Az Intel már régóta mutogatja a Lakefield kódnevű processzorát, amely a vállalat egyik legfontosabb projektjének számít. Elég komplex megoldásról van ugyanis szó, hiszen a fő cél az egyes hardverelemek kis helyre való zsúfolása. Ez természetesen az ultramobil eszközök szempontjából fontos, ahol eleve kevés hely a burkolat alatt, abból is jó lenne minél többet az akkumulátornak szánni, tehát nem egyszerű jó teljesítményű és még keveset is fogyasztó dizájnokkal előállni.

A rendszer alapja a Foveros, amely egy olyan 3D-s tokozási technika, amivel komplex logikai áramkörök köthetők össze. Persze a komplex tokozási technológiák nem számítanak nagy újdonságnak, láthattunk már rengeteg megoldást az egyes problémákra, de azok mondhatni mind egy-egy specifikus gondra reagáltak. Olyan tehát még nem volt, amivel majdnem tetszőlegesen összeköthetők a legkülönfélébb lapkák a memóriával, illetve az egyes más részegységekkel. A Foveros gyakorlatilag erre reagál, és lényegében kifejezetten nagy szabadságot biztosítani az adott dizájn megalkotásához. Többek között egy eszközben kapcsolhatók össze a nagy teljesítményű lapkák, a alacsony fogyasztású chipekkel, akár modemmel, memóriával, illetve aktív interposer is bevethető az on-chip routing problémájának megfelelő kezelésére, tehát a lehetőségek kifejezetten szélesek.

A gyakorlatot tekintve az első Foveros tokozásra épülő dizájn azért nagyon nem súrolja az elméleti határokat, a Lakefield lényegében egy olcsón gyártható, 22 nm-es node-on készülő, P1222-es jelölésű lapkára helyez egy nagy teljesítményű, P1274-es jelölésű, 10 nm-es compute chipet, majd az egész tokozásra kerül az LPDDR4X szabványú PoP memória. A dolog előnye, hogy a felfelé való építkezés következtében a platformdizájn egészen kicsi, tehát sok komponens fért bele a 12 x 12 x 1 mm-es űrtartalomba.

A részletek tekintetében a P1222-es vezérlőhíd nem túl bonyolult, az alapvető képességeket biztosítja, többek között támogatja az UFS 3.0-t, a PCI Express 3.0-s vezérlője pedig 6 sávot biztosít. Ez nem véletlenül készül egészen nagy csíkszélességen, a benne található áramkörök nem skálázódnak igazán jól, így felesleges drága node-okra átültetni őket.

A fő alkotóelemet a P1274-es compute chip jelenti. Ebben a négy darab Tremont kódnevű Atom processzormag egy 1,5 MB-os L2 gyorsítótáron osztozik, az egy darab Sunny Cove mag pedig 512 kB-os úgynevezett MLC gyorsítótárat kap. Az összes mag elérheti viszont a 4 MB-os utolsó szintű gyorsítótárat. Az IGP egy Gen11 architektúrára épülő fejlesztés, amelyben maximum 64 darab feldolgozóegység dolgozhat, illetve a multimédiás képességei megegyeznek az Ice Lake kódnevű processzorban található verzióval. A lapka része még egy IPU 5.5-ös képfeldolgozó processzor, amely akár 16 megapixeles kamerákat is támogat, illetve érdekes a kijelzőmotor, ez ugyanis akár négy külsőleg csatlakoztatott megjelenítőt is képes kezelni, beágyazott formában pedig két kijelzőt is elbír. Utóbbi szempontból az Intel egyértelműen a két megjelenítős mobil gépekben látja a jövőt.

Az LPDDR4X szabványú, effektív 4267 MHz-en ketyegő rendszermemória 8 GB-os kapacitást kínál, és 34 GB/s-os memória-sávszélességet biztosít. Ezek nem megválasztható paraméterek, hiszen a memória is a tokozáson van rajta.

Az Intel egyelőre két modellt tervezett a Lakefield kódnevű fejlesztésre, ezek paramétereit az alábbi táblázat részletezi:

A turbó órajelek tekintetében figyelembe kell venni, hogy egészen alacsony fogyasztási kategóriát céloz meg a rendszer, így hasonlóan az Y-os Core modellekhez ezek is leginkább csak pár másodpercig tartható paraméterek. Ultramobil szinten ezzel nem lehet mit kezdeni, a szűkös hely miatt nagyon gyorsan átmelegszik a gép, tehát nagyrészt az alapórajellel érdemes kalkulálni. Az IGP tekintetében látható, hogy nagyon alacsonyak az órajelek, de ez egy tervezési koncepció, ugyanis a grafikus vezérlő egy jól skálázódó részegység, és a több feldolgozó, de alacsonyabb órajel kombinációja kisebb fogyasztás mellett szokta biztosítani a megfelelő sebességet, mintha magas órajelen futna kevesebb feldolgozó.

A fentiek eléggé egyértelműek, de azért van pár tényező, amiről érdemes még írni. A hibrid processzordizájn a PC-s szinten nem megszokott, így nehéz megmondani, hogy miképpen fog a gyakorlatban működni. Az biztos, hogy a Sunny Cove magban található AVX utasításkészletek letiltásra kerültek, mivel ezeket a Tremont magok nem támogatják. Ilyen formában a Lakefield csak SSE 4.2-ig megy el. A Hyper-Threading szintén le van tiltva a Sunny Cove magon, ami ismét egy ütemezőre visszavezethető dolog. Már az is jelentős szoftveres gond, hogy eltérő magok működjenek együtt, hát még ha az egyik mag nem csak egy, hanem két hardveres szálat is kezel. Az ARM például a saját hibrid koncepciójában szándékosan nem foglalkozik a többszálúsággal, illetve az eltérő utasításkészletekkel, ezek egyszerűen orbitálisan nehézzé tennék az amúgy sem egyszerű ütemezés problémáját.

A Lakefield az eddigi adatok alapján kevésszer támaszkodik a nagy teljesítményű Sunny Cove magra. Utóbbi általában valamilyen beviteli parancsnál dolgozik, de az esetek döntő többségében a Tremont magok vannak terhelve. A nagy kérdés, hogy ezt szándékosan tervezték-e így, vagy a Windows ütemezője egyelőre csak ennyire képes. Sajnos erre még nincs válasz.

A Lakefieldre leginkább a prémium kategóriás ultramobil eszközök fognak építeni, például a hamarosan érkező Samsung Galaxy Book S inteles verziója, de a Lenovo ThinkPad X1 Fold és a Microsoft Surface Book Neo is alternatíva lehet a potenciális vásárlók számára. Az ezeket vizsgáló tesztekből több információ is kiderülhet majd a pontos működést illetően.