Kasztrendszer

A Personák leglényegét ugye a démonok jelentik, ezek a főszereplőhöz csatolható, fejleszthető és dinamikusan cserélhető lények, amelyek mind más és más cselekvési lehetőségeket biztosítanak. Bár a legtöbb efféle képesség megtalálható a Metaphorban is, itt már nincsenek démonok – a karakterek lehetőségeit kasztjaik szabják meg. Ahogy szerezzük a szövetségeseket és mélyítjük kapcsolatainkat, úgy nyílnak meg előttünk az újabb és újabb kasztok – a járművünket működtető őrült feltaláló Neuras például a Gunner archetípust nyitja meg, Maria a Healer szakmákhoz vezető út kulcsa, a csatákban részt nem vevő pirinyó tündér barátunk pedig a mágus pozíciót, illetve később annak erősebb utódait teszi elérhetővé. Minden kasztot legfeljebb 20. szintig lehet fejleszteni, és ezt elérve dönthetünk, hogy élvezzük tovább annak minden erejét, beleértve az ekkor megnyitott legvégső támadást vagy varázslatot is, avagy váltunk valami másik kasztra, hogy elsajátítsuk annak képességeit is (kasztot váltani amúgy bármikor lehet). Bár rendkívül sok tápolást igényelne, elméletileg mind a 38 kasztot maximálisan ki lehet tanulni, ennél azonban sokkal valószínűbb, hogy minden karaktert valami neki kinézett pozícióba tesszük be, és azon belül nevelgetjük – nálam például a főszereplő a támadó és gyógyító mágiák mestere lett, Strohlt némi céltalanság után távolsági harcossá képeztem ki, Hulkenberg pedig a harcos-lovag-tábornok szakmák mentén fejlődött flexibilis kardmesterré.

Bár eleinte hiányoltam a démonok keverésének köszönhető variációs lehetőségeket a Metaphorból, jó tíz óra után kiderült, hogy a kasztrendszer remekül sikerült – a fejlődést tekintve is, de a többi játékrendszerrel való kapcsolatait tekintve még inkább. Az például remek dolog, hogy nem csak a főszereplő képességei módosíthatók, de a többiek tudása is szabadon alakítható – és mivel később lehetségessé válik három, más kasztban már megnyitott képesség bekapcsolása, így kifejezetten változatos kombinációkat lehet létrehozni. (A tolvaj 11. szinten nyitja meg a manapont-lopás képességét – na azt én minden karakternek a lehető leghamarabb kötelezővé tettem.) Ez a rendszer ráadásul még fontosabbá teszi a baráti kapcsolatok ápolását – vagyis a social linkeket, ahogy a már sokat emlegetett Personákban hívtuk ezeket. Nem elég, hogy magukat a kasztokat is mindig egy-egy új szövetséges nyitja meg (ez ugye viszonylag lineáris folyamat), de ahogy jobban megismerjük ezeket az alakokat, úgy kapunk egyre több lehetőséget ezekhez. Összesen 14 társunkkal nyolc-nyolc lépcsőben építhetjük kapcsolatainkat, és az új szintek néha teljesen új kasztot nyitnak meg, máskor csökkentik a kasztváltás költségét, vagy mondjuk növelik a pluszban bekapcsolható képességek számát.

[+]

Hirdetés

Mivel a történetet a főiskolai viháncolásnál jelentősen komolyabbra tervezték az alkotók, a Metaphor egy kicsit másként kezeli a kapcsolatokat is. Nem csupán arról van szó, hogy itt nincs románc (ezeket a Personák amúgy is roppant felszínesen kezelték), hanem arról is, hogy a kapcsolatok mélyítése sokkal inkább az adott ismerős egy fontos személyes problémájának fokozatos megoldását jelenti. Bár ennek folyamán is kicsit jobban megismerjük őket, nem egyszer inkább „róluk” van szó, és nem „rólunk” – vagyis kicsit személytelenebbek az így megélhető történetdarabkák. Én speciel ennek nem örültem; annál inkább annak, ahogy a királyi virtusokat – bátorság, bölcsesség stb. – kezeli a játék. Egyrészt ezek is szervesen beépülnek a kapcsolatépítésbe, így nem csak a maximalisták fognak törődni ezekkel, másrészt pedig minden városban extra jeleneteket és történetszálakat dolgoztak ki ezekhez is – még a könyvekhez is igényes párbeszédeket fűződnek, amelyeket ugyan el is lehet nyomni, de én élvezettel faltam ezeket is.

[+]

Bár itt-ott esett már szó a Metaphor néhány gyengébb pontjáról, a legnagyobb negatívumot még nem említettem: a játék bizony technológiai szempontból nem túl erős. Félreértés ne essék, ahogy az az Atlus csúcsgárdájához illik, amit stílussal és jó ízléssel meg lehetett menteni, az mind lenyűgöző lett – megint egy olyan alkotásról beszélünk, ahol minden menü, minden kijelző, minden töltőképernyő parádésan néz ki. Ugyanígy, a harci effektekkel, valamint a fontos karakterek és a szörnyek kinézetével sincs baj – a táj, a környezet viszont lehangolóan a stúdióalapítás évét idézi 2024 helyett. A dungeonök sokkal szögletesebbek és monotonabbak, mint a Persona 5 helyszínei, ráadásul valahogy a neonfény és a modern környezet is jobban állt ennek a játékmotornak, mint a természetközeli helyszínek. Egy ízben a csapatot egy hatalmas féreg nyeli el, és ez az organikusnak ígérkező, gyomorsavban dagonyázó negyedórás szakasz nagyságrendekkel igénytelenebb, mint a hasonló pálya a Gears of War 2-ben, két konzolgenerációval ezelőttről! Bár szerintem egy RPG-nél ez egy sokadlagos dolog, de ettől még tény: az idei év nagy vonalakban hasonló környezetet nyújtó játékai – a Final Fantasy 7 Rebirth és a Dragon’s Dogma 2 – mellett legalább egy generációnyi hátrányban van e téren a Metaphor, pedig hát ez parányi helyszínekkel és nem félig-meddig nyílt világgal dolgozik.

[+]

Szerencsére másba nem igazán lehet belekötni: Meguro zenéi a fura világhoz illeszkedően helyenként szimpatikusan bizarr műfajkeverékek lettek, és a szinkron is minőségi. Mivel ezúttal nem Japánban járunk, adtam esélyt az angol verziónak is – nekem éppenséggel a japán hangok jobban tetszettek, de ez részletkérdés, mert az angol fordítással és szinkronnal sincs semmi gond. (Egyedül a nevek voltak néha kiejthetetlenül furák, néha pedig roppant hétköznapiak – Louis, mint fantasy főgonosz?!) A harcrendszer nagyszerű, és közepes fokozaton is nyújt kihívást, és a világban is bőven van annyi rejtély, hogy mindez elnyomja halk dohogásaimat. Azt nem mondanám, hogy elfeledtette velem a Persona-sorozatot, de hát azok a játékok az én személyes ízlésemhez mérve illetlenül nagy előnyökkel indulnak – úgyhogy inkább azt mondom, hogy a Metaphor nem egyszerűen élvezetes és tartalmas szerepjáték lett, de sorozatosan meg tudott lepni narratív húzásaival. Remélem, a folytatásra nem kell megint nyolc évet várni!

A Metaphor: ReFantazio PC-re, PlayStation 4-re és 5-re, valamint Xbox Series konzolokra jelent meg. A játék dobozos verzióban is megjelenik.

A tesztjátékot a magyar disztribútor Cenega Hungary biztosította.

Összefoglalás

Az alkotók pedigréje az első perctől kezdve lehetetlenné tette, hogy a Metaphorról a Persona-sorozat említése, az ahhoz méregetés nélkül lehessen beszélni – pedig van olyan igényen és egyedi játék, hogy ezt megérdemelje. A Persona elemeiből és egy sor remek ötletből egy teljesen eltérő hangulatú játékot sikerült összerakni – talán nem annyira azonnal magával ragadót, mint a japán tinikalandok, de így is képes arra, hogy magával ragadja az embert. Road movie – vagyis hát road game – egy különleges világban, az átlagosnál kicsit komolyabbra hangszerelt történettel és nagyszerű harcrendszerrel.

A Metaphor: ReFantazio legfőbb pozitívumai:

• Kifejezetten friss és meglepetésekre képes sztori;
• megint egy parádésan jól kialakított harcrendszer;
• a kasztokra épülő fejlődési rendszer remekül működik;
• a világ bejárása kifejezetten jól modellezett folyamat;
• az időbeosztós rendszer itt is nagyszerűen működik.

A Metaphor: ReFantazio legnagyobb hiányosságai:

• Grafikus technológia terén elmarad a mai elvárásoktól;
• az igazságról szóló elmélkedések nem túl mélyek;
• néhány roppant igénytelen menekülős-repülős akciójelenet.

Bényi László