Unreal Tournament III - teszt

MÁSODIK OLDAL

Első pillantásra kissé szegényesnek tűnhet az Unreal Tournament III kínálata, hiszen alapvetően csupán 6 játékmód közül választhatunk, melyek között ráadásul több alapvető, vagy a korábbi részekben már szerepelt darabot nem is találunk meg, ám szerencsére ez csupán a látszat, a számtalan módosító és speciális játékszabály segítségével ugyanis ezen módok többségét reprodukálhatjuk. Nézzük a felhozatalt: a Deathmatch, a Team Deathmatch, a Duel és a Capture the Flag ismertetésére minden bizonnyal nem kell sok időt pazarolni, foglalkozzunk inkább a maradék kettővel - nem mellesleg talán a legérdekesebb párossal. A Vehicle CTF lényegében ugyanúgy az ellenfél zászlajának megszerzésére épül, a csavar azonban az, hogy járművek széles palettája fog minket segíteni ebben, kezdve a kisebb dzsipektől (Scorpion) a légi egységeken át (Cicada) egészen a masszív tankokig (Goliath) - garantáltan megtalálja mindenki a kedvencét, és külön öröm, hogy mindegyikük használhatóra sikeredett, hiszen előnyeiket kihasználva bármelyikkel komolyabb offenzívát indíthatunk. A Necris oldal járműveinek dizájnja egyébként különösen kiemelkedőre sikeredett, a remek animációknak köszönhetően pedig sokkal inkább tűnnek valamiféle bizarr élőlénynek, mint gépnek - a Mátrix őrszemeire hasonlító Fury, vagy a The War of the Worlds tripodjaira hajazó hatalmas Darkwalker már-már féleletesnek hat, utóbbi leterítése pedig fantasztikus érzés. A másik magyarázatra szoruló játékmód a Warfare, amelyben szintén elérhetőek a járművek, itt azonban az ellenfél bázisának lerombolása lesz a célunk. Nem egy egyszerű Defend & Destroy variánsról van azonban szó, nem indulhatunk ugyanis rögvest a térkép másik szegletébe: a pályákon úgynevezett csomópontok (Node-ok) vannak elhelyezve, melyek képzeletbeli vonalakkal vannak összekötve a szomszédos társaikkal. Ezek aztán szabadon elfoglalhatóak, de csak egyetlen feltétellel: összeköttetésben kell lennie egy másik, általunk uralt Node-dal - ami a legrosszabb esetben a bázisunk lesz -, ennek megfelelően pedig az ellenfél központi magját is csupán akkor kezdhetjük el ostromolni, ha az előtte elhelyezkedő csomópont a mi fennhatóságunk alatt van. A terjeszkedésnek két móndja van: a hagyományos módszer az, hogy szépen leromboljuk az ellenséges Node-ot, majd elfoglaljuk (a Link Gun segítségével aztán feltölthetjük az energiáját), kellemesebb azonban az Orb-ok használata, melyekből mindkét oldalnak folyamatosan rendelkezésére áll egy-egy darab, és ezek instant hatalomátvételt eredményeznek - már ha célba juttatjuk őket persze. Mindenképpen kell egy-két meccs, amíg teljesen átlátjuk a Warfare mód működését, hiszen több változata is van - lehetnek például speciális csomópontok, melyeket egy percig birtokolva rakétatámadást kérhetünk az ellenség bázisára -, de idővel minden bizonnyal kedvencünkké válik majd, a rendkívüli módon pulzáló összecsapások ugyanis az elejétől a végéig izgalmasak: az egyik pillanatban miénk az egész térkép, a következőben pedig már komoly védekezésre kényszerülünk, éppen ezért sosincs elveszett meccs. A most bemutatott két játékmód egyébként a járművek miatt különösen nagy pályákkal operál, éppen ezért itt az X megnyomásával rápattanhatunk légdeszkánkra a gyorsabb mozgás érdekében, és akár huzathatjuk is magunkat - hátránya, hogy bekapott találat esetén elesünk, értékes másodperceket és életpontokat veszítve.

A sztori befejeztével sem feltétlenül kell még a világhálóra csatlakoznunk: az Instant Action opcióra bökve további offline örömök várnak ránk. Itt aztán olyan meccseket állítunk össze magunknak, amilyeneket csak akarunk: az előbb bemutatott játékmódokat kedvünk szerint csűrhetjük-csavarhatjuk a Mutator-ok segítségével (milyen fegyverek, power-up-ok legyenek, és még sok-sok más lehetőség), ha akarjuk, system link vagy az osztott képernyő segítésével barátainkat is magunk mellé / ellen invitálhatjuk, a változatosságért pedig a 7 nehézségi fokozatban állítható bot-ok, és a gigantikus mennyiségű pálya felelnek - utóbbiból minden játékmódhoz van minimum egy tucat, összességében a 100 (!) felé közelít a számuk. Tényleg annyi lehetőségünk van, hogy túlzás nélkül kijelenthető: sokszor inkább ezt a módot fogjuk választani a tényleges online multiplayer helyett. Itt nincsenek csalók, camper-ek, nincs lag, és attól sem kell tartani, hogy nem lesz meg a kellő létszám - de a viccesebb, vagy éppen extrém összeállításokat is nyugodt szívvel tesztelgethetjük itt. Plusz ráadásul hozzá kell tenni: el tudtunk volna viselni egy fokkal jobb online felületet, ami átláthatóbb, és több információval szolgál - talán ez az egyetlen eleme a játéknak, ami nem 2008-as színvonalon mozog.

Minden más viszont, igen, nagyon is: az Xbox 360-nal hagyományosan jó párost alkotó Unreal Engine 3 a legmasszívabb csatározások közepette is első osztályú látványt pakol a képernyőre, szőkőévente előforduló minimális belassulással, maga az Unreal Tournament játékmenet pedig egész egyszerűen örök, és cseppet sem látszik rajta a kor. Legnagyobb erénye ráadásul továbbra is megmaradt: borzasztó könnyen és gyorsan felvehető, ha valaki még nem lépett be az online FPS-ek világába, akkor cseppet sem lenne rossz döntés ezzel kezdenie, de persze a kihívások is mély gyökeret vetettek benne - tipikus 'easy to learn, hard to master' cucc. Ha korábban nem nyerte el a tetszésedet, akkor valószínűleg most sem fogja, hiszen az Unreal Tournament III nem próbálkozik semmilyen világmegváltó újdonsággal: csupán azt hozza, amit eddig, nextgen öltözékben - de még így is a legjobb multiplayer játékok között a helye továbbra is.