Hirdetés
Sword of Mana
A játék legjobb részét a harcrendszer, és persze az ezzel együtt járó állandó fejlődés jelenti. Mint a Mana-játékokban általában, a harc itt is a világtérképen zajlik, menük vagy bármi más akadály nélkül – ugyanúgy kaszabolhatunk és varázsolhatunk, mintha csak egy akciójátékban, vagy legalábbis Zeldában lennénk. Mivel nincs igazi védekezés és nincs igazi kombózás, ez finoman szólva sem egy kifinomult rendszer, de az tagadhatatlan, hogy élvezetes, ráadásul a szintlépés is addiktívan gyors tempójú. A szimpla tápolás mellett minden karakter kétszer alkasztot választhat, és bár ez akkora radikális változást nem jelent, mint talán várnánk, így is jó dolog ez a specializáció. Csakúgy, mint a szintén nemrég remake-elt Final Fantasy VII-ben, itt is egy karaktert irányíthatunk közvetlenül, a többiek a számukra kialakított stratégia szerint viselkednek az ütközetekben. Az alapbeállítás meglehetősen passzív, érdemes rögtön agresszívabbra venni a társakat – és akinek van rutinja a hasonló játékok terén, az nyugodtan kezdhet egyből nehéz fokozaton is, mert meglehetősen nehéz elpusztulni.
A fejlesztők, akik az olykor zsebkendőnyi területeket illetően értelmetlenül hűek maradtak az eredetihez, meglepő módon nem így jártak el, amikor a Super Famicom-verzió, sőt, az egész sorozat egyik legikonikusabb részéről volt szó: az új verzióból kivették a kétfős kooperatív-módot. A hivatalos indok az, hogy ez a 3D-be váltás miatt nem ment volna egykönnyen; én viszont vallom, hogy a játékipar ennél nagyobb technikai problémákat is megoldott már…
És akkor a cikk végén ki kell térni még két vaskos szegre a játék koporsójában. Az egyik az ikon, ami állandóan mutatja, hogy hová kell menni, még akkor is, amikor karaktereink éppen nyomoznának, vagy épp tanácstalanul állnának valami probléma előtt. Komolyan, ilyen agresszív irányjelzőt még nem láttam: mindent, de mindent pontosan mutat – és sokszor karaktereink sem engedik, hogy másfelé kolbászoljunk el. A másik dolog szerencsére áthidalható, hisz a programban van japán szinkron is; ez azért jó hír, mert az angol hangok olyan elképesztően igénytelenek, hogy arra én a Sega CD-korszak óta nem láttam példát. Nem csak a fémes, tompa minőség gyalázatos, de az egész úgy hangzik, mintha profi szinkronszínészek helyett haverokat és rokonokat hívtak volna be a stúdióba. Charlotte kisbabás gügyögése pedig olyan, mintha az Amino legborzalmasabb privát uwu-üzenetei elevenedtek volna meg. (Ha nem érted ezt a mondatot, szerencsés életed van…)
Egy remake-nek nem ilyennek kellene lennie. Egy remake-nek az eredeti legjobb vonásaira építve kellene többnek lennie – modernizálva azon, ami évtizedekkel ezelőtt megállta a helyét, de azóta elavult. A Trials of Mana mintha pont fordított elvek mentén készült volna – és nálam ez megbocsáthatatlan. Ismétlem: nincs olyan komponens a játékban, ami jobb lenne az új verzióban, mint a klasszikusban – ehhez talán az újramixelt zenék jutnak legközelebb, de ott sem egyértelmű a helyzet. A Mana-sorozat első tagjai (úgy, ahogy megszülettek) kihagyhatatlan remekművek – játssz azokkal!
A Trials of Mana PC-re, PlayStation 4-re és Switch-re jelent meg.
Pro:
- Az újrakevert zenék is jól szólnak;
- elméletben a 6 (a gyakorlatban inkább 3) sztorivonal remek dolog;
- a harc nem rossz.
Kontra:
- Nincs multiplayer;
- borzalmas karakterdesign és szinkron;
- Azon sem javítottak, amire ráfért volna;
- A 3D csak rosszat tett, switch-en szaggat is.
40
Grath
