Digitális időutazás
Amikor legutóbb találkoztam a Bandai digitális szörnyeivel, finoman szólva sem voltam elégedett a köréjük szőtt kalanddal: a Digimon Survive egy irritálóan lassú, és ezen felül is millió problémával rendelkező visual novel volt, amit a végtelenségig ismételhető körökre osztott csaták próbáltak meg – kevés sikerrel – feldobni. Jó hírem van: a sorozat felelősei minden szükséges következtetést levontak annak fogadtatásából, és jobbára azokat szem előtt tartva készült el a következő epizód. A Time Stranger ennek megfelelően ismét jRPG lett, néha egész érdekessé váló történettel, kedvelhető karakterekkel és egy kifejezett újdonságokat ugyan felmutatni nem tudó, de legalább kellemesen fürge harcrendszerrel. Lássuk a részleteket!
A Time Stranger története hangulatos in medias res kezdéssel indul: az ADAMAS nevű anomália-semlegesítő titkosügynökség egyik embereként bevetésre indulunk Shinjuku egyik legforgalmasabb részén. Igen hamar kiderül két fontos dolog ezzel a Japánnal és ezzel a Tokióval kapcsolatban: egyfelől egy nyolc évvel ezelőtti óriási robbanás megsemmisítette Shinjuku nyugati részét, másfelől pedig azóta is egyre vadabb fizikai és időjárási anomáliák figyelhetők meg a környéken. Lokalizált földrengések, semmiből születő viharok, beazonosíthatatlan árnyékok és fények jelennek meg a kormány által hamar törölt videók ezreiben, így a lakosság érthető módon ideges. Ügynökünk egy további komoly veszélyről is tud: e problémák jó részéért fáziselektron-életformák, vagyis rövidebb néven digimonok felelősek. Ezek között vannak békés jószágok és pusztítani akarók egyaránt; némelyik egyszerű állatként viselkedik, mások viszont mintha komplex terveket akarnának valóra váltani. A Time Stranger azonban nem áll meg ennyi rejtély kibogozásánál – nem, az alcímnek megfelelően az első komolyabb csatánkat követően fura helyen térünk magunkhoz: a múltban.
[+]
Hősünk (aki lehet srác vagy csaj is – a másik karakter mindig az operátora, vagyis ügynöki felettese lesz) a nyolc évvel korábbi Tokióba kerül tehát, és bár ez minden ADAMAS-szabályt felrúg, meg kell változtatnia a múltat, hogy az egyre apokaliptikusabbá váló jövő (jelen?) nyomorúságát elkerülje a világ. Az egyetlen azonnal látható kapcsolat a két idősík között egy fiatal lány, akit az imént még egy kormányzati épület tetején próbáltunk megóvni, a múltban viszont csak egy átlagos gimnazista, kajla barátnőkkel és kifejlett macskadédelgető ösztönökkel. Az alapfelállás tehát meglehetősen komplex, és bár nyilván nem lehet megúszni az egész kalandot kiszámítható fordulatok és animeklisék nélkül, e téren nagyságrendekkel érdekesebb volt a sztori, mint akármelyik korábbi Digimon-játékban. A két földi idősík hamarosan más világokba is elkanyarodik, összetörik egy Időtojás, előbukkan egy fura füsthumanoid, szóval nem kell attól félni, hogy a sztori megmarad a realizmus talaján. Küldetésünkhöz igen furcsa alakok csatlakoznak, arról nem is szólva, hogy előbb-utóbb a digimon-tenyésztés rejtelmeit is el kell sajátítani, ha eredményesen szeretnének harcba szállni a gigászi szörnyetegekkel.
[+]
Hirdetés
Felépítését tekintve a Time Strangers leginkább talán a Tokyo Mirage-hoz hasonlítható: a fantáziaszülte világok mellett itt is Tokió különféle valódi városnegyedeit, stílusosan lemodellezett híres helyszíneit fogjuk bejárni. No nem szabadon, itt is aprócska zónákra van osztva a 37 milliós metropolisz, nem egyszer stilizált figurákkal ábrázolva a civileket. Az is párhuzam, hogy a dungeonök meglehetősen egyszerű térképpel bírnak, és azokban néhány – általában kötelezően megsemmisítendő – törékeny falon vagy akadályon kívül semmi interaktív dolog nincs. A két harcrendszer azonban már csak nyomokban hasonlít: itt három kedvenc digimonunk küzd helyettünk a csatákban, és bár az elementál-érzékenységek kihasználása nem elhanyagolható plusz sebzést biztosít, ez közel sem olyan kulcsfontosságú, mint az Atlus játékaiban. Mivel itt minden csata után pár másodperc alatt makkegészségesre gyógyulunk, minden ütközetben maximális tűzerőre kell törekedni, és csak akkor van értelme spórolni, ha a sima támadásokkal is könnyen le tudjuk győzni ellenfeleinket. (Mivel ez sokszor előfordul, különösen jól jön, hogy a harcok akár ötszörös sebességre is gyorsíthatók.)
[+]
Ami a fejlődést illeti, a digimonok a maguk természetének megfelelően millió módon alakíthatók. Egyfelől a szokásos XP-termeléssel szintet is lépnek, de ennél jóval fontosabb, hogy a megfelelő minimumok teljesítésével teljesen új lénnyé is alakíthatjuk őket – a devolúcióval pedig a nem szimpatikus változásokat vonhatjuk vissza. Különféle tárgyakkal lehet kedvenceinket erősíteni, sőt, a feleslegesnek ítélt jószágokat feláldozva is fejleszthetjük legjobb harcosainkat. Mivel még hősünket is lehet képezni, neki X-Art szupertámadásokat tanítani, a tápolás mélységére igazán nem lehet panasz – szinte minden ötödik percre jut valami érezhető erősödés, vagy legalább átalakulás, így még az unalmasan szürke csatornákban és unalmasan barna barlangokban játszódó dungeontúrások is fenntartják a játékos figyelmét.
[+]
Sajnos azonban hiába számít a Time Stranger minden téren jelentős előrelépésnek elődjéhez képest, minden részére jut valami hiba. A néha meglepően sötét irányokba elkanyarodó narratívát például helyenként idegesítővé teszi, hogy milyen szájbarágós az egész, főleg az állandóan tippekkel „kedveskedő” operátor főnökünk képes ezredszerre is elmondani ugyanazt. Szintén zavaró, hogy a sok szimpatikus karakter között a mi karakterünk zéró személyiséggel rendelkezik – és mivel egyedül neki nincs szinkronja, a legdrámaibb pillanatokban bemutatott néma tátogása hamar irritálóvá válik. A harcok gyorsak, és jó 10-15 óra után taktikussá is válnak, de néha olyan lehangolóan fapadosan néznek ki a csaták, mintha nem csak hősei, de a játék maga is nyolc évet visszautazott volna az időben – és ez a digimonfejlesztő menükre ugyanígy igaz. De nem akarok ennyit károgni: bár nem formálja át elképzeléseinket a műfajról úgy, mint ahogy a Clair Obscur tette, az biztos, hogy az egyik legerősebb Digimon-játékról beszélhetünk, végre egy épkézláb, igényesen összerakott, tényleg érdekes történetű szerepjátékról!
A Digimon Story: Time Stranger PC-re, PlayStation 5-re, valamint Xbox Series konzolokra jelent meg.
A tesztjátékot a magyar forgalmazó Cenega Hungary biztosította.
Bényi László
Összefoglalás
A digimonok végre megint egy szerepjátékban jelennek meg! A történet a millió anime-jellegű őrültsége ellenére is érdekes, ráadásul most sikerült szimpatikus karaktereket alkotni a direkt személyiség nélküli főszereplő köré. Hibátlannak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, de a Survive-val ellentétben ez egy szerethető játék, ami ráadásul alaposan kiszolgálja a min-maxolni szerető közönséget a kis lények igen mély tápolási lehetőségeivel.
A Digimon Story: Time Stranger legfőbb pozitívumai:
- Visszatért a szerepjátékokhoz;
- meglepően érdekes története van;
- igen mély digimon-fejlesztési lehetőségek.
A Digimon Story: Time Stranger legnagyobb hiányosságai:
- A főszereplő nincs szinkronizálva;
- mindent szájba rág, minden célt ikonnal jelöl;
- a csaták grafikája csalódást keltő.
