Az Erő két oldala
A teszt során gyakran éreztem úgy, hogy a Skywalker Saga gigantikus ambíciója egy kicsit túl soknak bizonyult a fejlesztők számára. Hiába a nagy odaadással készült helyszínek, a parádés átvezetők, a szinte következő generációs látvány (ezekre még visszatérek), a csomag egészébe – legalábbis a megjelenés előtti verziójába – több csiszolatlanság is becsúszott. Kezdésnek ott a kezelőfelület, ami láthatóan nehezen birkózik meg az őrületes tartalom rendszerbe szervezésével. A játék közben megnyitható menü, a „Holoprojektor” csak a kép egy részét foglalja el, ebbe a kis ablakba zsúfoltak mindent, a fejlesztésektől a küldetéseken át a pályaválasztásig és a magyarázó szövegekig. Kimondottan körülményes a használata – szerintem sokkal jobb lett volna egy teljes képernyős, nagyobb, áttekinthetőbb menü, mert jelen formájában nagyon könnyű elveszni a lenyitható és táblázatos menük tengerében.
Aztán ott vannak az apró bosszúságok. Már a címképernyőre is sokáig tart eljutni, mert a fejlesztők úgy érezték, hogy minden alkalommal egy hosszú animációt nézzünk végig Rey-ről, a kamera pedig csak lassan találja meg a végső pozícióját, ahonnan végre tovább tudunk lépni. A töltési idők nem hosszúak, de sok van belőlük, és sajnos programhibák is felütötték a fejüket. Az epizódválasztó képernyő az esetek egy részében szimplán nem jelenik meg (ilyenkor újra kell indítani a játékot), és sajnos egy játékot tönkretevő bugba is belefutottam, ahol a II. Rész cselekménye egész egyszerűen nem volt folytatható. Jelenleg nincs róla információ, hogy ezeket a hibákat a megjelenés napján javítják-e (reméljük, igen), a tesztfolyamat mindenesetre korántsem volt zökkenőmentes.
Mindez nem jelenti azt, hogy a játék rossz lenne (sőt), csupán a hosszú, és többször is megnyújtott fejlesztés ellenére érezni, hogy ez a koncepció egy kicsit túl nagy falat lett a csapat számára. Ennyi bírálat után már joggal húzhatja a száját a Tisztelt Olvasó, ezért szolgál örömömre a végére hagyni a pozitívumokat – mert amikor a LEGO Star Wars: The Skywalker Saga igazán elemében van, akkor nem igazán van párja, a korábbi LEGO produkciók között sem. Az ideálisnál talán egyszerűbb játékmechanikák előnye, hogy a saga minden része könnyen tanulható, a kihívást nem a továbbhaladás, hanem a gyűjtögetnivalók jelentik, így mindenki maga döntheti el, mennyire ássa bele magát kilenc filmnyi kincsvadászatba. És ugyebár a Star Wars-ról beszélünk, amivel nem nagyon lehet mellélőni, a dizájnerek pedig maximumra csavarták a rajongók kiszolgálását, legyen szó az átvezetőkről, vagy a helyszínek kialakításáról.
Kezdődik minden a grafikával, amiről azért ejtsünk most már szót. A Skywalker Saga az újgenerációs konzoloknak köszönhetően végre túllépett az eddigi korlátain, borotvaéles képet és viszonylag stabil 60 fps képfrissítést kínál. A figurák kidolgozása – ahhoz képest, hogy műanyagról beszélünk – elképesztő, látszik rajtuk minden kis tökéletlenség és mikrokarc. Még olyan effektekre is figyeltek, hogy homokban összekoszolódnak, vagy épp vizesek, havasak lesznek. Ennél is fontosabb viszont a helyszínek kialakítása. Sosem gondoltam volna, hogy majd pont egy LEGO-játékon fogok ámuldozni, de amit a fejlesztők itt létrehoztak, az kizárólag kalaplengetést érdemel. Körbejárni Theed városát, Coruscant különböző kerületeit, a Jedi templomot, a Hoth jégmezőit, megdöbbentően autentikus élmény. Nemcsak kinézetre, hanem elrendezésre is. Bár a filmekben sosem tudtuk 3D-ben bebarangolni ezeket a helyeket, a játékban tényleg úgy érezni, hogy ezek így nézhetnek ki. Watto boltja, a kaminói laborok, a lázadók bázisai első pillantásra felismerhetőek. Elképesztő az a műgond, amivel a messzi-messzi galaxis minden sarkát kidolgozták, és ezekbe ezernél is több titkot és logikai feladványt is sikerült rejteni. Lehet, hogy a szereplők műanyagból vannak, de ennyire hihető Star Wars-univerzumot talán még egy játékban sem láthattunk.
Ezt a szintet hozzák az átvezetők is, amik a LEGO-Kaland animációs filmek stop-motion stílusát jelenítik meg, sikerrel. Itt még aprólékosabban ki van dolgozva minden, és hiába láttuk már ezeket az eseményeket kismilliószor, a sorozatra jellemző humor továbbra is működik. Választható a halandzsa-mód, amikor a szereplők nem beszélnek, hanem a régi játékokhoz hasonlóan csak hümmögnek, de a szinkron is profi, a szereplők hangjainak legtöbbje mintha csak a filmekből érkezett volna – a szinkronszínészek abszolút profi munkát végeznek. Kár, hogy az átvezetőket később nem lehet egyben visszanézni, simán moziba lehetne küldeni, parádés lett az egész.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
