Az Intel történelme legnagyobb válságát éli át jelenleg, miután Pat Gelsinger, a vállalat korábbi elnök-vezérigazgatója mindent a bérgyártásra tett fel, de közben nem tudott stabil megrendelőket szerezni az IDM 2.0 néven futó tervéhez. Az említett szakember lemondása után, pár hónappal később Lip-Bu Tan vette át a helyét, aki jelenleg azon dolgozik, hogy visszavezesse a céget a fő piacára, így elsődlegesen a jó képeségekkel rendelkező, reális áron eladható processzorok fejlesztése került fókuszba, míg a csúcstechnológiás gyártástechnológiák tervezése ugyan megmaradt, de jelzésértékű, hogy erről akár le is mondana a cég, ha úgy adódna a helyzet.
Hirdetés
A fenti helyzetre reagálva Craig Barrett, a vállalat korábbi elnök-vezérigazgatója a Fortune magazinban jelentetett meg egy írást, amelyben összefoglalta azokat a pontokat, amikre fókuszálni kell az Intel megmentéséhez. A szakember 1998-tól 2005-ig vezette a céget, ráadásul nem túl kedvező piaci viszonyok között sikerült jó eredményeket elérnie.
Craig Barrett úgy gondolja, hogy Egyesült Államok számára kritikus fontosságú az Intel, mivel az egyetlen olyan amerikai cégről beszélünk, amely még élvonalbeli lapkákat gyárt. A konkurens Samsung és TSMC egyrészt nem amerikai, másrészt elsődlegesen a saját hazájukban vezetik be az aktuális csúcstechnológiákat, és ezeket csak később tervezik átvinni az USA-ban épülő gyárakba. Emiatt a nagyobb amerikai ügyfeleknek fontos szempont lehet, hogy hazai gyártás elérése, ezzel biztosítva a földrajzi biztonságot, illetve az ellátási lánc megbízhatóságát.
Tulajdonképpen Pat Gelsinger koncepciója is erre épült az IDM 2.0-val, viszont ezt az Intel a jelenlegi pénzügyi háttérrel képtelen felépíteni. Craig Barrett szerint mintegy 40 milliárd dolláros befektetésre lenne szükség a versenyképesség eléréshez, ami nagyjából megfelel a CHIPS törvény teljes támogatási keretének, vagyis az USA kormányától ekkora segítség nem fog érkezni. Emiatt a korábbi vezető úgy látja, hogy a megoldást inkább az Intel legnagyobb, pénzügyileg erős ügyfeleinek kellene biztosítania. Ha nyolc nagyobb ügyfél így tenne 5-5 milliárd dollárral, akkor már meg is van a versenyképességhez szükséges anyagi háttér.
A konkrétumokat tekintve Craig Barrett ezt úgy képzeli el, hogy a befektető ügyfelek megfelelő mértékű részesedést, valamint garantált ellátást kapnának cserébe, továbbá a szakember meglátása szerint ezt az irányt katalizálhatná egy csúcstechnológiás félvezetők importjára kivetett 50%-os vám, vagy valami hasonló, amit Donald Trump elnök kigondol.
Craig Barrett kritizálja azokat a felvetéseket is, amelyek jelenleg megfontolandó alternatívaként léteznek a cég kapcsán. Többek között nevetségesnek tartja Lip-Bu Tan, az Intel jelenlegi elnök-vezérigazgatójának azt a megjegyzését, amelyben azt ecseteli, hogy nem szabad beruházni az új gyártástechnológiába, amíg az ügyfelek nem köteleződnek el a használata mellett, illetve abban sem nagyon hisz, hogy Intel FFWBMs, vagyis a cég négy egykori bölcs igazgatótanácsi tagja szükségesnek gondolja a gyártás leválasztását mielőtt bármely ügyfél befektetne.
A fentiek egyébként régóta vita tárgyát képezik, hiszen a tipikus érvek ütköznek egymással. Többek között Craig Barrett meglátása reális abból a szempontból, hogy a bérgyártás szegmensében csak az nyer igazán, amelyik cég a vezető, nem pedig a követő. Emiatt mindig nehezen mérhető fel egy még nem létező gyártási eljárásra az igény, hiszen ez csak akkor látszik, ha a partnerek elkészítik rá a tesztlapkáikat, és kiértékelik a tapasztalatokat. Évekre előre tehát biztosan nem fog egyetlen ügyfél sem elköteleződni, vagyis az Intelnek kockáztatnia kell, ha részt akar venni a csúcstechnológiás bérgyártás területén. Ugyanakkor Lip-Bu Tan álláspontja is érthető, hiszen reális felvetés, hogy minek invesztáljon az Intel dollártízmilliókat egy olyan technológiába, amit aztán nem tudnak eladni? Pont azért került oda az Intel, ahol most van, mert Pat Gelsinger pár éve nem tette fel ezt az amúgy nagyon fontos kérdést.
