Olympus OM-D E-M5 II – forradalom küszöbén

  • (f)
  • (p)
Teszt – Írta: | 2015-03-26 17:07

Modellfrissítéssel és egy igazi technológiai csemegével folytatódik az Olympus nagysikerű OM-D szériája.

Bevezető

Az Olympus 2012-ben az OM-D E-M5-tel rendesen felkavarta a Micro Four Thirds rendszer addig se kimondottan állóvizét. Az előd rövid időn belül nagy népszerűségre tett szert, ami nem pusztán a gyönyörű, a '70-es évek analóg OM szériájára hajazó külsejének volt köszönhető. Az E-M5 időjárásálló kialakítást, teljesen új, korábbiaknál sokkal jobb szenzort kapott, valamint itt debütált az Olympus zseniális, öttengelyes szenzorstabilizálása – ez a kettő együtt pedig méltán vívta ki a szakmai körök elismerését. Azóta azonban eltelt 3 év, ami a digitális világban nagy idő. Eljött hát az idő a modellfrissítésre, így az Olympus idén februárban bemutatta az OM-D E-M5 Mark II-t.

Az Olympus nem bízott semmit a véletlenre, a gépet szinte minden pontján továbbfejlesztette. Kapott nagyobb és jobb keresőt, új zárszerkezetet, még tovább fejlesztett öttengelyes szenzorstabilizációt. Sőt, jött még hozzá egy új kitobjektív is az M.Zuiko 14-150/4-5.6 II képében, ami a korábbiakhoz képest jobb tükröződésátló bevonatot és időjárásálló építést is kapott, amivel még jobb párost alkot a szintén szigetelt vázzal. Mindezeken felül itt debütál az Olympus szenzormozgatáson alapuló, nyolc felvételből összerakott 40 MP-es nagyfelbontású módja is, ami igazi ínyencfalat lehet a technika iránt érdeklődőknek.

Főbb különbségek az elődhöz képest
Terméknév E-M5 Mark II E-M5
Max. felbontás 16 MP; 40 MP JPEG; 64 MP RAW 16 MP
Időjárásálló igen igen
Kereső 100%-os lefedettség, 1,48x nagyítás, 2,36 millió képpont 100%-os lefedettség, 1,15x nagyítás 1,44 millió képpont
Kijelző 1,04 millió képpontos, kihajtható 3"-es érintőképernyő 0,61 millió képpontos, dönthető, 3"-es érintőképernyő
Érzékenység ISO 200-25 600 (ISO 100, kiterjesztett) ISO 200-25 600
Max. záridő 1/8000 mp; 1/16000 mp e-zárral 1/4000 mp
Sorozat 10 kép/mp 9 kép/mp
Stabilizátor 5 tengelyes (5 FÉ hatásfokkal) 5 tengelyes (4 FÉ hatásfokkal)
Max. videó 1080/60p (77 Mbps) 1080/30p (17 Mbps)
Wi-Fi van nincs
Tömeg 469 gramm 425 gramm
Méret 123,7 x 85 x 44,5 mm 121 x 89,6 x 41,9 mm

Mondhatjuk tehát, hogy a gép szinte minden porcikájában megújult. A kérdés már csak az, mindez elég lesz-e ahhoz, hogy az előd által magasra tett elvárásoknak is megfeleljen? Illetve az új, 40 MP-es mód tényleg olyan jó-e, mint amennyire első hangzik? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ!

Adatlap

Olympus OM-D E-M5 Mark II
Típus tükör nélküli cserélhető objektíves rendszergép
Váz anyaga magnéziumötvözet
Időjárásálló kivitel igen
Szenzorméret Four Thirds (17,3 x 13 mm) CMOS
Bajonett m4/3
Jelfeldolgozó processzor TruePic VII
Max. felbontás 16 MP; 40 MP JPEG; 64 MP RAW
Érzékenységi tartomány ISO 200-25 600 (ISO 100, kiterjesztett)
Kereső 100%-os lefedettség 1,48x nagyítás, 2,36 millió képpontos felbontás
Kijelző kihajtható, forgatható, 3"-es érintőképernyő 1,04 millió képponttal
Stabilizátor 5 tengelyes szenzor alapú (5 FÉ hatásfok)
Záridő mechanikus zár esetén 1/8000-60 mp
Teljesen elektronikus zár van
Max. záridő elektronikus zár esetén 1/16 000 mp
AF rendszer kontrasztérzékeléses, 81 mezővel
Beépített vaku nincs, külső FL-LM3 egység mellékelve (1/250 mp-es vakuszinkron)
Sorozatfelvételi sebesség 10 kép/mp S-AF fókusszal, 5 kép/mp C-AF fókusszal
Fénymérés többpontos, középre súlyozott, szpot
Max. videó 1080/60p (77 Mbps)
Memóriakártya SD/SDHC/SDXC
Csatlakozók mikrofon (3,5 mm jack), HDMI, USB 2.0
Wi-Fi van
Akkumulátor BLN-1 Li-ion
Méret 123,7 x 85 x 45,5 mm
Tömeg 469 gramm
Fogyasztói ár 369 990 Ft
Garancia 2 év (3 év az Olympus Mintaboltban vásárolva)

Ergonómia

A nagy elődért szinte mindenki odavolt, de emellett abban is sokan egyetértettek, hogy ergonómiailag voltak azért gyenge pontjai. Az időjárás-állóság miatt nyúlós, néhol nehezen elérhető gombokat, a nem a legjobb érzetű vezérlőtárcsákat még joggal érte kritika. Szerencsére érezhetően nagy gondot fordítottak a tervezők ezekre a pontokra, amikor megalkották az E-M5 II-t. A hátsó gombok ugyan még mindig kicsik, de már sokkal jobb nyomáspontúak, és minden jól elérhető helyre került, a vezérlőtárcsákat pedig kifejezetten élmény használni; szépen megmunkáltak, kézre esnek és nagyon finoman járnak!

Az elődéhez képest a markolat is jobban és határozottabban formázott. Erőteljes kiszögelléseinek köszönhetően még az Olympus M.Zuiko 14-150/4-5.6 II-vel is kellő biztonságérzetet ad ahhoz, hogy két felvétel között bátran merjük jobb kézben lóbálni a gépet anélkül, hogy egy pillanatig is úgy éreznénk, kicsúszhat a kezünkből. De opcionálisan beszerezhető kétrészes portrémarkolattal; persze azokra is gondolt az Olympus, akik nagyobb és nehezebb objektívekkel használnák vázat vagy csak szimplán a kiálló markolatot jobban preferálják.

Változás az is, hogy mostantól a programtárcsa reteszelhető. Alapvetően nem vagyunk híve annak, amikor túlbiztosítás címén feleslegesen nehezítik meg a kezelést, de az Olympus-féle reteszelés szerencsére nem ilyen. Itt nem kell folyamatosan nyomva tartani a reteszt ahhoz, hogy azt eltekerhessük, hanem az valójában egy kétállású gomb: egy kattintás zár, még egy kattintás old és onnantól szabadon forgatható. Egyszerű és nagyszerű! Egyetlen pontot találtunk, ami kezelés szempontjából talán nem ideális, ez a vezérlőtárcsák 2x2 kapcsolója.

Ez a kezelőszerv kicsit keményebben jár, ami direkt jó is, mert ez tipikusan egy olyan kapcsoló, ami annyira átformálja a gép kezelését, hogy emiatt nem is lenne jó, ha túl könnyen járna, és véletlenül is át lehetne kapcsolni. De nem is ezzel volt gondunk, lefelé így is könnyen kapcsolható a kezünk ügyébe eső kis kallantyú, ám felfelé kapcsolása az erősen hátra kiálló kijelzőpanel miatt már messze nem annyira kényelmes. Nem tragédia, főleg hogy maga a vezérlőtárcsák funkcióváltása egy kifejezetten ötletes húzás volt az Olympus részéről, de azért egy kevésbé kiálló kijelzővel még jobb lehetett volna.

Vigasztalhat minket, hogy ezúttal viszont a csak dönthető kijelző helyett immár kihajtható, minden irányban forgatható verziót kapunk. Ezt sokan fogják majd díjazni, főleg akik próbáltak már békaperspektívában állóképet lőni.

Apró változás még, hogy a váz elejére tettek egy plusz mélységélesség-ellenőrző gombot, illetve hogy az eddig a kereső fölött található AP2 csatlakozót az E-M5 II esetében már elhagyták. Ezt páran talán hiányolják majd, de szerintünk kifejezetten jót tett a fényképezőnek, így ugyanis a gép a nagyobb keresőjével együtt is alacsonyabb tudott lenni, és a "prizma háza" is még kecsesebb, szebb kialakítást kapott.

Ami még az Olympusszal először találkozóknak némi nehézséget okozhat, az az, hogy úgy általában igen bonyolult a gép. A menüje nagyon szerteágazó, és néhol kicsit szokatlan logikát követve épül fel. Maga a váz is tele van szórva gombokkal, kallantyúkkal, tekerőkkel, és mindezt még bonyolítja a már említett 2x2-es kapcsoló, amivel a vezérlőtárcsák funkciója váltható át. Elsőre mindez nagyon sok lehet, ugyanakkor ha valaki rászánja magát, és egyszer végigmegy a töménytelen mennyiségű beállításon, mindent szépen testre szab, kiosztja magának a programozható Fn gombokat, elsajátítja készségszinten a vezérlőtárcsák 2x2 kapcsolóját, akkor egy idő után a kezdetben túl bonyolult váz szép lassan átváltozik kezes báránnyá, és utána már nem is nagyon lesz szükség a menüzésre, mert tulajdonképpen minden elérhető a vázról.

Terepen

A gyakorlati használat során ami először feltűnt, az a kereső. A korábbiakhoz képest nagyobb, 2,44 millió képpontos felbontása és 1,48-szoros nagyítása papíron jól hangzik, de még jobb, amikor az ember először belenéz. Elsőre szinte megszédül az ember, hogy mekkora. Aztán második körben meg feltűnik, hogy a gyors frissítésnek köszönhetően normál körülmények között szinte teljesen szaggatásmentes. Nem arról van szó, hogy innen nincs hová tovább fejlődni, de hogy a minőségi elektronikus keresők valahol itt kezdődnek, az biztos!

Autófókusz

Az autófókusz a kizárólag kontrasztérzékelésre épülő vázak között kifejezetten gyors és pattogós. Minden probléma nélkül dolgozik a fotós keze alá, nem akadályozva azt annak a munkájában. Ahogy az alábbi képeken is látszik, nem jelent problémát elkapni vele a pillanatot.

A követő AF viszont továbbra sem az E-M5 II legnagyobb erőssége. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy a szenzorba integrált PD-AF pontokat továbbra se kapta meg, úgy látszik, ez továbbiakban is a jelenleg csúcskategóriának számító E-M1 kiváltsága marad.

Stabilizátor

Az Olympus egyik nagy erőssége az elődben debütált, meglepően hatékony öttengelyes szenzorstabilizáció. Ehhez képest is még nagyobb hatékonyságot ígér a gyártó: a korábbi 4 helyett már nem kevesebb mint 5 fényértéknyi nyereséget. Műszeres mérés helyett egy gyakorlati példával próbáljuk bemutatni, hogy mindez mennyire átültethető a való életbe. Egy relatíve sötét szobában, beszűrődő kevés szórt fény mellett készültek az alábbi képek. Hogy kifogjunk a gépen, és felcsavartuk rá az új M.Zuiko 14-150/4-5.6-os objektívet, és annak tele végén, ekvivalens 300 mm-en lőttünk képeket.

Annyira kevés fény volt, hogy itt ISO 3200, F5.6 és 1/6 mp záridő kellett már! Ilyen körülmények között 3 képet készítettünk, egyet kikapcsolt stabilizátorral, egyet bekacsolt stabilizátorral és hagyományos zárral, valamint még egyet stabilizátorral és bekapcsolt Anti-Shockkal.

100%-os kivágások a fenti 3 képből:

Egyszerűen elképesztő, amit itt művelt a gép! Meggyőződésünk ellenére, hogy itt ilyen körülmények között kézből nem születik majd értelmes kép, a kis Olympus ezt is megoldotta! Ezen felül itt az is jól látszik, hogy a vibrációt kiszűrendő elektronikus első redőnyt használó Anti-Shock funkció is mennyire hasznos tud lenni.

De természetesen az Olympus öttengelyes szenzorstabilizációja nem csak álló, de mozgó képek készítésekor is nagyon hasznos segítőtársunk lehet. Ennek bemutatására egy extrém példát választottunk, egy hosszú lépcsősoron baktatunk fel gyors tempóban végig videózva.

Stabilizátor nélkül gyakorlatilag élvezhetetlenül remegős a felvétel:

A bekapcsolt stabilizátor viszont még ezt is képes emészthető mértékűre csillapítani:

Elektronikus zár

Meglepő módon a vázon 3 eltérő módon működő zárszerkezet közül is lehet választani. A hagyományos, teljesen mechanikus zárszerkezet mellett választható a korábbi Olympus gépekből már ismert Anti-Shock funkció is, amikor az első redőny elektronikusan nyit, majd az expo végén a mechanikus redőny zár. Ezen felül harmadik lehetőségként az Olympusnál az E-M5 II-ben először választhatunk teljesen elektronikus zárat is. Ezt az újdonságot is kicsit körbejártuk.

A teljesen elektronikus zárnak rengeteg előnye van. A legkézenfekvőbb, hogy hangtalan és vibrációmentesen működik. Ezen felül szokatlan gyors záridők is elérhetőek vele, az E-M5 II elektronikus zár mellett akár 1/16 000 mp záridőre is képes. Ezek után jogosan merülhet fel a kérdés, hogy ha az e-zár ennyire jó, akkor minek raknak még mindig ezekbe a gépekbe hagyományos mechanikus zárat? Ám a nagyobb szenzoros gépek között sajnos még egyetlen gyártónak, így az Olympusnak sem sikerült eddig teljesen kompromisszummentes elektronikus zárat alkotnia. Az egyik legszembetűnőbb ilyen kompromisszum a jello effekt, ami bizony, ahogy az alábbi tesztképeken is látszik, még rövidebb záridők mellett is jelentkezik.

Ha ezt a jelenséget szeretnénk elkerülni, érdemes a hagyományos mechanikus zárat választanunk. Ez az E-M5 II esetében talán nem is akkora érvágás, hiszen itt az előddel ellentétben már mechanikusan is tudja a 1/8000 mp legrövidebb záridőt. A másik kompromisszum, ahogy az alábbi tesztképből is kiderül, hogy villódzó műfénnyel is könnyen össze tud akadni az e-zár, és ilyenkor csúnya sávosodást produkálhat.

Ez ellen e-zár használata mellett kellően hosszú záridővel védekezhetünk.

Vagy ebben az esetben is választhatjuk a rendes mechanikus zárat, ami nem ennyire érzékeny erre a jelenségre. Ahol azonban a fentiek nem jelentenek problémát, ott élvezhetjük az e-zárral járó teljesen néma és vibrációmentes működést, ezen felül, mivel extrém gyors záridők érhetők el vele, így tűző napsütésben is nagyon jó szolgálatot tehet. Eddig ilyenkor sok esetben egy fényerős fix objektívet az ISO 200-as alapérzékenység miatt nem tudtunk teljesen nyitott rekesz mellett használni, mert a legrövidebb záridő mellett is túlexponált képet kaptunk. Emiatt eddig döntenünk kellett, hogy vagy akaratunk ellenére rekeszelünk és megnöveljük a mélységélességet, vagy körülményes és a képminőséget nem éppen pozitívan befolyásoló ND szűrőt használunk. Ahogy az az alábbi tesztképeinken is jól látszik, az E-M5 II-n az akár 1/16 000 mp-re is képes elektronikus zár egy remek harmadik alternatíva lesz feladat megoldására.

Mindezekből jól látszik, hogy nem véletlenül nem hagyják még el teljesen a mechanikus zárat. Ugyanakkor az is kiderült számunkra, hogy mindezen kompromisszumokkal együtt is sok esetben az elektronikus zár egy kifejezetten hasznos plusz szolgáltatás!

FL-LM3 vaku

Az Olympus E-M5 II nem tartalmaz beépített villanót, ehelyett egy nagyon pici, szintén időjárásálló, FL-LM3-nak nevezett mini vakut mellékel a géphez a gyártó. Őszintén szólva nem gondoltuk, hogy ennek majd külön fejezetet szánunk, de ez a kis semmiség annyira okosra sikeredett, hogy megérdemli a kiemelt figyelmet.

Ahogy már megszokhattuk, ezek a mini vakuk nem igényelnek külön elemeket, az energiát a váztól nyerik, ezért is annyira picik és könnyűek. Az energiaellátás a korábbi modelleken az AP2 csatlakozón keresztül történt, ez azonban az E-M5 II-ről már eltűnt, így ezt itt a vakusarun keresztül oldották meg, ami a korábbiakhoz képest plusz egy érintkezőt kapott. Ez abból a szempontból mindenképpen pozitív, hogy ez a megoldás kompaktabb, mint a korábbi, egyedüli hátránya csak annyi, hogy visszamenőlegesen, a plusz érintkezőt még nem tartalmazó vázakkal nem kompatíbilis.

A vaku nagyszerűsége annak egyszerűségében rejlik. Mindössze egyetlen ki-/bekapcsoló található rajta, valamint egy gomb, ami a reteszelésre szolgál, egyetlen kis pöcökkel tartva helyén a vakut. Annyira pici és könnyű a villantó, hogy igazából nincs is szükség ennél komolyabb rögzítésre, ráadásul ezzel a kialakítással egyetlen mozdulattal lehet fel/le helyezni.

Mindezen egyszerűség ellenére a vázról szinte minden állítható a vakuval kapcsolatban. Ami meglepő, hogy nem csak hogy manuálisra kapcsolható, de ilyenkor a full kisüléstől egészen 1/64-ig lehet szabályozni a teljesítményét 1/3 lépésközönként. De természetesen a legszerethetőbb tulajdonsága, hogy szinte minden irányba hajtható a feje! Mindebből pár variáció a teljesség igénye nélkül:

Lehet, hogy tévedünk, de szerintünk ez most a világ legkisebb, minden irányba forgatható vakuja. Persze az ISO 100 mellett mutatott 9-es kulcsszámával nem túl nagy teljesítményű, de egy fényerős fix objektívvel és egy pici ISO-emeléssel még így is gond nélkül ki lehet villantani vele egy átlagos méretű szobát. Ezen felül természetesen használhatjuk nagyobb Olympus vakuk vezeték nélküli vezérlésére is. Végezetül egy gyakorlati példa arra, hogy mire is jó az FL-LM3 forgatható feje:

A 40 MP működési elve

Az Olympus E-M5 II talán legérdekesebb újítása a szenzor mozgatásán alapuló, 8 db különálló képből felépített nagyfelbontású mód. Ehhez hasonló technikát használ a 2014-ben bejelentett Hasselblad H5D-200c fényképezőgép. Ha érzékeltetni szeretnénk, milyen kategóriát képvisel az említett digitális középformátumú fényképezőgép, akkor elég annak csak már-már felfoghatatlan 45 000 dolláros árát megemlíteni. Ezért is volt mondhatni meglepő húzás az Olympus részéről, hogy egy ilyen unikális és eddig szinte megfizethetetlennek számító technikát lehozott a halandók által is elérhető kategóriába. A technika működéséről azt érdemes tudni, hogy ilyenkor a gép egymás után 8 db felvételt készít, úgy hogy a szenzort mindig egy picit más pozícióba helyezi. Működése az alábbi ábrán látható:

A hagyományos bayer szenzorok egyik gyenge pontja, hogy minden pixel az RGB színszűrökből egyszerre csak egyet tud magáénak, a többit bonyolult interpolációs számítással adja meg. Ezt kiküszöbölendő első körben egy-egy pixelnyit mozgatva a szenzort úgy készít négy felvételt, hogy minden egyes képpont önmagában tartalmazza az RGB színinformációt. Majd mikor ez megvan, fél pixelnyit keresztbe mozdítja a szenzort, és így kitöltve a hézagot itt is meglövi ugyanazt a négy képet. Végeredményben az így meglőtt nyolc felvétel összedolgozásából születik meg egy 64 MP-es nyers RAW és egy képfeldolgozás utáni 40 MP-es, nagyfelbontású JPEG kép.

Az alábbi, 40 MP felvételi módban készült képen szépen meg is számolható, hogy ilyenkor tényleg nyolc felvételt készít a gép, és azt is nagyjából érzékelni, hogy mennyi ideig is tart mindez.

Teljesen elektronikus zárat használva relatíve gyorsan meglövi a nyolc képet, de ahhoz azért még nem elég gyors, hogy mindez ne igényeljen stabil állványt és legalább egy rövid ideig statikus témát. Például a szeles időt is mindenképpen érdemes kerülni, vagy minimum kivárni egy kicsit szélcsendesebb pillanatot. Máskülönben, ahogy az az alábbi, 100%-os kivágáson, könnyen bepixelesedhet a lengedező növényzet.

40 MP gyakorlatban

Mindez nem azt jelenti, hogy ideális körülmények között ne készíthetnénk akár 40 megapixeles tájképeket is.

A fenti képet az új M.Zuiko 14-150/4 -5.6 II-es túraobjektívvel lőttük, ami a maga kategóriájában kiemelkedően jó minőséget képvisel, de persze nem ezzel az objektívvel fogjuk saroktól sarokig kihasználni azt a 40 MP-t. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért egy remek válasz lehet a különböző fórumokon rendre felmerülő kételyre, hogy van-e értelme a mostanában oly divatos nagy felbontásnak úgy, hogy azt adott esetben az objektív nem feltétlenül tudja maradéktalanul kiszolgálni.

Hogy mindezt kiderítsük, ezt a 14-150-nel készült képet meglőttük ugyanitt hagyományos, 16 MP-es módban is. A korrekt összevetést kicsit nehezíti, hogy 40 MP-en teljesen máshogy épül fel a kép, továbbá, bár mindkét esetben kikapcsolt zajszűrést és alapélesítést használtunk, ennek ellenére maga a JPEG motor is teljesen más hangolású, messze nem olyan agresszív, mint normál üzemmódban. Ráadásul a nagyon eltérő felbontások miatt is nehéz nyers 100% kivágásokat korrektül egymás mellé tenni; ennek ellenére azért azt már itt is érezni, hogy a felbontás valamivel nagyobb.

Valamivel érdekesebb, különösen egy nagy átfogású zoom esetén, hogy mi történik, ha a vele készült 40 MP-es képet visszaméretezzük 16 MP-re, és úgy teszünk mellé egy hagyományos módon elkészített képet. Így a már egy ideje 16 MP-hez szokott szemünk jobban érzékeli, hogy történt-e előrelépés, és ha igen, mennyi. Leméreteztük hát a nagyfelbontású képet 16 MP-re, és az ebből kivágott 100%-os nézetet vetettük össze a hagyományos módon készült képpel. Érdemes őket új ablakban megnyitva összehasonlítani.

Huhh...

Valahogy azért arra nem számítottunk, hogy egy több mint 10x-es átfogású zoomobjektíven is ekkorát dob. No persze, ahogy említettük, az M.Zuiko14-150/4-5.6 II a maga műfajában egy kifejezetten ügyes darab, de ezzel együtt is érezni, hogy a kép szélei felé, ha nem is nagyon, de azért kicsit csökken a teljesítménye. Érezni már a sima 16 MP-es képen is, hogy a szélek felé már nem karcol akkorát, a nagyfelbontású képeken meg még inkább. Nagy kérdés tehát, hogy itt, ahol az objektív már egy leheletnyit gyengébb, van-e bármi értelme a 40 megapixelnek? A kép jobb alsó sarkait vetettük össze a sima 16 MP és a 40-ről 16-ra visszaméretezett képekből kivágott 100%-os nézeteken.

Ennél jobb példát keresve se találhatnánk annak bizonyítékául, hogy egy adott objektív felbontóképességet nyugodtan akár túl is mintavételezhetjük, kárunk biztos nem keletkezik belőle. Sőt, visszaméretezve hamar kiderül, hogy ha mást nem is, de a bayer interpolációval járó gyengeségeket teljesen levetkőzhetjük. A fenti képen például ez a sokkal jobb és pontosabb színinformáción elég látványosan megmutatkozik.

40 MP általános minőség

A következő tesztképünket már egy Panasonic Leica 25/1.4-es objektívvel készítettük.

Itt már talán érdemes megnézni egy olyan összevetést is, mikor a hagyományos 16 MP-es képet méretezzük fel 40-re. Ezen logika szerinti két darab 100%-os nézet:

A képek önmagukért beszélnek, ezt nem kell különösebben magyarázni; a nyolcképes, 40 MP-es móddal masszív felbontásnövelést lehet elérni. De azért érdemes itt is nekifutni egy olyan összevetésnek, amikor a 40 MP-es képet méretezzük vissza a hagyományos, 16 MP-es kép méretére.

Ezzel szeretnék érzékeltetni, hogy plusz információt nem feltétlenül csak a 40 megapixel jelent. A nyereség ilyenkor nem pusztán egy kicsit nagyobb felbontás, hanem például sokkal jobb színdinamika, szebb tónusátmenetek (kék autó) és a bayer interpoláció hibáitól mentes kép. Akik eredetiben szeretnék tovább elemezni a képeket, azoknak itt a hagyományos 16 MP-es, a 40-ről 16-ra leméretezett, valamint a módosítatlan 40 MP-es kép teljes felbontásban.

40 MP vakuval

További finomság, hogy a nagyfelbontású képet lőhetjük akár vakuval is! Ebben az esetben a menüben megadhatjuk, hogy miközben ledarálja a nyolc képet, hány másodperc szünetet hagyjon minden egyes kép között. Így nem volt más dolgunk, mint megnézni full teljesítmény mellett, hogy hány másodperc alatt tölt újra az Olympus az FL-LM3-as mini vakuval, ezt beállítani a menüben, és már meg is született vakus 40 MP-es tesztképünk.

A nyilvánvaló állvány és statikus téma kritériumok mellett volt még egy apróság, ami feltűnt: nagyfelbontású módban a vakuszinkron leesik egészen 1/20 mp-re, ami persze, mivel ilyenkor úgyis állványon vagyunk, nem akkora érvágás. Ugyanakkor ilyen záridő mellett arra érdemes ügyelni, hogy ha nem szeretnénk, hogy a környezeti fények beleszóljanak a képbe, akkor a kép elkészülte előtt érdemes jól besötétíteni.

Zajteszt JPEG

Végül, de nem utolsósorban jöjjön a zajteszt megújult tesztábránkkal!

A képeket M.Zuiko 45/1.8-cal készítettük vázon belül kikapcsolt zajszűréssel és alapélesítéssel.

Ilyen téren maximum egy kis szoftveres finomhangolás történt, de alapvetően ugyanazt a szenzort használja, mint elődje, nagyjából azzal azonos teljesítménnyel. Ami egyébként nem kevés, mindez a mai napig a m4/3 rendszer csúcsát képviseli: legjobb szenzor és erőn felül teljesítő JPEG motor. Ha mindenképpen valami érdekes újdonságra vágyunk, akkor érdemes ugyanezt összemérnünk a nagyfelbontású mód mellett készült képekkel is. Már csak azért is, mert ez a nyolcképes, szenzortologatásos újítás bizony a jel/zaj arány drasztikus javulásával is jár! Minderről valószínűleg csak azért esik viszonylag kevés szó, mert azonos beállítások mellett is nagyfelbontásra kapcsolva gyökeresen megváltozik a JPEG képek feldolgozásának minősége.

Először talán tesztalanyunk elődjénél volt megfigyelhető, hogy az Olympus JPEG motorja kicsit megváltozott. Korábban kikapcsolt zajszűrés mellett érezhetően tényleg nem történt szűrés, ehhez képest a legújabb Olmypus vázak egy kicsit már mások. Még mindig az egyik legjobb JPEG motor az övék, de az is érezhető, hogy már nem lehet kikapcsolni a zajszűrést. Mindez leginkább ott érhető tetten, hogy a zaj szerkezete már messze nem olyan finom, egészséges és egyenletes szemcseszerkezet, mint régen. Nagyfelbontású módra kapcsolva viszont olyan érzésük volt, mintha visszatért volna a régi és nagyon szeretett JPEG motor. A vázon kikapcsolt zajszűrés itt ténylegesen nulla zajszűrést jelent. Erre egy példa, 100% kivágás egy hagyományos 16 MP-es, meg egy 40 MP-es, ISO 1600-on készült képből:

40 MP-es módban olyan szűretlen a kép és olyan finom a szemcsézettség, mintha nem is JPEG-et, hanem minimum egy RAW + Adobe konverzióval lenne dolgunk. A nagyfelbontású képet visszaméretezve 16 megapixelre pedig ez a finom szemcsézet gyönyörűen összeáll.

A zajszűrés eltérő mértéke miatt itt tehát a korrekt összevetésnél nem is érdemes konkrétan csak a zajra, mint inkább a jel/zaj arányra koncentrálni. Ez utóbbiban bizony rendesen ki is bukik még így JPEG-ben is, hogy milyen komoly előrelépést hoz a nagyfelbontású mód. Azonos méretre hozott tesztképekből 100% kivágások:

Végül mindez nagy méretben. A hagyományos és nagyfelbontású ISO 200, illetve ISO 1600-as képek, mind a két esetben 16 MP-es felbontásban.

Zajteszt RAW

A képeket konvertáltuk alapélesítés és alap 25-ös színzajszűrés mellett a frissen megjelent ACR 8.8-cal is. Hagyományos 16 MP-es módban nagyságrendileg elődje teljesítményét hozza.

Nagyobb kérdés, hogy milyen eredményeket kapunk nagyfelbontású mód mellett. Ilyenkor JPEG-ekkel szemben 40 helyett már 64 MP-es képeket kapunk, ami azért nem akármi, ami alapján valami csodát várnánk egy ilyen RAW kicsomagolásakor. Ehhez képest ACR-ben megnyitva első körben ugyanaz a csalódás ért minket, mint ami több más tesztben is látható, olvasható: a 64 MP-es képek eszméletlen lágyak. Még a sima 16 MP-es képekhez képest is lágyak, a méretkülönbségtől függetlenül is. Pont emiatt egyből az volt az érzésünk, hogy itt még nincs teljesen minden összehangolva. Ami nem is csoda, ez a nyolc képből összerakott nagyfelbontású mód valószínűleg különleges képfeldolgozást igényel. Szerencsére felfedeztük, hogy pont e feldolgozási szempontból különleges igényeket kielégítendő az Olympus kiadott az ACR-hez egy plug-in szoftvert, direkt a nagyfelbontású RAW fájlokhoz. Az alábbi összehasonlításban az eredeti 64 MP-es konverziókból láthatunk két 100%-os kivágást. Az első egy natúr ACR, a másik pedig egy ACR + Olympus plug-in segítségével készült konverzióból lett kivágva.

Elég jól látszik, hogy ha ki akarjuk használni a technikában rejlő potenciált, akkor érdemes az Olympus plug-in-t használni. Zajtesztünkben ennek megfelelően a nagyfelbontású képeknél a plug-in-es konverziókat vettük alapul. Ezen felül a jel/zaj arány könnyebb összevetése érdekében a nagyfelbontású konverziókat visszaméreteztük 16 MP-re. Az így kapott képekből készült 100%-os kivágások:

Külön ablakban megnyitva őket jól látszik, hogy nem kicsit javul a jel/zaj aránya. Hogy számszerűen mennyit, az ezen a homogén árnyékos felületen elég szépen látszik. 100% kivágások hagyományos 16 MP-es, ISO 400-as és nagyfelbontású, 16 MP-re visszaméretezett RAW konverziókból.

Ugyanez a két kép 16 MP-es felbontásban:

Itt is jól látszik, hogy a képminőség gyakorlatilag minden szempontból javul, de jelen esetben a jel/zaj arány az konkrétan 2 FÉ-nyit javul nagyfelbontású módban, ami konkrétan döbbenetes eredmény. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy ilyen téren is a full frame szenzorokkal van egy ligában. Végül a nagy felbontás szerelmeseinek a 64 MP-es, ISO 200-as RAW konverzió teljes felbontásban.

Képgaléria

Gépből kipotyogó teljes felbontású JPEG képek M.Zuiko 14-150/4-5.6 II, Panasonic Leica 25/1.4 és M.Zuiko 45/1.8-as objektívvel. (Főbb EXIF adatok a fájlnevekben.)

Végül három darab nagyfelbontású JPEG 16 MP-re leméretezve. A tájkép M.Zukio 14-150/4-5.6 II-vel, a másik két kép pedig kisvakuval és M.Zuiko 45/1.8-cal készült.

Összegzés

Nem volt könnyű dolga a nálunk járt OM-D E-M5 Mark II-nek, ugyanis remekül sikerült elődje miatt elég magasak voltak az elvárásaink vele szemben. Szerencsére az Olympus kitett magáért! Nem történt ugyan akkora nagy ugrás, mint korábban, de még így is többet fejlődött a gép, mint amit egy-egy átlagos generációváltáskor megszoktunk. Bosszantó apróságokat még mindig találni rajta, a 2x2 kapcsolóra túlzottan rálógó kijelzőt például nem igazán szeretjük. De mindent összevetve egy sokkal kiforrottabb gépet kapunk, több és érezhetően jobb minőségű gombbal , tárcsával, kezelőfelülettel, a legnagyobb előrelépés pedig ezen a téren a csak dönthető kijelző kifordíthatóra cserélése, ami már önmagában is több lehetőséget kínál, sokan várták ennek megjelenését.

De a belső tartalom is szinte teljesen megújult. Kapott nagyobb, gyorsabb elektronikus keresőt, a korábbiakhoz képest gyorsabb mechanikus zárat (1/8000 mp), valamint itt debütált a teljesen elektronikus zár is, amivel nem csak teljesen hangtalan működés, de akár 1/16 000 mp záridő is elérhető. Frissítették továbbá az egyébként is jól sikerült M-Zuiko 14-150/4-5.6 objektívet, ami immár időjárásálló kivitelt kapott, így a vázzal együtt nem akármilyen kirándulószettet alkotnak.

Pusztán a fenitek is bőven alátámasztanák az új modell létjogosultságát, de még ezzel sem elégedtek meg. Továbbfejlesztették a zseniális öttengelyes szenzorstabilizációt, ami így nem csak hatékonyabb lett, de ugyanezen szerkezet segítségével megalkották a szenzor mozgatásán alapuló, nyolc felvételből felépített nagyfelbontású módot is. Ez a zseniális technika tapasztalataink szerint jelentősen javítja a képminőséget, az így készített képek tényleg olyanok, mintha egy nagyobb felületű szenzorral készültek volna. Ennek megfelelően nem csak plusz felbontást nyerünk, de az általános képminőség is javul.

A nyilvánvaló felbontásnövekedésen túl jobb (2 FÉ) jel/zaj arány, jobb színdinamika, szebb tónusátmenetek jellemzik ezeket a képeket. De persze ezen nincs is mit csodálkoznunk, ilyenkor a gép tényleg nyolcszor akkora felületről veszi a mintát, és teszi mindezt úgy, hogy ezt a nyolc képet gyakorlatilag szinte egy helyben topogva rakja össze. Ennek eredményeképpen a teljesítményünk úgy nő, hogy közben a mélységélességünk változatlan marad, ez pedig azt jelenti, hogy a rendszer hatásfoka drasztikusan javul.

Mindez így leírva eszméletlenül jól hangzik, mondhatni az új nagyfelbontású móddal minőségben az APS-C szenzorokon is átlépve kategóriát ugrik az Olympus. Ennek egyetlen szépséghibája, hogy ez a technika jelenleg még nagyon kompromisszumos. Rengeteg feltételnek kell megfelelni, hogy egyáltalán használható legyen, így pedig viszonylag ritkán lesz alkalmunk élni is vele. A történethez persze az is hozzátartozik, hogy a gyártó saját bevallása szerint már dolgozik azon, hogy mindez olyan gyorsan végbemehessen, hogy idővel akár kézből is kitartható legyen. Nos, ha ez így lesz, és sikerül ezt megvalósítaniuk, akkor utólag az Olympus E-M5 Mark II-re joggal fogunk úgy visszatekinteni, mint egy új technikai forradalom előhírnökére.

De persze azt nem tudhatjuk még, mindez mennyire a távoli jövő? Ami jelenleg biztos, hogy így 2015-ben elmondhatjuk, hogy az év vélhetően egyik legkiforrottabb tükörmentes váza járt nálunk, mely még magas kezdeti ára ellenére is méltán kivívta elismerésünk!


Olympus OM-D E-M5 Mark II

FEDman

Az Olympus OM-D E-M5 II fényképezőt a Olympus hazai kirendeltségétől kaptuk tesztelésre.