Hirdetés
Ponyva(kép)regény
A küldetések egy speciális fajtáját jelentik a riválisok által generált akadályok. Az ő kilétük is pályáról pályára változik: a kampányban, ahol egy gyógyszerészeti céget kell bármi áron nyerő helyzetbe hozni, egy másik pharma-óriással ugyanúgy szembe fogunk kerülni, mint egy milliók által követett tudomány- és oltásellenes kultusz bicskanyitogatóan sunyi vezetőivel. Ezeknél a speciális misszióknál annyival bonyolultabb a dolgunk, hogy ügynökeinket előbb a rivális nyakára kell küldeni, és róla kell titkos információkat előásni – majd ezeket munícióként használva tudjuk meggátolni terveiket.
[+]
Ahogy kunkorodnak a kampányok, a fenti, talán komplexnek tűnő, de igazából roppant egyszerű legenda-nyersanyag-ügynök játékmenetben úgy jelennek meg a kisebb fordulatok. Egyszer utópiákkal szembesülünk, melyek befolyási mutatóinkat csökkentik – de ezeket önmagukból kifordítva végül riasztó legendává alakíthatjuk át. Aztán megjelennek a lakat-ikonok, amelyek azt jelzik, hogy egy adott régióban egyszerűen nem működnek egyik vagy másik (színkódolt) típusba tartozó legendák, így ott eleinte a többire kell koncentrálni. Foglalkoznunk kell az ügynökök szintlépésével, találhatunk speciális, csak egyhelyütt megnyitható regionális legendákat, a pályák között pedig az egész kampányra kiható aprócska bónuszokat is megnyithatunk.
[+]
A játék valós időben zajlik – 30 napos, nagyon gyorsan lepörgő hónapokra építve –, de az idő múlása bármikor leállítható. Mivel az ügynökök (akikből szinte mindig kettő van) gyakorlatilag folyamatosan 20-30 napot igénybe vevő nyersanyag-termelésen vagy küldetés-megoldáson vannak, én átszoktam arra, hogy állandóan leállítva tartottam a játékot, de a szóköz nyomva tartásával mindig fürgén előre tudtam tekerni az időt odáig, amikor valamelyik óra lejárt, és így újabb parancsot kellett kiadni. Így játszva viszonylag hamar kijött a Fabulous Fear Machine legnagyobb hátránya: túl kevés a tennivaló, és túl egyértelmű a győztes taktika. Pár, esetleg félresikerült próbálkozást követően hamar ráérzünk majd, hogy melyik régióba mely legendákat érdemes letenni, utána pedig a terjeszkedés, a termelés és a fejlesztés pályáról pályára ugyanazokat a sémákat követi. Igaz, az illusztrációk nagyszerűek, és itt-ott a helyzetek, küldetések kommentárja szórakoztatóan utal egyes valós szenzációkra, de ahogy számomra minden egyedül játszott fizikai táblás játék is hamar elveszítette varázsát, úgy itt sem tartott ki a harmadik kampányig a mágia – pedig hát ezek egyenként nem hosszabbak három-négy óránál.
[+]
Említettem az illusztrációkat, és a körítésre muszáj még egyszer kitérni, hiszen Rubén Calles grafikus több száz illusztrációja mind tökéletes lett volna egy nyolcvanas években íródott Zs-horror vagy ponyva-képregény címlapjára is. A felhozott legendák között mindent megtalálunk a klasszikus német Krampusztól a modern idők Slenderman-analógiájáig, találunk majd digitális és biológiai vírusokat, kannibál szakácsokat és fellázadó gépeket, gyilkos bohócot és persze visszafelé lejátszva sátánistává váló rockzenét egyaránt. A szórásból mindenkinek jut: találunk a népeket befolyásoló legendák között teljességgel valós és sajnálatosan megtörtént ügyeket (a környezetszennyező cégek, a DDT-mérgezés és a „halál angyala” nővérek is kapnak egy-egy felismerhető lapot) és nyilvánvaló badarságokat is (például vérszomjas pteranodonok és kínai vámpírok is akadnak a riogatások között), ami miatt néha elég nehéz eldönteni, hogy most éppen ki is van itt kifigurázva. Modern városi legendák, vagy a távoli jövő talán realisztikus rémképei ugyanúgy akadnak tehát az arzenálban, mint a nyolcvanas évek őrült amerikai „családvédő” riogatásai – de természetesen a nagyon érzékeny vallásos és politikai témákat messziről elkerülték a fejlesztők.
[+]
Az alapötlet azonnal felkelti az érdeklődést, a megvalósítás kifejezetten igényes, és a pályák során itt-ott érezhető, hogy a fejlesztők megpróbálták variálni az alapokat. Sajnos azonban a játékmenet még így sem tudja fenntartani az izgalmat – az illusztrációkon fekete Volgák gázolnak járókelőket és ördögi kutyák marcangolnak szét túrázókat, ám a játékos teendői mégis zavaróan sokszor kimerülnek annyiban, hogy az épp szabaddá vált ügynököt pár kattintással arra utasítja, hogy most ne ebben a városban termeljen ezt, hanem abban a városban termeljen azt. Így sincs szó rossz játékról – egyszerűen az eredeti koncepció ennél többet érdemelt volna. Nagyon drukkolok neki, hogy legyen folytatás, és az már aknázza ki az ötletben rejlő lehetőségeket!
A Fabulous Fear Machine kizárólag PC-re jelent meg.
Összefoglalás
Az eredetiség ma már önmagában is erény, és e tekintetben a Fabulous Fear Machine minden dicséretet megérdemel: alapötlete és játékmechanikája ugyanolyan friss, mint a retró stílusú tálalás. Sajnos azonban még az amúgy nem túl hosszú játék végéig sem tart ki a lendület, mert amint rájöttünk arra, hogy a játék milyen taktikát vár el, azon tulajdonképpen semmit nem kell változtatni.
A Fabulous Fear Machine legfőbb pozitívumai:
- Parádés képregényes körítés;
- az alapötlet és a minitörténetek szórakoztatók.
- A Fabulous Fear Machine legnagyobb hiányosságai:
- A harmadik kampányra unalmassá válik;
- valós katasztrófákat kever szórakoztató legendákkal.
Bényi László
