Hirdetés
„Itt van még, Mr. Harrow?”
A Disco Elysium azonnal belopta magát a játékosvilág szívébe, díjakat és elismeréseket halmozva fel mind a szakmától, mind a közönségtől. A fantasztikusan megírt karaktereitől és prózájától kezdve egyedi, saját világunkra reflektáló univerzumáig rengeteg oka lehetett a sikernek, amit aztán igencsak keserűvé tett az a méltatlan mód, ahogy lezajlott az eredeti kreatív csapat kipenderítése. Az egész fejlesztési katasztrófa mára kis túlzással afféle meta-narratívává vált, amelyet ma már nem kevesebb, mint öt szellemi utód próbál meglovagolni – amelyek valamilyen formában mind kapcsolódnak vagy a fejlesztőstúdió nevéhez, vagy pedig a Disco Elysium egykori kreatív csapatához. Ezzel együtt azonban a Disco Elysium az indie szcéna teljesen független alkotóit is megihlette, és ez kezd beérni, lassan kezdenek megjelenni az első erre reflektáló, hasonló stílusú alkotások is. Ilyen a Rue Valley is, amelyben egy terápiára küldött fiatal férfi kerül bele egy időhurokba, így nem csak saját problémáit kell megfejtenie, hanem a paradoxonét is. A képlet viszont hasonló: képregényszerű grafika, mély introspekcióval körített lételemzés, a harc teljes hiánya, és persze sok-sok döntés és olvasnivaló.
Eugene Harrow nincs jól. Olyannyira nincs jól, hogy egy „incidens” miatt terápiára küldték, ráadásul le mélyvidékre, a címadó Rue völgybe. Mi épp első elbeszélgetése végén csatlakozunk hozzá, amikor Dr. Finck felteszi neki a kérdést: „Itt van még, Mr. Harrow?” Eugene teljes letargiában van, motiválatlan és semmihez nincs kedve, ráadásul semmi értelmét nem látja ennek az egésznek. Karakterünk múltja adott, de jellempontok kiosztásával személyiségét formálhatjuk valamennyire: választhatunk, hogy mennyire legyen intro- vagy extravertált, hirtelen vagy megfontolt, érzékeny, avagy zárkózott. Ha ez egyik irányba több pontot pakolunk, akkor újabb személyiségjegyek tűnnek elő: például az impulzivitáshoz a vakmerőség és türelmetlenség, a megfontoltsághoz a paranoia és döntésképtelenség, az extravertáltsághoz a kíváncsiság és arrogancia társulhatnak. A történet sajnos zavaróan lineáris, így ezek a személyiségjegyek kizárólag bizonyos párbeszéd-reakciókat tesznek elérhetővé, és semmilyen érezhető formában nem befolyásolják végigjátszásunkat, mondjuk egyes kapcsolatok lerombolásával vagy épp megmentésével. Bizonyos válaszok elérhetetlenek lesznek, de a végkimenetel szinte teljesen ugyanaz; ráadásul extra otrombaságként ez néha azért is frusztráló, mert ha például egy impulzív opciót választanánk, belső hangunk lebeszél róla, teljesen értelmetlenné téve az egészet.
[+]
Eugene, végezve a terápiájával motelszobája kártyakulcsát próbálja megszerezni a bőszen telefonáló recepcióstól, majd demotiváltan fetreng ágyában, mielőtt a szomjúság mégis felkeltené. Folyadék után kajtatva észreveszi, hogy egy mérges fazon dübörög el szállása előtt hatalmas vontatókocsijával, nem sokra rá pedig lángba borul az ég, ő pedig... ismét a doki székében ébred, aki a játék legelején hallott kérdéssel fogadja. A dühös sofőrt leszámítva minden megismétlődik majd újra és újra és újra, figuránk pedig ráébred: egy 47 percenként újrakunkorodó időhurokba került. Feladatunk kideríteni, hogy mi történik, amihez az első legfőbb nyom: a morcos furgonos fószer valamiért nem része az újrázásnak. Ezzel párhuzamosan pedig Eugene-nek szembe kell néznie önmagával is, amire kiváló lehetőséget biztosít az, hogy nagyjából háromnegyed óránként újra terapeutája székében találja magát. Emlékei megmaradnak, így tudását felhasználva újabb és újabb rétegeit fedezheti fel Rue Valleynek és közösségének.
[+]
Az időhurok (ön)ismétlődése egyértelmű allegóriája az élet monotonitásának, valamint a depresszió alatti kilátástalanságnak. Eugene környezetéből inspirálódhat, motivációt szerezhet, ami egyfajta fizetőeszközként szolgál ahhoz, hogy elindítsuk különböző célok felé. Miért nem működik a kávégép? Le lehet vajon lépni? Lehet, hogy az egész a Truman-show mintájára egy bizarr reality show? Mi van a dühös csávóval? Ezek után akkor nyomozhatunk, ha elköteleződünk, amihez pedig akaraterőre van szükség. Ez a szisztéma is kreatív párhuzam arra, hogy milyen nehéz is a letargiából kitörni, és hogy mennyire nem fenntartható így élni: nem lehet nap mint nap egy szikrára hagyatkozni, amely kihunyásával üresnek érezzük magunkat. Az introspekció, önmagunk megkérdőjelezése, a belső viszály mind remek lélektani elemzések. A gond az, hogy játékként minimális szabadságot biztosítanak a játékosok számára, ami miatt az egész Rue Valley olyan, mint egy hosszú, szájbarágós teendő-lista, ami pontosan megmondja, mit, hol és miként is kell csinálnunk. Szinte minimális erőfeszítést igényel a részünkről, azon kívül, hogy kitartóan olvasunk, olvasunk és olvasunk. Amikor elmegyünk a közeli bárba, benzinkútra vagy épp a farmra, akkor hosszan nézhetjük, ahogy történésmentesen közlekedik karakterünk: ez pedig elképesztően fárasztó tud lenni a sokadik alkalommal. Értem én, hogy a fejlesztők a depresszió monotonitását akarják ezzel is kifejezni, de szimplán megakasztja a lendületet és a hangulatot, amikor Eugene történetéből teljesen kizökkenve inkább a telefonomat görgetem, míg a főhős közlekedik.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
