Panasonic G20 Full HD plazmatévé teszt

Íme, a plazma

Bár a lapos tévék közül a plazmatechnológia a régebbi, hiszen az első példányokat már 1996-ban megcsodálhatta a nagyérdemű közönség, a kétezres évek elején bemutatkozó LCD-készülékek mára sokkal elterjedtebbé váltak. Így 2010 elején-közepén gyakorlatilag ott tartunk, hogy a Panasonic maradt az egyetlen cég, amely ezt az eljárást favorizálja, hiszen az egyébként remek tévéket készítő Pioneer tavaly kivonult a piacról, és bár a Samsung és az LG még továbbra is fejleszt és gyárt plazmamodelleket, igazából náluk is a hangsúly inkább az LCD-televíziókon van.

A technológiából fakadó sajátosságok

A plazmatévéknél minden képpont három kisebb kamrából, részpixelből áll, amelyek a három alapszínre (piros, zöld, kék) vannak felosztva. Ezek a különleges nemesgázkeverékkel megtöltött kis kamrák két üvegtábla között kapnak helyet, ahol a megfelelő szín a hátulsó üvegtábla foszforrétegétől függ. Amikor ezeket a kis kamrákat elektromos impulzus éri, a bennük lévő gáz plazmaállapotba kerül, és az így felszabaduló, töltéssel rendelkező ionok a foszforral kölcsönhatásba lépve fényt bocsátanak ki. Azaz a fény magukban a pixelekben keletkezik, és az LCD-tévékkel ellentétben nem a háttérvilágításnak köszönhető.

Ennek köszönhetően a plazmatévék számos tulajdonságban felülmúlják a vetélytárs eljárást. Ilyen például a válaszidő, amely a mozgások megjelenítése során fontos. A plazmák esetében a fent említett okok miatt egyetlen elektromos impulzus kell ahhoz, hogy a pixelben a fény felvillanjon, míg az LCD-k esetében bizony időre van szükség (még akkor is, ha millisecundomokról beszélünk) a folyadékkristályok elmozdulásához, azaz a mozgóképek visszaadása valamennyire késleltetve történik. Ezért fordulhat elő, hogy a gyors mozgások megjelenítésekor a felhasználó belefuthat a zavaró csóvahatásnak vagy utánhúzás-effektusnak nevezett jelenségbe.

Ezen kívül fontos kiemelni a kontrasztarány és a színtartomány kérdését. Mivel a plazmapanelekben minden egyes képpontot külön vezérelnek, mindegyikben külön keletkezik (vagy nem keletkezik) fény, ezért képesek kitűnően megjeleníteni a feketét, illetve a különféle sötét árnyalatokat. Sőt ennek köszönhetően a sötét tónusú képeknél az LCD-tévékhez képest jóval nagyobb részletgazdaság érhető el. Tipikus példaként szokták emlegetni az éjszakai égbolt megjelenítését, ahol a plazma tévéken jóval több csillag látszódik, mint az LCD-modellek esetében.

Ha ennyire remek tulajdonságai vannak a plazmáknak, akkor miért nem ezek terjedtek el? – tehetnénk fel a kérdést. Ennek az az oka, hogy 42 hüvelykes képátló alatt egyszerűen nem éri meg plazmatévéket gyártani, annyival többe kerülnének, mint a rivális eljárást alkalmazó készülékek. Ráadásul sokkal több energiát fogyasztanak (bár ez inkább a régebbi modellekre volt jellemző), illetve az is elterjedt nézet, hogy alacsonyabb fényerejüknek köszönhetően csak az ideális külső körülmények megteremtése mellett nyújtanak maradéktalan élvezetet. Emellett azonban arról sem szabad megfeledkezni, hogy a plazmák színei sokak szerint jóval szebbek, élethűbbek, bár az is igaz, hogy mások pont az LCD-tévék színvilágát favorizálják. Kíváncsiak voltunk tehát, hogy a Panasonic új modellje mennyiben felel meg az elvárásoknak, és alátámasztja-e az előítéleteket.

A tévé

Idén nyilván a legtöbb gyártónál a 3D-tartalmak megjelenítésére képes modellek jelentik a csúcskategóriát, de azért nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy belássuk, ezekből idén még jóval kevesebb fog fogyni, mint a hagyományos modellekből. Ez viszont egyben azt is jelenti, hogy a 2009-es prémium termékekben alkalmazott eljárások idén az alacsonyabban pozicionált készülékekben is megtalálhatóak lesznek. Így tehát nem meglepő, hogy a G20 sorozat tagjai az előd G10 modelljeihez képest többet tudnak, így például megkapták a THX profilt, illetve a Viera Cast névre hallgató szolgáltatásokat.

Külsőre

Az igaz, hogy nem a kávát nézi az ember, de ettől még megemberelhetnék magukat a gyártók, és egy kicsit talán izgalmasabbá tehetnék a tévék külalakját. A Panasonic TX-P42G20E külsejére tulajdonképpen semmi panasz nem lehet: elegáns, köszönhetően a már megszokott fényes fekete színnek, és arányos, bár a keret egy kicsit vastag. Hozza a mostanában megszokott japán minimalizmust, ami egyrészt jó, hiszen e készülékek bárhol otthonra lelhetnek, másrészt viszont egy kicsit unalmas is, de ez azért mégsem akkora baj, hiszen az ember általában a képernyőt nézegeti és nem a tévé külsejére fókuszál.

A készülék első pillantásra meglehetősen vékonynak tűnik, legvastagabb pontján nyolc centiméter, de tényleg kevesebbnek gondolná az ember. Jó hír, hogy a G20-as szériába tartozó modellekből kikerültek a ventilátorok, amelyeket ugyan eddig sem nagyon lehetett hallani, viszont mostantól már ez sem zavarhatja a műélvezetet. Ennek ellenére azt figyeltük meg, hogy a tévé egésznapos használat után sem melegedett fel.

Csatlakozók szempontjából igen jól eleresztett a modell. Három 1.3 HDMI és egy 1.4 HDMI-csatlakozó mellett helyett kapott rajta két SCART, egy D-Sub bemenet, CI és SD-kártya foglalat, két USB port, optikai és sztereo audiokimenet, komponens és kompozit videobemenet, valamint egy Ethernet csatlakozó. A készülék az analóg mellett tartalmaz egy DVB-T tunert is, amelynek köszönhetően a digitális tévéadások vételéhez nem szükséges SetTop Box.

A plazmák általában jobban bírják a külső behatásokat, mint az LCD-televíziók, ez elsősorban a képernyő felületén helyet kapó üveglapnak köszönhető. Biztos, hogy sokan szomorkodni fognak, de ezt nem vizsgáltuk valós körülmények között, például nem kértünk egy kisgyereket, hogy a játékaival dobálja meg a tévét vagy lökdösse azt. Úgyhogy inkább elhittük bemondásra a gyártó képviselőinek, hogy egy strapabíró eszközről van szó.

Bekapcsolás után

Bekapcsolva a készülék teljesen automatikusan elkezd vadászni a tévécsatornákra, legyenek azok analóg vagy digitális adások, majd a folyamat végeztével ünnepélyesen közli, hogy mire jutott. Ez meglehetősen felhasználóbarát megoldás, itt gyakorlatilag nem lehet elrontani semmit, ami azt jelenti, hogy a készülék üzembe helyezése után nagyjából három perccel már lehet is kezdeni tévézni.

A Panasonic TX-P42G20E az új fejlesztésű NeoPDP panelt használja, amely képes a Full HD tartalmak (1920x1080 képpont) megjelenítésére, és többek között 600 Hz-es képfrissítést ígér. Ez meglehetősen jól hangzik, ám mielőtt nagyon elkezdenénk örülni, azt fontos megjegyezni, hogy itt nem arról van szó, hogy a készülék minden egyes másodpercben hatszáz teljes képváltást végez. A valós képalkotás 100 hertzes, a modell az egyes frissítési ciklusok során csupán az egyik szubpixelt módosítja.

A fényerő eloszlása teljesen homogén a képernyőn (ellentétben rengeteg LCD-tévével), és a betekintési szöggel sem volt semmiféle probléma, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen ez általánosan jellemző a plazmatelevíziókra.

Kíváncsiak voltunk, hogy világos helyiségben hogy muzsikál a tévé, hiszen korábban ez az ilyen jellegű eszközök egyik Achilles-sarka volt. Nos, sokat fejlődött a világ az elmúlt években, ezt a bölcsességet pusztán annyiból leszűrtük, hogy a G20 minden gond nélkül teljesen élvezhető képet nyújtott még világos szobában is. Arra az egyre kell odafigyelni, hogy ha az ablakkal szembe állítjuk a készüléket, az hajlamos tükörként funkcionálni, vagyis visszaveri a fényt, ami meglehetősen zavaró lehet, főleg, ha korábban matt képernyőjű LCD-tévénk volt otthon. Erre persze kiváló megoldás lehet, ha szerzünk egy normális függönyt, vagy ha oldalt fordítjuk a televíziót.

Képarányok tekintetében a modell a mai tévéknél megszokott bőséget hozza, hiszen a szokásos 16:9, illetve 4:3 mellett a felhasználónak módjában áll 14:9-re állítani a képernyőt, sőt háromszoros zoomra is lehetőség nyílik, amit nyilván azok értékelnek majd, akiknek megromlott a látása. A 4:3 képaránynál valamilyen érthetetlen okból alaphelyzetben a két oldalsó sáv szürke színű, ami borzasztóan zavaró, ez szinte minden más tévénél fekete, nem is véletlenül. Szerencsére ez a Beállítások menüpont alatt megváltoztatható, bár kérdés az, hogy idáig hány türelmetlen, a kézikönyv elolvasását is feleslegesnek tartó felhasználó jut el.

Színprofilok, kalibrálás

A modell hat előre beállított színprofilt tartalmaz, amelyek között nagy örömünkre már megtalálható a THX is a Dinamikus, a Normál, a Mozi, a Játék és a Fénykép mellett. Az nem igazán mellbevágó, hogy a Dinamikus gyakorlatilag használhatatlan. Fejfájdítóan világos a kép, a színek természetellenesen harsányak. A Normál sem sokkal jobb sajnos, hiszen itt, bár a színhelyesség nagyjából rendben van, ám a fényerő belövésénél mintha a vakondokat tették volna meg célcsoportnak. A Mozi már egy fokkal ígéretesebb, de a THX az igazi dzsóker! Bár a fényerő itt is egy kicsit alacsony talán, a színek majdnem tökéletesen a helyükre kerültek. Már maga az, hogy a készülék ilyen tanúsítványt kapott, jelzi a tévé értékét, hiszen ez a szórakoztatóelektronikai iparág vezető technológiai és minőségi garanciát biztosító standardja. A Játék és Fénykép profilok nevükben jelzik, hogy mire szánták őket, ám a mérések alapján bebizonyosodott, hogy a hibátlantól ezek bizony távol állnak, de persze attól még könnyen lehet, hogy valakinek épp ezek nyerik el a tetszését.

Itt kell megemlíteni azt a két egyéni színprofilt, amelyeket a felhasználó saját ízlése szerint állíthat és menthet el. Ezek eléréséhez azonban a menüben engedélyezni kell a Haladó opciót (ISFccc). Apróbb hibának róhatjuk fel, hogy erről a készülék nem tájékoztat, külön utána kellett járnunk, hogy ezzel mi is a helyzet. A következő ábrákon a LaCie Blue Eye Pro kalibrátor szoftverrel végzett méréseink láthatóak, amelyek az egyes színprofilokra vonatkoznak. Sorrendben: Dinamikus, Normál, Mozi, Játék, Fénykép, THX.

Itt pedig az általunk ideálisnak gondolt beállítások, amelyek megtalálásához a fent említett alkalmazás, illetve az Eye One Display 2 kalibrátor nyújtott hathatós segítséget.

Érdekes, hogy a LaCie szoftvere mellett a hardver saját alkalmazásával is végeztünk egy mérést, amely itt-ott más eredményre jutott. Boldog az, aki megérti a gépek lelkét, hogy egy klasszikust idézzünk.

Kalibrálás után

Tévézzünk!

Az analóg tunerre tulajdonképpen nem lehet semmiféle panasz, élvezhető a kép, a sok esetben még igen gyatra forrás ellenére is. A színek talán egy kicsit fakóbbak a kelleténél, és olykor némi elmosódást is tapasztaltunk. Ilyenkor jött jól, hogy a képélesítés nemcsak jól hangzó marketingfogás, hanem a valóságban is működő opció. Olykor egészen a maximumig növeltük, és még így sem találkoztunk a máshol, máskor megszokott, idegesítő képhibákkal. Mindent összevetve teljesen élvezhető képminőséget produkált a modell akár két-három méteres távolságról is, ami a jelek minőségét és azt tekintve, hogy végül is egy 42 hüvelykes televízióról beszélünk, igen jól hangzik.

Ez a tévé is kínál különféle képjavító technológiákat, ám ezekkel óvatosan kell bánni. A Szuper felbontás funkció a gyártó szerint főleg a kisebb felbontású tartalmak esetén jöhet jól, ám sajnos azt tapasztaltuk, hogy bekapcsolásakor néhány esetben zajos lett a kép, ez pedig sokkal feltűnőbb volt, mint a pozitív hatások.

A gyártó a G20 széria kommunikációjában kihangsúlyozza, hogy sportműsorok nézésére ez az egyik legjobb megoldás a piacon. Kíváncsiak voltunk, mi ebből az igazság, és komoly áldozatokat hozva végignéztünk egy csomó foci- és teniszmeccset, intenzíven követtük a snooker vébé eseményeit, és bele-bele pillantottunk a túraautó-bajnokságok, illetve a Forma-1 futamaiba. És, hát mondhatjuk, hogy ebben az esetben marketingtrükkről szó sincs. Tényleg ez az egyik legjobb tévé, amin valaha sportközvetítéseket néztünk! Utánhúzás? Csóva-hatás? Mintha soha nem is lett volna! Sőt, még a Juventus-szindrómával (az olasz csapat fekete-fehér csíkos meze kombinálva a sárga számmal, illetve mezfelirattal megőrjíti, idegesítő villódzásra készteti a legtöbb tévét) sem találkoztunk.

Szintén kritikus pont szokott lenni, bár sokan nem figyelnek oda rá, a csatornaváltás gyorsasága. A TX-P42G20E szerencsére villámgyorsan ugrál a csatornák között, nem tapasztaltunk tipikusan agyrobbantó, egy-két másodperces várakozást.

Mozizzunk és játsszunk!

A készülék támogatja a 24p technológiát, azaz képes a lejátszóról származó, másodpercenkénti 24 képkockás anyag lejátszására úgy, hogy megtartja az eredeti képsebességet és képritmust. Sőt ha ilyen jelet érzékel, akkor automatikusan erre a módra vált, és a felhasználónak ezzel sem kell bajlódnia.

Ez szép és jó, de mi a helyzet akkor, ha nagyfelbontású tartalmat küldünk a tévére? Nem túlzás azt állítani, hogy a HD és Full HD anyagok megjelenítésére találták ki ezeket az eszközöket elsősorban, és nem is mondanak csődöt. Főleg akkor az igazi az élmény, ha a felhasználó a THX színprofilt választja, vagy ha hajlandó időt szánni az ideális paraméterek beállítására.

A TX-P42G20E tartalmaz egy multimédia lejátszót, amely képes a DivX HD anyagok kezelésére, ellenben sem a MKV-kal, sem a WMV kiterjesztésű fájlokkal nem boldogul. Egyes pletykák szerint egy-két trükkel ez a probléma orvosolható, viszont ezzel mi nem kísérleteztünk. Szintén apróbb hiányosság, hogy a modell nem képes a külső feliratokat az AVI formátumú anyagokhoz hozzárendelni, ezt azért megoldhatták volna, szó, ami szó. Mivel az AVCHD formátum kifejlesztésében a Panasonic igen jelentős szerepet játszott, így egyáltalán nem meglepő, hogy e szabványt is támogatja a tévé.

Játékok esetében nyilván az Input lag az egyik legfontosabb tényező, ami jelen esetben már-már elhanyagolható volt, köszönhetően nagyrészt nyilván a gyors válaszidőnek, de azért az borítékolható, hogy a jövőben biztosan érintik e területet is a fejlesztések. A régebbi plazmáknál gyakran előfordult az a jelenség, hogy hirtelen mozgásokat tartalmazó konzol vagy PC-s játék esetén zavaró, leginkább zöldes tónusú utánhúzás jelent meg a képernyőn. Ezt az effektet nevezik foszforlagnak, és a hírek arról szóltak, hogy a gyártók, és így a Panasonic is, komoly energiákat mozgósítottak ennek kiküszöbölése érdekében. Azt megállapíthatjuk, hogy az erőfeszítéseik sikerrel jártak, mert ezzel a zavaró jelenséggel most már egyáltalán nem találkoztunk.

Korábban gondot okozott a plazmáknál az úgynevezett Beégés effekt, amikor is ha sokáig ugyanaz a képi információ jelent meg a képernyőn, akkor annak megszűnése után megőrzi ezt a képtartalmat. Ennek kevésbé agresszív veriója Ghosting névre hallgató jelenség, amikor is ugyanez történik, ám egy idő után azért eltűnik a kijelzőről ez a zavaró tartalom. A gyártók, már az a kevés aki megmaradt, érthetően minden követ megmozgatnak annak érdekében, hogy megoldják ezt a problémát. A G20E teljesítményéből arra következtethetünk, hogy a Panasonic mérnökei belefutottak valahol a Bölcsek Kövébe, hiszen mi egyáltalán nem találkoztunk ezekkel a csúf jelenségekkel.

Extrák

Képek és zenék

Azon egyáltalán nem lepődhetünk meg, ha a tévénk már egyben egy mini szórakoztató-multimédia center is. Gyakorlatilag alapelvárás, hogy az újabb modellek képesek legyenek a fényképek és a zenék lejátszására is, és nincs ez másképp a TX-P42G20E esetében sem. A szám- és képsorrend összeállítása kimondottan kulturált, egyszerű és könnyű dolgunk van vele. A képek eredeti méretét megtartja, nem húzza szét őket, beállítható a diavetítés, illetve zenei aláfestést is pakolhatunk a fotók alá.

A modell rendkívül intelligensen kezeli a külső adattárolókat, így például a pendrive-okat vagy az SD-kártyákat. Elég csak ezeket bedugni a megfelelő helyre, a készülék azonnal felismeri, és egyetlen gombnyomás után máris a kép- vagy zenelejátszó menüben találjuk magunkat.

A készülék két darab 10 wattos hangszóróval rendelkezik, és ez egyben mutatja azt is, hogy komolyabb audioélményt azért felesleges lenne várni tőle. Kétféle előzetes beállítás közül választhatunk: Zene, illetve Beszéd, attól függően, hogy milyen jellegű tartalmat nézünk, bár az az igazság, hogy nagy különbséget nem tapasztaltunk. Sőt az egyes hangszíneken változtathatunk is, ám ezek módosítása igazából nem nagyon érződik, hiába húzzuk például a maximumra a mélyhang-értéket, a basszusok nem fogják megremegtetni májunkat.

A TX-P42G20E kínál egy misztikusan hangzó V-Audio Surround névre hallgató módot is, ezzel a virtuális térhangzás megteremtését lebegtetik a naiv felhasználó előtt. Végül is, ha valaki ettől nem vár sokat, akkor nagy csalódások sem fogják érni…

VIERA Cast

Ma már egyre több televízió kínálja internetes tartalmak elérését és megjelenítését. Tavaly kezdődött ez a trend, és most ott tartunk, hogy folyamatosan bővül a szolgáltatások és alkalmazások köre. Kérdés persze, hogy erre van-e valós igény. A TX-P42G20E elméletileg lehetővé teszi a Skype használatát, ami a 2010-es év egyik nagy durranása elméletileg, ám sajnos a hozzánk befutott készülék még nem támogatta ezt a funkciót, ami tulajdonképpen nem meglepő, hiszen a vállalat munkatársai egyébként is azt mondták, hogy júniustól lesz aktív ez a szolgáltatás.

Az elérhető alkalmazások köre ennek megfelelően jelenleg a Daily Motion-ból, StartlapTV-ből, a Bloombergből, a Picasa-ból, a YouTube-ból, az EuroSportból, illetve a német Tagesschau és Bild.de-ből áll. Látható tehát, hogy magyar tartalmak is elérhetőek, ráadásul a konkurenciával ellentétben itt nem internetes cikkekről van szó, hanem a tévékre tényleg jobban illő audiovizuális anyagokról.

Jó-jó az internet és a tévé kutyulása, de valahogy azért még nem az igazi a dolog. Egyelőre még nem éreztük azt az átütő erőt ebben a szolgáltatásban, ami miatt azt gondolnánk, hogy ezek a lehetőségek gyökeresen meg fogják változtatni tévézési szokásainkat. A Skype-ra persze nagyon kíváncsiak vagyunk, remélhetőleg hamarosan élesben is kipróbálhatjuk.

Menük, kezelés és a konklúzió

A Panasonic nem bonyolította túl ebben a menürendszert, bár ez a Viera tévék esetében már hagyománynak számít. Sajnos nincs egy nagy komplex főmenű, ahonnan minden egyes beállítás elérhető, ezt azért hiányoltuk. A leggyakrabban használt opciók egy tömbbe, három nagy csoportba kerültek (Kép, Hang, Beállítások). De ez például csak a kép minőségével kapcsolatos paraméterek módosítását teszi lehetővé, azaz például a képarányt innen nem tudtuk megváltoztatni, ahhoz külön meg kell nyomni egy gombot a távirányítón, amely megnyit egy újabb ablakot stb., stb. Sok panasz tulajdonképpen azért nem lehet a menüre, bár az is tény, hogy láttunk már ennél jobb megoldásokat is.

A távirányító viszont remek. Minden világos, minden kézre áll, öt-tíz perc használat után már a legjobb haverok voltunk, és akár csukott szemmel is simán elnavigál vele az ember. A színprofilok közti váltást kivéve gyakorlatilag minden fontosabb beállítás elérhető egyetlen gombnyomással.

A DLNA-tanúsítványt megkapott Panasonic TX-P42G20E lehetővé teszi a WiFi kapcsolat megteremtését, ám ehhez egy USB-s adapterre is szükség van, amely alapkiszerelésben a G20 sorozat televízióihoz nem jár.

A készülék ajánlott fogyasztói ára jelenleg 299 000 forint, de azt az információt kaptuk a vállalattól, hogy a focivébé közeledtével reménykedhetünk ennek csökkenésében.

Értékelés

Az első és legfontosabb dolog, hogy nincs igazuk azoknak, akik fennhangon állítják: a plazma halott. A Panasonic TX-P42G20E simán felveszi a versenyt képminőség tekintetében bármelyik mai LCD-tévével, legyen szó analóg tévéadásról vagy nagyfelbontású tartalmakról. Sőt!

Öröm, hogy ez a plazma, és így várhatóan testvérei is, remekül muzsikálnak kevéssé ideális környezetben is, azaz nem kell besötétíteni a tévézéshez. Sportműsorok, gyors mozgások megjelenítése során remekül teljesített a készülék, teniszmeccset vagy egy fantasztikus ping-pong szuperrangadót utoljára CRT tévén nézni volt ekkora élvezet.

A menürendszer ugyan sikerülhetett volna jobban, és az audioteljesítményt hallva sem lőttünk tűzijátékrakétákat az égbe örömünkben, de lássuk be, ezek azért nem annyira meghatározó dolgok egy tévé esetében. A jól sikerült távirányítót és a gyors csatornaváltást mindenképpen pozitívumként kellett elkönyvelnünk, éppúgy, mint a perifériák intelligens kezelését. Szomorúak voltunk, mikor elvitték tőlünk a Panasonic TX-P42G20E tévét, nem is lehet kérdés, hogy ajánljuk, reménykedve benne, hogy az ígért árcsökkentés be is következik.

Panasonic TX-P42G20E

elefant

A Panasonic TX-P42G20E Full HD plazma tévét a Panasonic magyarországi képviselete bocsátotta rendelkezésünkre.