Talán még a barátságtalan hétvégi időjárás is jelezni akarta a reménytelenséget annak a néhány tucat – a jövő rejtélyeit megfejteni próbáló - részben érdeklődő, másrészt hivatali kötelességből megjelenő fórumozónak, akik azt próbálták meg néhány óra alatt kibogozni, hogy érdemes-e az újonnan csatlakozott kis országoknak az Európai Unió jövőjét meghatározó kérdéseivel helyi szinten foglalkozni. Felmerülhetett a hallgatókban az is, hogy értelmesebb dolog talán a jelen kihívásaira rövidebb távú célkitűzéseket készíteni, és az évek haladtával folyamatosan igazodni a többiekhez. Utólag megállapíthatjuk – előre meg is jósolhattuk volna –, hogy lehetetlen feladatra vállalkozott a Nemzeti Fejlesztési Hivatal (NFH), a Budapesti Corvinus Egyetem valamint az eVilág című folyóirat által jegyzett „Magyarország jövőképe 2020-ig” című pénteki rendezvény, mivel a jövőkép egyelőre meglehetősen homályos.
Az elhangzott rövid előadások leginkább az Unióra leselkedő veszélyekről, a várható válságjelenségekről, a lisszaboni célkitűzések erőteljes csúszásáról és az információs társadalom fejlődésével összefüggő társadalmi szétszakadásról – egy instabil korszakról szóltak. Utóbbi kérdéskör volt talán az egyetlen, ahol egyetértést lehetett regisztrálni: minden valószínűség szerint csak a tudás jelenthet majd szilárd alapot az elkövetkező 10-15 évben az érvényesüléshez, ugyanis belépünk a „tudáskorba”, amely nekünk egyrészt lehetőségeket kínál, de rosszabb esetben hátrányokat is okozhat majd a többi tagországhoz viszonyítva. Alig kapott szót a felszólalásokban a II. Európa Terv és a kapcsolódó 2007-2013 közötti időszakra szóló Nemzeti Fejlesztési Terv (NFT II) lehetséges koncepciója; most is azt lehetett érzékelni, hogy a magyar társadalomnak – beleértve a politikai és szellemi elitet is – még mindig nincs fogalma arról, mit is tudunk majd kezdeni azzal a magyar mércével mérve irdatlan évi 800 milliárd forintot meghaladó fejlesztési forrással, amit az Unió 2007-től biztosít hazánknak.
A fórumon megszólalókból csak a jövőkutatók gondolták azt – talán hivatali kötelességtől vezérelve -, hogy érdemes 2010 utánra is terveket megfogalmazni, a többiek (politikusok, egyetemi oktatók, közigazgatásban dolgozók és gyakorló informatikával foglalkozó szakemberek) nehezen tudták magukat ilyen időtávra beprogramozni. A jövő stratégiai kérdései helyett az idő múlásával egyre inkább a mostani problémák kerültek terítékre, ami abból is következik, hogy a jelenlegi tervek végrehajtásával is vannak problémák. Elég, ha csak az elektronikus közigazgatás területére pillantunk, hosszú listát lehetne összeállítani a hiányosságokról, holott – a fejlett országok példájából kiindulva – itt lehetne igazán dinamizálni az évek óta szavakban olyannyira preferált információs társadalmat.
Szükségünk van a jövőt megbeszélő fórumokra, de előtte szükség lenne a 2013-ig megfogalmazott - alternatívákat tartalmazó, kormányokon átívelő – Nemzeti Fejlesztési Tervre, mert e nélkül még megérhetjük, hogy a bőségesnek ígérkező források szép lassan elapadnak.
