Másik világ
És hogy máskülönben mégis milyen ötletekről van szó? Nagyon tetszett, mi több, imádtam, hogy e világ legszörnyűbb, egész városokat eltörölni képes bestiái az emberek. Nem is, hiszen e szörnyetegek nevét mindenki rettegve, nagybetűvel ejti: ezek az Emberek pedig furcsa helyről szöktek át – a saját világvége-látomásait bizarr alakokkal megfestő Hieronymus Bosch műveiről. Nem vicc: az első Ember főellenség egy-az-egyben a Gyönyörök kertje című triptichon Poklot ábrázoló harmadáról került a játékba, de a csizmás lábakon ugráló halak, az éppen kikelőben levő tojásrémek, vagy épp a túlméretes fekete páncélt hordó gyerekek (?) is változatlan formában jelennek meg a játék harcmezőin. Mivel Bosch festményei csak úgy tobzódnak a keresztény mondakör korabeli szimbólumaiban, az eltérő vallással rendelkező Metaphorban egy kicsit kontextusmentesen, pusztán bizarr kinézetük miatt jelennek meg, de hát a Personák alkotóitól nem meglepő, hogy saját céljaikra átvesznek valamit egy vallás jobb illusztrációiból. Ezt jól is teszik: amikor saját kútfőből rajzoltak valami Ember szörnyeteget, akkor a végeredmény nagyságrendekkel kevésbé groteszk lett, mint az évszázados rémálomból átmásolt lidércek. Csak reménykedni lehet, hogy a folytatás majd Beksiński műveiből táplálkozik ugyanígy…
Hogy maximálisan elkerüljük a spoilereket, a remek központi történetről csak a lehető legvázlatosabban írok – legfeljebb az első öt-hat óra eseményeit felfedve a legalább 60-80 órás játékból. Az események kiindulópontja egy gyilkosság: a Louis nevű sötét mágus könnyedén kijátszva az evilági és a varázsvédelmet egyaránt, könyörtelenül, mi több, gunyoros lenézéssel végez Euchronia korosodó királyával. Mivel pár évvel korábban ügynökei végeztek a herceggel is, egyértelmű, hogy a trónra vágyik, célja pedig az erősek uralmára, a hatalom diktatúrájára épülő társadalom kialakítása. Ennek fő akadályát eleinte a szanktista államvallás vezetői jelentik, akik ehelyett nyilván egy intenzív teokrácia kialakítására vágynak – bár békét prédikálnak, ha az az érdekeiket szolgálja, bármikor benne vannak egy jó kis népirtásban. A vén királynak azonban más tervei voltak: a temetésén egykori palotája fenyegető antimeteorként emelkedik a magasba, kinyilatkoztatása szerint pedig a következő király kilétét demokratikusan döntik el. Az kerül majd a trónra, akit Euchronia legtöbb lakosa oda kíván – szavazás azonban nincs, hiszen a királyi mágia valós időben méri a több ezer jelentkező népszerűségét az egész szigeten. Ez az extrém közvetlen demokrácia persze az igazi hatalmasságoknak nem tetszik, így egy – szerintük – könnyen manipulálható versenyt, egy, az egész szigeten végigvezető turnét írnak ki, minden nagyvárosban újabb feladatokkal várva a jelölteket, így minket is.
[+]
Ez egyfelől tökéletes hátteret biztosít egy állandó időlimitekkel dolgozó játéknak, és e tekintetben a Metaphor közeli társa a Personáknak. Minden városban kapunk 10-20 napot, hogy megoldjuk az elénk táruló feladatot, valamint, hogy meglátogassuk a mellékküldetéseket kínáló közeli helyszíneket, és persze, hogy szociális kapcsolatainktól ismereteinkig mindent fejlesszünk. Másfelől viszont a felszínen zajló versengés alatt rengeteg más áskálódás is zajlik, és ezek kifejezetten kiszámíthatatlanná és izgalmassá teszik a történteket. Sok fantasy játék megelégszik a lehető legklisésebb ellenfelekkel és eseményekkel, és bár a Metaphor nem minden fordulatát nevezhetjük logikusnak, az biztos, hogy itt óráról órára váratlan eseményekbe fogunk ütközni.
[+]
Az például az első percekben kiderül, hogy a herceget ugyan Louis szörnyű átka kómába juttatta, de a valódi trónörökös még igenis él – mi pedig tulajdonképpen az ő ügynökeként tevékenykedünk. Igazi célunk az átok megtörése, de mivel a király mágiája védi a versenyben élen állókat, Louist egyelőre nem lehet megölni – így hát inkább megpróbálunk mellé állni, és szövetséget mímelve megszerezni az átok formuláját. Ennek köszönhetően megdöbbentően sok időt fogunk tölteni egyik legfőbb ellenségünk társaságában, és mivel annak elsőszámú sameszai igencsak gyanakodnak ránk, az eseményeket belengi egy állandó feszültség. És persze ott van a többi önjelölt királyi aspiráns is, akik mind ellenfelet vagy szövetségest látnak bennünk. Ez persze nem valami dinamikus, általunk befolyásolható rendszer – a Persona-játékokhoz hasonlóan a lényeges döntések mind le vannak szögezve, de ezzel legalább azt garantálták az írók, hogy végig érdekes és izgalmakkal teli legyen a sztori. Igaz, amikor társadalmi igazságról és az állam szerepéről vitáznak a karakterek, az nem terjed túl azon, ami egy elsőéves főiskolai „bevezetés a filozófiába” tárgy legelső óráján áttekintő jelleggel elhangzik, de a különféle végletekben animés megszállottsággal hívő karakterek így is kellemes ellenfél-csokrot alkotnak.
[+]
A Metaphor felépítése a már említett határidőkre épül, és ahogy a Personáknál, úgy itt is az a főszabály, hogy minél hamarabb letudjuk az adott helyszín fő feladatát (egy dungeon megtisztítását), annál több időnk marad az opcionális dolgokra, az extra tennivalókra. Én örömmel fogadtam, hogy a Metaphor érezhetően nehezebb lett, mint a Personák – ez nem csak azt jelenti, hogy az első dungeont vészes manapont-hiány miatt csak három nap alatt tudtam végigjárni, de azt is, hogy még 30 órával később is simán előfordult, hogy egy bénán megközelített hétköznapi ellenfél egyetlen kör alatt végzett a teljes partival. Oda kell tehát figyelni, és nem csak a harcban, de ezúttal a harcok előtt is! A Metaphor szögletes dungeonjei, kopár erdei ösvényei ugyan a szemnek nem sok örömet kínálnak, de a harcok előkészületét tekintve rengeteg előrelépés történt a Personák megoldásaihoz képest. Most már ugyanis a körökre osztott csatákon kívül, a valós idejű barlangjárás során is lehet harcolni: ha ez a támadás az ellenfél zöld életerejét csökkenti nullára, tulajdonképpen csata nélkül győztük le (a manőver ára az, hogy így a jutalom minden tekintetben töredékre csökken), ha pedig a sárga pajzsát pusztítja el előbb, akkor óriási előnnyel kezdjük a csatát. Ilyenkor azon túl, hogy ellenfeleink mind hatalmas sérüléssel érkeznek a csatatérre, de egy körig lebénítva tűrik, hogy sebezzük őket. Gond akkor van, ha ezt a csata előtti manővert a szörnyek nem várják be bambán, hanem vissza tudnak ütni – ekkor ugyanis ők kezdik óriási előnyben a körökre osztott ütközetet.
[+]
Maguk a csaták a jól ismert módon zajlanak, még akkor is, ha a Personákból valamiért csak a támogató varázslatok őrizték meg neveiket, a támadó és gyógyító mágiák mind hétköznapi nevet kaptak – a fagyvarázs például Bufu helyett Blizzard néven fut. Minden körben annyi cselekvési pontunk van, ahány karakterünk élt a kör elején, és ha egy attak eltalálja az ellenfél érzékeny pontját, az csak fél pontot fogyaszt ezekből – egy extrém optimalizált körben tehát a négy karakter akár nyolcszor is támadhat, varázsolhat, cselekedhet. Igen apró extrának tűnhet, pedig óriási könnyítést jelent, hogy az L3 lenyomásával azonnal újrakezdhetjük bármelyik csatát – így aztán könnyű kipuhatolni ellenfeleink védettségét, vagy addig-addig próbálkozni, amíg egy korai státuszváltozás vagy lopási kísérlet sikeres nem lesz. A dungeon-túrás legfőbb korlátját most is a manapont-szűkösség jelenti, főleg, hogy a fejlődési rendszer totális átalakításának köszönhetően ezúttal sokkal kevésbé lehet átszabni a karakternél levő varázslatok vagy támadások listáját.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
