Zöld erdőben jártam, állatot nem láttam

Vadászós játékból nincsen sok a piacon, ezek közül is még kevesebb a komolyan vehető, igényes produkció, úgyhogy a Way of the Hunter megjelenése, ha nem is hiánypótló, mindenképpen figyelemre érdemes. Az első benyomások alapján kifejezetten látványosnak ígérkező alkotással kapcsolatban az volt a legnagyobb kérdés, hogy a szépség mellett képes-e tartalomban és játékmenetben is visszaadni a vadászatok élményét, illetve, hogy konzolon hogyan fut. Sajnos a válaszok nem mindenkinek fognak tetszeni.

A Nine Rocks Games legújabb fejlesztése meglepő módon némi történettel is igyekszik kiemelkedni a mezőnyből. A főszereplő, River Knox nagypapája vadászházába látogat, ahol a családi hagyományokat igyekszik folytatni (mindig ezek a felmenők, és az ő farmjaik meg telkeik). Ezúttal az „etikus vadászat” kerül előtérbe, a genetikai változatosság megtartása, az állomány szükségszerű gyérítése… A sztori annyira hangsúlyos, hogy saját küldetésvonala van, itt-ott képregényszerű átvezető betétekkel, narrációval, ami nem váltja meg a vadvilágot, mégis kellemes, egyfajta követhető struktúrát ad az egyébként teljesen nyílt világú kalandnak. A fő küldetések mellett mindenféle mellékes tennivalóba is beleszaladunk, de ezek teljesítése teljesen opcionális. A játékos, ha akarja, az első pillanattól szabadon kószálhat, és lövöldözhet, amire akar – vagy amire tud.

Ha már nyílt világ: két, valóban hatalmas, nagyjából 80 négyzetkilométer kiterjedésű terület áll rendelkezésre. Az amerikai Nez Perce Valley és a kelet-európai Transylvania felfoghatatlan mennyiségű tennivalót és lehetőséget kínál az arra fogékonyaknak, nem is érdemes órákban mérni (már csak a játékmenet miatt sem, de erről mindjárt). A tájakon nemcsak gyalog, hanem terepjáróval is közlekedhetünk, a nagyobb távolságokat csak így lehet megtenni, a tájak pedig vannak annyira szépek és változatosak, hogy akár kirándulószimulátornak is beillene. A fejlesztők legnagyobb eredménye, hogy valóban hihető, élethű terepet hoztak létre sűrű növényzettel, a füves pusztáktól a sötét, árnyékos erőkön át a lápos mocsarakig és pengeéles hegyvidékekig. Csak megállunk, körbenézünk, és mintha ott lennénk kint a vadonban.

Persze, elsősorban vadászni vagyunk itt, a Way of the Hunter pedig élethű szimulációként ehhez meg is ad minden eszközt. Különböző vadászpuskák és sörétesek közül vásárolhatunk, de vannak itt távcsövek és különböző állatok hangját utánzó hívók is. Az elejtett vadaknál nem mindegy, mivel és milyen távolról lőttük le őket, mennyi húst adhatunk el pénzért, de ki is tömhetjük őket, hogy kiállítsuk a vadászházban. Figyelni kell a zajra, a szélirányra, az állatokat nyomaik alapján cserkészhetjük be, amelyben a legfontosabb eszköz a „Vadász Érzék”, ezzel könnyebben azonosíthatók a fontos helyek, vagy akár a vérnyomok egy-egy találat után. A játék mindenben igyekszik szigorúan realisztikus lenni, úgyhogy tényleg emberes feladat nem hogy lelőni, egyáltalán meglátni bármilyen élőlényt, a legtöbb ugyanis már jóval azelőtt tudja, hogy jövünk, mielőtt nekünk fogalmunk lenne róla, mi van ott. És ezen a ponton kezd igazán szétesni a Way of the Hunter, mint játék.

A probléma éppen az (és ez talán az összes, hasonszőrű produkcióról elmondható), hogy nem mer játék lenni. Oly’ módon próbálja ránk erőltetni a feltétlen élethűséget, ami már a játékmenet rovására megy. Ad egy feladatot, de csak nagy vonalakban magyarázza el, hogyan kéne végre hajtani (vagy még annyira sem). Bizonyos módokon elejtett állatokat kér, de fogalmunk sincs, ahhoz jó felszerelésünk van-e. Kijelöl egy területet, de semmi garancia rá, hogy a célpont tényleg ott lesz. Céltalanul bolyongunk, vagy ugrálunk vissza a központba aludni másnapig, hátha akkor több szerencsénk lesz. Sajnos a játék nem a vadászat izgalmát vagy élményét adja át, hanem csak az unalmát.

Rozoga lábakon

Minderre természetesen mondhatnánk, hogy így élethű, hiszen a valóságban is így működik, minden dinamikus, kiszámíthatatlan, nem lehet csak úgy a szarvas elé állni, hogy lelőjük. Igen ám, csakhogy a Way of the Hunter világa egyszerűen nem működik jól. Az állatok irreálisan távolról vesznek észre, ha csak lassan lépdelünk, a játék által kiszámított értékek és ballisztikai adatok pedig sokak szerint komolyan sántítanak. A küldetések között szerencsére nem csak gyilkolászós van, vannak felfedezős, utazós feladatok is, de a többségük mégis nehezen, vagy épp csak szerencsével teljesíthető. Az élethűségről meg annyit, hogy száguldó terepjáróval gyakrabban futottam bele az út közepén bambán legelésző csordákba, akik ilyenkor olyan lassan reagálnak, hogy még arra is volt időm, hogy kiszálljak, és jól tüdőn lőjek egy megtermett szarvasbikát. Ez aligha tekinthető autentikus vadászati élménynek.

Nyílt világú alkotást tárgyalva arról is beszélni kell, hogy tervezési hibák is akadnak. Roppant kevés a gyorsutazási pont, így ha egy távoli terepen hibázunk, újra és újra oda kell kocsikázni. A vadász lesek szinte értelmetlenek, mert sem gyorsutazásra, sem várakozásra nem használhatók. Az időt múlatni csak a vadászházakban, vagy néhány táborhelyen lehet, innen kell időben elindulni, nehogy lekéssünk az éppen falatozó/ivó állatokról. A kihívás sem skálázható – vannak ugyan nehézségi szintek, de ezeknek gyakorlati jelentőségük tulajdonképpen nincs. A beállítás ráadásul minden kilépéskor alaphelyzetbe ugrik, így aki könnyebb vagy nehezebb szinten játszana, minden alkalommal újra be kell állítania – ami egyúttal visszateleportálja a központba.

Bár a fejlesztők Unreal Engine 4-et használtak, és ennek segítségével látványos, helyenként tényleg lenyűgöző tájakat alkottak, működésre bírni mindezt már nem sikerült, főleg nem konzolokon. Kétféle grafikus mód van, mindkettő 60 fps-t céloz, de tartani egyik sem tudja, a „minőség” mód gyakorlatilag élvezhetetlenül akad és ugrándozik. Teljesítmény módban le kell mondanunk a szép árnyékokról, a játék pedig a szemünk előtt pakolja ki a növényzetet, a füvet, ami különösen autóvezetés közben szembeötlő. Nem ritkák a súlyos akadások, ahogy az sem, hogy a játék minden textúrát egyszerre újratölt, ami tényleg rettenetes látvány. A képfrissítés a nyílt területeken így is képes összeomlani, főleg, ha távcsövet emelünk szemünk elé. Aki legalább a szépsége miatt játszana vele, az inkább egy jó erős PC-n tegye.

A Way of the Hunter egy kifejezetten ambiciózus, jól átgondolt játék, ott volt benne a potenciál, hogy az egyik legjobb, ha nem a legjobb vadászós játék legyen. Ehhez azonban minimum rengeteg javításra lenne szüksége, technikai és játékmeneti szinten is. Végig szerettem volna, ha enged játszani, ha kicsit áramvonalasabb, elérhetőbb, megengedőbb. Ehelyett a vele töltött hosszú órákat inkább pazarlásnak éreztem, céltalan keresésnek és sétálásnak egy szép, de kis híján szétesőfélben lévő világban.

A Way of the Hunter PC-re, PS5-re és Xbox Series X|S-re érhető el.

A Way of the Hunter legjobb vonásai:

• a történet kellemes, és jó struktúrát ad;
• hatalmas, gyönyörű tájak;
• többnyire élethű vadász/kiránduló élmény;
• az arra fogékonyaknak szinte végtelen tartalom.

A Way of the Hunter leggyengébb pontjai:

• irreális, merev, nem skálázható paraméterek;
• hibák a világ tervezésében és működésében;
• konzolon visszavágott látvány;
• instabil teljesítmény.

dreampage