A senki földje

A 2K25 azonban ezen túl is nagyban támaszkodik az elődre – pedig hát mondjuk a játékmódok tekintetében az elmúlt évtized hozott egynéhány változást a sportjátékok prezentációjába, no meg játékmód-gazdagságába. A legnagyobb csalódás mindenképp a karriermód: az általunk alkotott karakterrel játékbeli hónapról játékbeli hónapra ugyanazokat a kihívásokat kapjuk – valami gyatra, még az első Virtua Tennishez sem felérő minijátékot (ez az edzés), egy meccset, illetve egy minibajnokságot. A valódi naptár szerint persze elindulhatunk az ATP-versenyeken és a négy licenszelt Grand Slam kupán is, de ezek sem kavarják meg igazán a monotonitást. Millió dologgal lehetett volna feldobni a karriert: meghívásos mérkőzésekkel, teniszakadémiával, különleges hirdetésekkel, személyes sztorikkal, akár afféle drámával, sporton kívüli részekkel és flashback jelenetekkel is, mint amilyeneket az NBA 2K-széria tud felmutatni. De nem, itt nem adunk interjút és nincs riválisunk, nem kell sportszer-gyártók kegyeiért küzdeni, és nem veszünk sportautót sem keresetünkből – már csak azért sem, mert a tenisz pénzügyi részét nem kezeli a TopSpin. Van viszont egy sérülési-fáradási rendszer, ami miatt egy-két hónapot rendszeresen ki kell hagyni pihenésre hősünknek. Egy csapatjátékban az ilyesmi érdekes kihívásokat is teremthet – kivel pótoljuk a kiesett sztárt? miként kell a taktikán változtatni emiatt? –, amikor viszont egyetlen sportolónk van csak, ennek némi irritáción és zavaron kívül semmiféle pozitív hatása nincs.

[+]

A másik fontos játékmód a multiplayer, ahol elérhető minden alapvető beállítás, beleértve azt is, hogy elérhetők a páros és vegyespáros összecsapások is. Sajnos olyan beállítást már nem találtam, amely minden félnek kötelezővé tette volna a saját készítésű karakter használatát, és hiába volt már 11-es szintű a sportolóm, amikor Federer ellen kellett játszania, esélye sem volt. Feltűnően sokszor zavarta a játékot a „gyenge internetkapcsolat” felirat is, ami hiába jött mindig az ellenfelelemtől, természetesen az én élményemre is kihatással volt. És sirámaimnak még nincs is vége: miért nincs kommentár, legalább a fontos meccseken? Miért kell 2K Sports-fiókot készíteni még a játék igazi elindulása előtt, és miért van ahhoz kötve egy csomó játékmód? Miért lehet a sok ruhácska és ütő-skin mellett XP-szorzót adó italokat kapni a valós pénzt használó boltban?

[+]

A játékmódok szegényes felhozatalában meglepő igényességről tanúskodik az oktatómód, ahol maga John McEnroe tanítgatja a játék működését. A leckék jól vannak felépítve, bár az kicsit zavart, hogy a legenda szövegét nem mondatták fel külön-külön minden platformra, ezért egyetlen konkrét gombot sem neveznek meg az instrukciók. A számszerű tartalom ezen túl a közepes minősítést érdemli ki: összesen 48 pályát próbálhatunk ki – ez bőven elég, még akkor is, ha abból csak 15 igazi. Engem cseppet sem zavart, amikor különféle városok főterén játszottam, de lehet, hogy a teniszpuristák inkább unalmasabb, valós pályákra vágytak volna. A sztároknál már rosszabb a kép: 25 igazi játékos van a 2K25-ben, köztük ugyanúgy a régi nagyok (például Sampras és Agassi, vagy Graf és Sharapova), mint a mai fiatalok. Gondolom páran felszisszennek annak hallatán, hogy a világelső Novak Djokovic nincs itt, de hát a teniszben nehezebben megy a játékosi jogok megszerzése, mint kosárlabdában vagy mondjuk labdarúgásban. Engem sokkal jobban zavart ennél, hogy a hírességek modellezése igencsak hibádzik – mindenki sokkal vénebbnek, fáradtabbnak, leharcoltabbnak néz ki, mint valójában. Az általunk alkotott karakterek sem néznek ki kifejezetten emberinek – a szemek, a frizurák, az arckifejezések mind-mind alaposan elmaradnak attól, amit ma elvárnánk egy sportjátéktól.

[+]

A TopSpin 2K25-tel kapcsolatban végig az volt a domináns érzésem, hogy nem tudott előrelépni és nem mert változni még 13 évnyi kihagyás után sem. Mintha az elmúlt évtizedben egyetlen új ötlet sem merült volna fel a fejlesztőkben azzal kapcsolatban, hogy miként is lehetne izgalmasabbá, változatosabbá, intenzívebbé tenni a teniszt, a játékosi élményt. Ez nem azt jelenti, hogy igénytelen vagy rossz játék lenne, hanem azt, hogy nehéz úgy istenigazából lelkesedni érte. Igen, itt van egy csomó ismert teniszező, pálya és verseny, lehet XP-t gyűjteni és pontokat osztogatni, de hát e tulajdonságok jókora részét nemhogy az előző, de még az első Top Spin is fel tudta mutatni. Amikor a FIFA kap egy ilyen egyhelyben toporgó epizódot, ott jobban fel vagyok háborodva, hiszen ott évente érik egymást a teljes árú új részek – itt, ekkora kihagyás után tulajdonképpen már az is jó hír, hogy van egy új rész. Felháborodni tehát nem fogok a TopSpin 2K25 önismétlésén, de így is a csalódás a fő érzésem vele kapcsolatban – szerintem fontos megkülönböztetés ez, mert aki kimaradt volna az előzményekből (amire annak kora miatt sokaknál óriási esély mutatkozik), az így is egy tisztességes teniszjátékot kap. Csak hát a „tisztességes” nem elég a világelsői címhez…

A TopSpin 2K25 PC-re, PlayStation 4-re és 5-re, valamint Xbox konzolokra jelent meg.

A tesztjátékot a magyar forgalmazó Cenega biztosította. A játék konzolos verzióiból dobozos verzió is elérhető.

Összefoglalás

A rég nem látott sorozat visszatérése nem forradalmat hozott, hanem a Top Spin 4 sok-sok megoldását támasztotta fel. Ami a kezelést illeti, ez jól sült el (bár az, hogy az időzítés a gomb felengedésére vonatkozik, furcsa megoldás), de a játékmódok terén emiatt kifejezetten archaikus lett a 2K25. A karriermód lapos és monoton, az online meccseket pedig szokatlanul sok netes probléma terheli. Azonban ma nem dúskálunk a teniszjátékokban, és a sok indie próbálkozás közül a sok-sok joggal ellátott TopSpin így is ki tud emelkedni.

A TopSpin 2K25 legfőbb pozitívumai:

• Ha sikerül kitanulni az irányítást, az remekül működik;
• jól sikerült oktatómód;
• itt van mind a négy Grand Slam.

A TopSpin 2K25 legnagyobb hiányosságai:

• Unalmas, évtizedes lemaradású karriermód;
• nagyon gyenge minijátékok;
• a teniszezők gyatrán vannak modellezve;
• online nagyon sok lassú, szaggató meccs.

Bényi László