Minden arany, ami fénylik

Egyre több játékkal lehet találkozni a közösségi finanszírozós oldalakon (Kickstarter, Indiegogo és társaik), amelyek között szép számmal találni olyan alkotásokat is, amelyek össze tudják gyűjteni a fejlesztéshez szükséges pénzt, azaz végül el is készülnek. A dolog pedig akkor igazán csodálatos, ha egy relatíve alacsony büdzsével készülő szoftvernél eszünkbe sem jut az a gondolat, hogy ez egy olcsó játék, egyrészt mert nem látszik rajta, másrészt mert a játékélmény feledteti velünk az esetleges hiányosságokat. Persze az esetek jelentős részében nem ez a helyzet, a közösség által finanszírozott játékok esetében (legyen szó olyan, előreláthatóan évekig beszédtémát szolgáltató gigantikus nekifutásokról is, mint a Wasteland 2, vagy a darabokra szakított Dreamfallról) a kompromisszum kifejezés az elsők között fut át az ember fején. Izometrikus nézet, kispórolt textúrák, azonosíthatatlan tereptárgyak, ezeket szinte el is várjuk, végtére is nem húsz-harmincmillióból készült a szoftver, vállat vonunk, ez van.

Ezzel szemben a Divinity: Original Sin már a külsejében is karcolja a tökéletességet, olyan hihetetlen maximalizmussal építették fel minden egyes részét, hogy öröm ránézni. Míg a legtöbb konkurensnél a döntött felülnézeti kameráról az embernek akarva-akaratlanul is az ugrik be, hogy minderre azért volt szükség, mert így olcsóbb, az Original Sinről az üvölt, hogy azért csinálták meg így, mert ezzel a módszerrel lehetett megidézni a legjobban a műfaj klasszikusainak szellemét. Képzeljük el a Planescape Torment elképesztő, kicsit disszonáns színvilágát, a Baldur's Gate ízléses, high fantasy életérzést kölcsönző háttereivel és a szinte csak ezekben a művekben fellelhető művészies igényességgel, és körülbelül megkapjuk azt, amit a belga Larian grafikusai letettek az asztalra, méghozzá 3D-ben.

Lehetne méltatni a részleteket külön-külön is (elvégre fantasztikusan néznek ki a karakterek, nagyszerűen sikerültek a mozgások és hihetetlen ízlésesen használják korunk kötelező 3D effektjeit), de az a helyzet, hogy mindezeket felesleges külön-külön górcső alá venni, a lényeg úgyis az összhatás. A Divinityre jó ránézni: olyan mesteri érzékkel idézi meg a régmúlt klasszikusait, hogy közben egy percre sem tűnik avíttasnak, ezt pedig nehéz leírni, ezt látni kell.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!