MÁSODIK OLDAL

A Dark Eldar, ahogy neve is mutatja, az Eldar faj gonosz kis ikertestvére. De még mennyire gonosz! Folyamatos rebelliókkal óhajtottak elhatárolódni az unalmasan korrekt Eldar-tól, azonban ők húzták a rövidebbet, és egy kellemetlen átokkal jól hátba veregetve száműzték őket Commorragh városába. Technológiájuk semmit sem kiált ki tabunak, mindaddig, amíg azzal kínt és szenvedést okozhatnak másoknak. Anti-gravitáció, sötét-, és antianyag, nanotechnológia, pszi erő. Mind-mind megfelel, a lényeg, hogy hosszú és fájdalmas halált hozzon. Az átkuk nem más, mint egy mindenek felett álló, így a szervezetüket is újrarendező igény: az élők lelke. Ez az ő mannájuk, ami nélkül nem élet az élet. Persze odáig még nem fajultak, hogy ipari mennyiségben darálják a húst: notórius hedonistaként csak hosszas kínzások után hajlandóak feltörni a diót, hogy aztán kedvükre falatozzanak a számukra nagyon is materiális lelkekből. Mindennek hadviselési haszna az, hogy a lelkeket begyűjtve (minden más fajtól eltérően) speciális jelenségeket idézhetnek elő. Pl.: Sav-eső, morál és képesség romboló villámcsapás, illetve a legerősebb, a címadó lélekvihar (Soulstorm). Bár számszerűen hátrányban vannak a többi frakcióval szemben (már ami a planetáris hancúrt illeti), de gyorsak, és Webway nevezetű találmányokkal jóval mobilisabbak a többieknél, akik hajóikkal a hipertéri ugrásra képesek csak. Harctéri netovábbjuk a Dais of Destruction, ami már az (negatív) erkölcsi mércén is csúnyán ráver a nagyobb zenekarok turnébuszaira (még a fenéklemezen is láncra vert lányok heverésznek, akár egy afterszagú Budapest Parádén), de mindezt tetézi, hogy gyors, strapabíró, mégis rogyásig felfegyverzett masina, ami a sötét kasza nevezetű mordályának fokuszált sugarával a nevéhez méltóan aratja le az ellenséget.

Mindemellett minden faj kapott új egységeket, sőt, a légi harcnem (frakciónként egy-egy darabbal) is ezen apropóból debütált, ezek kivesézésére azonban terjedelmi okok végett inkább nem vállalkozom, nem beszélve a felfedezés öröméről, ami ezáltal el is veszne. Legyen elég annyi, hogy drámai változás nem állt be, de egy-két új taktika bevethető a kibővült repertoárnak hála. Sajnos az alap Dawn of War-hoz képest jóval egyszerűbb lett néhány egység, de valljuk be, egy kilenc “színnel” operáló pakliban ez bizony benne van.

Grafikailag mit sem változott, és ez bizony nagyon jó. Egyrészt azért, mert régebbi vasakon is vígan elfutkározik, másrészt pedig ékes bizonyítéka annak, hogy ennyi év után is időtálló maradhat valami, amit gondos kezek raktak össze. Egy szemnek kellemes látványvilághoz nem kell PM 3.0, bloom meg gloom, valós idejű fény- és árnyékhatások, és így tovább. Elég, ha az egységek és a terep textúrái részletesen kivitelezettek, illetve az karakter-animációk nem merülnek ki abban, hogy lőnek és megsemmisülnek. Még mindig jó nézni, ahogy egy lépegető tenyerébe veszi parányi áldozatát, párszor megkínálja túlméretezett öklével, majd unott játékként elhajítja, vagy hogy hősünk bárdján a célszemély nagy agónia közepette csúszik lejjebb és lejjebb, végül egy erős csapással felszabadítja evőeszközét, és adja a többiek tudtára, hogy ő bizony nem piknikezni jött.

Összegezzünk hát: egy, a halhatatlanok csarnokába igyekvő sorozat befejező része ez, ami a hibái ellenére kötelező darab azoknak, akik már belekóstoltak a Dawn of War örömeibe. Kezdésnek nem a legideálisabb, de a Dark Crusade-hez hűen standalone, vagyis az alap játék nem szükségeltetik hozzá. A THQ-nak hála az immáron már jobb létre szenderült Iron Lore még egy utolsó alkalommal megmutathatta, hogy igenis tudnak jó játékot csinálni, és ez ugyan szerintem a Titan Quest esetében jobban megmutatkozott, de ne feledjük, hogy eddig minden Warhammer 40K tételt a Relic készített, mégis, a Soulstorm-nál nem érezni, főleg nem negatív értelemben, hogy kilógna a sorból. Mit is lehetne mondani egy ilyen szomorú pirkadat végén, amikor a jövőre nézve egyszerre két hőn szeretett névtől is meg kell válnunk... talán csak ennyit: viszlát Dawn of War, viszlát Iron Lore!