásoltságú hadvezetés alá rendelt (naiv) harcosok viszonyát tekintve. Robert Redford rendezte, rajta kívül Tom Cruise, Meryl Streep, Andrew Garfield erősítik a filmet. A Csillagközi invázió (Starship Troopers) szintén a naiv fiatalok tömeges felhasználását járja körül az állam és polgár viszonyára is rákérdezve, sci-fi-akció köntösben. Még ide sorolnám a (teljesen vállalható) G.I. Jane-t is, mert mind erősebb lobbi döntögeti a nők elit alakulatokba való felvételét és alkalmazását. Érdekes célkitűzés, mindazonáltal szerintem figyelmen kívül hagyja az emberi tényezőt: ahogy minden férfi sem alkalmas katonának, pláne elitnek, úgy a nők közül is csak az erre született kevesek lehetnek azok. Demi Moore igazolni igyekszik, hogy illik a csapatba, de elgondolkodtat: megéri ennek az ára? Másik női katonás film egyben szintén speciális alakulatba nyújt betekintést: a bombakereső katonai kutyás egység egy valós sztoriját dolgozza fel a Megan Leavey Kate Marával. Ez esetben a szolgálat, mint karrier és kiút merül fel egy problémás egyénben, továbbá az állatok hadi alkalmazása és megbecsültsége lesz feszegetve.

  A kiképzés (és bevetés) őrületét kiválóan mutatja be a kult státuszú Acéllövedék (Full Metal Jacket), valamint nem rossz még a Tigrisek földjén, és kakukktojásként egy sorozatot is megemlítek: A 22-es csapdája nagyszerű adaptáció lett. A hétköznapi embert meg kell „ölni” ahhoz, hogy ölésre kész „harci robotként” bevethessék, de fog mindezért valaha is felelősséget vállalni valaki? Az Ender’s Game egyrészt sci-fi, másrészt meg a könyv fényévekkel jobb (kiváló műremek), de fontos pontra tapint, amikor a gyerekkatonák alkalmazását, valamint a közkatonák és a hadvezetés közti (stratégiai) információs és etikai szakadékot ábrázolja. A gyermeki ártatlanság elrablása háborús szempontból sajnos visszatérő elem: Land of Mine, Jöjj és lásd. Szép vonatkozó mű továbbá az Isten bárányai című 7-részes rövidfilm-gyűjtemény (bár más témákat is érint).

  Tisztképzés témában (jobb híján) az Annapolis próbálja a felelősség és alkalmasság, valamint elhivatottság kérdéskörét körbejárni.
  Kapcsolódik a tiszt témához Az utolsó erőd Robert Redford, James Gandolfini és Mark Ruffalo tálalásában, habár ez inkább katonai börtönös film, s ha már, akkor ajánlott A domb is Sean Conneryvel.

  Az amerikai haderő jelenleg a legpotensebb, bár ezt szeretik kétségbe vonni. Túlerejét kiválóan prezentálja a Black Hawk Down (A sólyom végveszélyben) és a Generation Kill (Gyilkos megszállás): a leghanyagabb tervezés és fejetlenség mellett is elsöprő fölényt képviselnek a harcmezőn. A 13 Hours (Bengázi titkos katonái) hasonlóképp: gyakorlatilag elhanyagolható veszteség mellett egy komplett várossal szemben képesek felvenni a harcot az elitjeik. Egyre több és sokrétűbb alkalmazásuk pl. a Sicario drogháborús támogató szerepkörében is megnyilvánul, a Zöld zóna pedig rávilágít, hogy gyakorlatilag a rajtaütések túlsúlya jelenti a legújabb típusú (gerilla ellenes) hadviselést, ami során az elitek a politika és a hírszerzés is összefonódik - a behatárolt csatatér immáron a múltba veszett (Hazugságok hálója - Body of Lies).
  Mindazonáltal nem az USA találta fel a spanyolviaszt (300): egy 19. századi brit haditett is igazolja, hogy fegyelmezett, tapasztalt, erős morállal bíró csapattal szinte bármilyen kihívás leküzdhető: Zulu. Hasonló elszántságot képviseltek a második világháborús japánok, s tiszteletteljesen emlékezik meg róluk a Letters From Iwo Jima (Levelek Ivo Dzsimáról).

  Viszont mindennek ára van: a harc katonákra gyakorolt negatív hatása (pl. PTSD). A Bőrnyakúak (Jarhead) kiválóan építi fel azt a stresszt, amit a frontkatonákba vernek elöljáróik, csak épp azzal a csavarral, hogy főhősünknek nincs igazán alkalma levezetnie ezt. Az egész filmet a monotonitás, a várakozás, a feszülő idegek uralják, miközben várják a bevetést. Emellett még képes a hadsereget alkotó legkülönfélébb egyéneket is ábrázolni: bár az egyenruha eggyé teszi őket, de közel sem egyformák, és közel sem robotok. (Szerintem a film jobb lett, mint a könyv, amelyből készült.) Az adrenalinfüggés és a speciális közeghez kötődés ellehetetleníti a hazaérkezést és visszailleszkedést: Bombák földjén (The Hurt Locker), Ütközések (Crash), A bátrak hazája, Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta, Billy Lynn hosszú, félidei sétája. A Sivatagi madarak (The Yellow Birds) egy katona saját - azonos című könyvében megörökített - élményeit dolgozza fel, s bár a könyv lélektana jobban kiteljesedhet, a filmnek sem kell szégyenkeznie. A holnap határa (Edge of Tomorrow) története könnyedén átsiklik rajta, de azért észlelhető a különbség a „kezdő baka” rettegése és a harcedzett, veterán elitharcos kiégett profizmusa között. A legendás Apokalipszis most immáron az őrület zöld poklába kalauzol, mindazonáltal több helyen is olyannyira epic, hogy máig vakarják a fejüket az illetékesek azt illetően, hogy háborúpárti avagy -ellenes filmnek számít-e. A Cenzúrázatlanul (Redacted) vagy A háború áldozatai az eldurrant katonák visszaéléseit mutatja be valós alapokon, Brian De Palma jóvoltából. Az Egy becsületbeli ügy (A Few Good Men) már próbál valamit kezdeni a front-hátország szemléletkülönbségének problémájával, leginkább jogi köntösbe burkolva azt. Ide illik továbbá a Rambo 1. és 4. része, melyek (kihagyva a köztes öncélú trash epizódokat) éretten ábrázolják békaperspektívából az egyszeri (elit) katona sorsát: kiszakítják a naiv társadalom szövetéből, használják, majd eldobják, mint egy törött játékot, magára hagyva egy életre. A Született július 4-én a veteránokkal szembeni érzéketlenség zászlóshajója a filmművészetben, de a Forrest Gump is érinti a témát. A 99-es paragrafus ritka gyöngyszem: egy veteránkórház kiskapuit - a könyörtelen logikájú rendszerrel szemben - döntögető orvoscsapatról szól kicsit abszurd hangvétellel, parádés szereposztással (Ray Liotta, Kiefer Sutherland, Forest Whitaker és még sokan mások). A „haza” hálátlanságának más dimenzióját pedzegeti az amerikai őslakos indiánok vietnámi szerepvállalását méltató A fegyverek szava (Windtalkers).

  A Katonák voltunkban szerepet kapott a családok értesítése, nos, van dedikált filmje a témának, bár a végére átalakul személyes drámává: A harcmező hírnökei (The Messenger), Ben Foster és Woody Harrelson főszereplésével. A hősi halottakkal kapcsolatban (A fájdalom kövei) nagyon ellentmondásos pl. az USA, mert szép szavak és bevett protokollok ugyan vannak, de a látszaton túl mégis jellemző, hogy birodalomként „könnyen” dobálják az egyéneket a veszteséglistára (Orvlövész - Shooter). Mégis megindító mű Kevin Baconnel a Taking Chance, mely során egy elesett földijét kíséri haza (valós sztori), át az egész országon, és így derül ki, hogy az egyszeri emberek mennyivel jobban átérzik a veszteséget, mint a személytelen hatalmi gépezet, a „Haza”. Ugyanez az „élmény” megjelenik az egyébként sajnos nem túl jól sikerült Eastwood-dirigálta American Sniperben.

  Más megközelítésből, és a katonák „használatát” szatirikus hangvétellel veti föl a Kecskebűvölők, George Clooney, Jeff Bridges és Kevin Spacey remek alakításával. A Stranger Things is utal rá erősen (nem felejtődik a téma), hogy kemény pszichedelikus tuning-kísérletekkel próbáltak előnyre szert tenni a hadviselő felek (MK Ultra, stb.). S ha már drog, akkor A szakasz (Platoon) is jócskán aláhúzza azt, amit számos háborús film közvetít: egymás vérgőzös öldöklése kicsinálja az idegeket, nem embernek való ez, mégsem tudjuk magunk mögött hagyni e „más eszközöket”. S a Jákob lajtorjája (Jacob’s Ladder) aztán magába a pokolba rángatja le nézőit.

  A háború viszont már nem csak a csatatérre korlátozódó távoli „ügymenet”. Kitör onnan, beszivárog a civil zónákba, a távoli hátországba, sőt, kitágítja a tér-időt kereteit, leginkább utóhatásai, gerilla módszerei révén. A Nincs határ (Unthinkable) arra kérdez rá, képesek vagyunk-e megfizetni indított háborúink árát, ha az házhoz jön, hogy saját, civil földünkön álljon bosszút. A Szükségállapot (The Siege) is ezt a kényelmetlen következményt feszegeti akció-thriller műfaj keretében. A Camp X-Ray (meglepően jó film) viszont máshonnan közelít: a nem épp túlképzett katona – gyakorlatilag a kisvárosba született s onnan kitörni vágyó átlagember puskával – és a vélt vagy valós terrorista ingatag kapcsolata megpendíti, hogy emberek miért bánnak így egymással (oldaltól függetlenül), van-e értelme ennek az egésznek az egyén szemszögéből nézve (Pokol a Csendes-óceánon)?
  Persze akad, aki szerint feltétlenül van: Nicolas Cage Fegyvernepperével körbe is értünk. Az egyén pénzsóvár mohósága, ha kiteljesedhet, magával rántja akár az egész világot is, hát persze, hogy végeláthatatlanul vívjuk háborúinkat (Mai Wei).
  A blokk fentebb olvasható, tessék a „kasszához fáradni”.

  "Szerintem."

Új hozzászólás Aktív témák