Page 1
A Koei különös időutazásra invitálja a játékosokat: egy pár napra ismét 2001-ben járhatunk, a PlayStation 2-korszak hajnalán, és olyan elképesztő dolgokat tapasztalhatunk, mint a 90 irányítható karakter, a tucatnyi küldetés, és persze a rengeteg ellenfél a képernyőn. Teszteltük a Warriors Orochi 2-t.A Warriors Orochi 2 egy rosszul, nagyon rosszul elsült retro. Nem úgy retro, mint az XBLA-s Soul Calibur, amiben a játék 98'-as érdemei ma is világosan látszanak - és nem úgy retro, mint a Mega Man 9, amelyben a precizitás, és a mesterségesen magukra vállalt technikai limitációk egy abszolút remek játékot eredményeztek. Nem, az Orochi 2 másképp retro: azt is mondhatnánk, hogy egy olyan játékról van szó, amely mellett eljárt az idő, és ezt a tényt további hiányosságokkal, zavaró hibákkal is tetézi. Az idei ősz zajos sikercímektől hangos már most, és a játékkal eltöltött kínkeserves órák után őszintén meg lennénk lepve, ha bárki úgy döntene: ezt a játékot veszi meg a félretett pénzéből.
Hol is kezdhetnénk, ha nem az elején: a Warriors Orochi 2 egy hack'n'slash játék, ami magyarul annyit tesz, hogy az általunk irányított szereplő ellenséges katonák ezreit teszi majd el láb alól néhány perc leforgása alatt. A játék a Samurai / Dynasty Warriors szériákból merített egy nagyobb adaggal: nem csupán a játékmenet, de a szereplők is ismerősek lehetnek, a feladatunk pedig ezúttal is kampányok formájában összefűzött csaták megnyerése lesz. Minden egyes csata önálló életet él, hiszen a taktikai térképen kezdés előtt megfigyelhetjük, hogy milyen kulcsfontosságú pontokat kell elfoglalni, és hogy hol fogunk ellenállásra számítani. A csaták elméletileg maguktól is mennek, de pontosan azért vagyunk mi is a pályán, hogy a képlékeny erőviszonyokat felborítsuk, ezzel hozva el a győzelmet seregünk számára.
Az alapelvet tehát már ismerjük: a megvalósítás azonban minden elképzelhető téren megbukik. Már az is kész művészet lesz, hogy egyáltalán az első pályát elkezdhetjük: a Warriors Orochi 2 ugyanis tölt. Nem kicsit, sokat - nagyon sokat. Szinte minden menüpont után pár másodperces várakozás következik, aminek az okára nagyon kíváncsiak lennénk: más, mai játékok ennyi idő alatt egész pályákat betöltenek. De sebaj, amikor elindul a játék, akkor érezni csak igazán, hogy a fejlesztők a múltban ragadtak: az új Orochi pontosan úgy néz ki, mint egy előző generációs Dynasty Warriors, HD felbontásra húzva. Ezzel önmagában még nem lenne baj (lehet szeretni az ilyesmit, például budget áron): az esetek nagy részében folyamatos, 60fps-t tartó motor azonban néha alaposan köhögni kezd. Támadjon csak nekünk három csapat (amiben úgy 50-60 ellenfél és két-három miniboss található), és elkezdődik a diavetítés, zárt helyszíneken pedig intenzíven töredezni kezd a kép: a v-sync hiánya fájdalmas, és a megjelenített kép minősége nem indokolja a belassulásokat sem. A csaták között a kilencvenes éveket idéző dialógusokat kell átvészelnünk, ahol a karakterek portréján és a C-kategóriás szinkronszínészek hangján kívül sok izgalommal nem találkozhatunk: ezeket a hangokat később milliószor megismerhetjük majd, a csaták alatt. A csapattársak buzdítanak - mindig ugyanazt a két-három mondatot ismételve -, hőseink pedig a maguk monoton módján kommentálják a parancsnokok legyőzését. "Pusztíts el mindent, Da-Ji", mondják nekünk, és mi pályáról pályra egyre kevesebb ingerenciát érzünk arra, hogy a parancsot teljesítsük.
Ez azonban még egy adag vörösborral elviselhető lenne, ha a játék magja - a játékmenet - élvezetes volna. Az általunk irányított szereplők vagy mozgékonyak, vagy hatalmas tűzerővel rendelkeznek: lehetnénk bénák is, a normális embereknek szánt nehézségi fokozatokban ugyanis az ellenfelek alig támadnak. A közkatonák csendesen és nyugodtan várják a halált, a parancsnokok pedig csak néha döbbennek rá arra, hogy harcolniuk is kéne - komoly veszélyt azonban nem jelentenek. Az első pálya végén a megölt ellenfelek száma 1200 környékén állt: emlékezetesnek ez a vérfürdő aligha mondható. Miért? Mert míg más játékokban (DMC4, NG2, hogy csak néhány példát említsek) ügyesen megvalósították azt, hogy a főhős és az ellenfelek ténylegesen harcolnak, helyezkednek, összeütköznek, addig a Warriors Orochi 2-ben két külön világ van, két külön tánc. Pörgünk, forgunk, eszeveszett módon támadjuk a körülöttünk lévő üres teret, a találat pedig csak annyit tesz, hogy ebben az üres térben éppen ott tartózkodott egy katona. Ők is hasonlóan "támadnak": a saját kis világukban csinálják, amit éppen jónak látnak, ha pedig pont rossz helyen vagyunk, sérülünk. Percek kérdése, és a játék egy szürreális baletté változik, ahol ismétlődő mintákban takarítjuk a terepet, teljesen függetlenül attól, hogy ott éppen két katona és három főellenség, vagy ötszáz katona és két csapattárs található. A Warriors Orochi 2 legnagyobb újítása az elődökhöz képest, hogy egy gombbal válthatunk az előre beállított három karakter között: erre azonban ritkán lesz szükség, hiszen egy, a karaktere képességeit jól ismerő játékos minden helyzetben megállja majd a helyét.
A Warriors Orochi 2 egy rossz játék, egy csapnivaló retro-kóstoló 2001 környékéről. A gyenge és technikai hibáktól hemzsegő látványvilág, az unalmas és ismétlődő játékmenet és a profizmust hírből sem ismerő körítés mind-mind arra utal, hogy az ezerszer újrafelhasznált alapok fölött eljárt az idő. Lehetne azt mondani, hogy a termék összecsapott (és ez valamennyire igaz is), egyetlen pozitívumként elmondhatjuk, hogy tartalom viszont van benne dögivel: fél tucat különböző kampány,fejleszthető fegyverek, karakterek, lovak, több nehézségi fokozat, extra játékmódok, VS módozat enyhítheti a játékosok fájdalmát. Ha valaki esetleg egy időutazás után olvassa ezt a tesztet, és 99-ből érkezett közénk, annak talán érdemes lehet kipróbálni a játékot - a többiek azonban akkor járnak a legjobban, ha jó messzire elkerülik.
