Bolygóról bolygóra
Hiába a kicsit visszafogottabb fegyverek, a Rift Apart játékmenete magával ragadó lett – egyszerűen élmény játszani vele, köszönhetően annak, ahogy a látvány, a történet és az akció tökéletesen erősítik és kiegészítik egymást. A sztori például hiába mozog kiszámítható mederben, olyan igényesen van előadva, olyan élvezetesen repít el minket a galaxis eltérő sarkaiba, hogy cseppet sem zavarnak a klisék. Nyilván, bármi is lenne hőseink terve, valamelyik Nefarious, esetleg a vakvéletlent irányító forgatókönyv-író, piszkosul keresztülhúzza számításaikat – de Ratchet és Rivet, Clank és Kit sosem adják fel a küzdelmet, és szórakoztató őrültekből álló pereputtyukkal valamit mindig kitalálnak. Ha a nagy nehezen megszerzett kristályunk darabokra hullik? Hát megkeressük az alakot, aki azt eggyé tudja kovácsolni. És ha kiderül, hogy ez a figura saját gondjaival küzd? Nyilván kihúzzuk a slamasztikából, részben fegyvereink, részben egészséges adag rábeszélés segítségével. Hőseink olyan szimpatikusak, a dráma és a humor olyan jól van adagolva, hogy még a legcinikusabb ember is együtt él majd a történettel.
És persze azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy milyen elképesztően néz ki a kizárólag PlayStation 5-re megjelent játék. A három beállítási lehetőség közül én a 60 fps + raytracing opcióval játszottam, és még a fotómódon kívül, a játékmenet során is egyre csak ámuldoznom kellett. A karakterek, az ellenfelek, a járművek parádésan jól néznek ki, és legyen szó a csendes eső által áztatott cyberpunk neonvárosról, a kiszáradt, hippi szerzetesekkel teli bolygóról, vagy éppenséggel a galaktikus ivóról, minden rendkívüli odafigyeléssel van megalkotva. Bár a fények és árnyékok kezelése terén azért az animációs filmek még természetesen jóval előrébb tartanak, a Rift Apart legalább geometriában és designban veri a Ratchet & Clank mozifilmet. Néha már-már indokolatlanul részletes a játék: fotómódban látszik igazán, ahogy a karakterek szemében, sisakján tükröződik az egész világ, hogy milyen részletesen vannak kidolgozva még a szimpla békés állatkák is, hogy milyen sok effekt dübörög egyszerre egy nagyobb csatában. A fém fémnek néz ki, a plasztik plasztiknak látszik, és a lombax-szőr sem volt még soha ilyen hihető – ha nagyon kötözködni akarnék, talán a vizet hoznám fel, amely kevésbé impresszív, mint a játék többi része.
Minden Ratchet & Clank megpróbál bevezetni néhány extrát, amelyekkel a szimpla ugrálós-lövöldözős játékmenet változatosabbá válik. Itt egyfelől ezt a kis dimenziótörések jelentik, amelyekhez egy gombnyomással odaszívhatjuk magunkat – mintha egy csak néhány helyen használható vonóhorgunk lenne. Ez a vártnál kevesebb taktikai előnnyel jár, bár legalább egy-két bossfight során lehet és érdemes használni. (Ez amúgy rájuk is fér, a főellenfelek, bár rossznak a legnagyobb túlzással sem nevezhetők, általában középszerűek.) Találkozunk majd nagyobb dimenziótörésekkel is, amikor ezeken átesve mindig valami teljesen más világba kerülünk – a leglátványosabbak ezek közül az átvezető jelenetekben szerepelnek, de például az egyik bolygón lila kristályok megütésével is váltogathatunk azonos helyszínek eltérő verziói között. A puszta grafika mellett mindenképpen megemlítendő, hogy a játék szinte semmit nem tölt, még a néha radikálisan eltérő világok közti váltásnál sem.
A mellékes – és ezúttal minden további nélkül átugorható – feladatok között van egy hackeléses minijáték, ami ugrándozás nélküli, lassú akciórészeket jelent egy aranyos kiberpókkal a főszerepben. Ennél valamivel érdekesebb a lila anomáliák megoldása Clank, illetve Kit főszereplésével: ezek során robotunk maguktól masírozó szellemképeinek kell utat nyitnunk a kijárathoz – akár a Lemmingshez is lehetne hasonlítani, de itt nem fogynak el a kis lények, és csak négyféle eszközünk van a pálya alakítására.
A Rift Apart cirka 12 órája azonban még ezek nélkül is kellően változatos: Sértődékeny francia kalózokkal csapunk össze egy űr-arénában, egy hegynyi robot tombolása közepette csúszkálunk a sorozat egyik védjegyének számító sínrendszeren, dinoszauruszok és robotok gigászi csatájába szállunk be, részt veszünk egy börtönlázadásban, és parányi dimenziózsebeket derítünk fel. A történet kifejezetten izgalmas, a játékmenet pedig olyan élvezetes, hogy az embernek nincs kedve abbahagyni a játékot. Aki arra fogékony, az gyűjtögetheti a megannyi elrejtett páncélt, robotot, kristályt, plüssmacit és még ki tudja mit – mások pedig a fegyverek maximumra fejlesztése érdekében vágnak bele azonnal a második, nehezített végigjátszásba.
A Rift Apart az egyik legjobb Ratchet-epizód lett – nem állítom, hogy a fegyverfejlesztés addiktivitása terén megelőzné a Gladiatort, vagy, hogy változatosság és a főellenfelek kidolgozottsága terén elérné a Crack in Time szintjét, de így is nagyszerű lett. Kiválóan játszható, kifejezetten magával ragad, és még grafikai erődemonstrációnak is tökéletes. Igazi negatívuma nincs is, legfeljebb pár olyan komponens, ami nem lett fantasztikus, „csak” jó. És azt sem szabad elfelejteni, hogy jókor jelent meg: már bő fél év eltelt az újgenerációs konzolok premierje óta, és igen kevés olyan játék van, ami ezt egyértelműsítené – nos, a Rift Apart ilyen. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy van olyan PlayStation 5-tulaj, aki megbánná a vásárlást.
A Ratchet & Clank: Rift Apart kizárólag PlayStation 5-re jelent meg.
Pro:
- Élvezetes tápolgatás;
- Pazar látványvilág;
- Remek történet és kiváló új karakterek.
Kontra:
- Komponenseit külön nézve nem mindig a sorozat legjobbja.
85
Grath
