Retro száguldás
A Spectra című játékot, akkor még „8bit Racing” alcímmel a Microsoft ID@Xbox programjának első résztvevői között mutatták be még 2013 végén. Ez a program független fejlesztők (akár egyemberes „csapatok”) számára teszi lehetővé, hogy önmaguk publikálhassanak játékot a platformra a redmondi cég technikai támogatása mellett. Soha nem fogjuk megtudni, hogy mi tartott ennyi ideig ennek a játéknak a fejlesztésén, de tény, hogy hosszas vajúdás után végre megjelent a neonfényes száguldás.
Hirdetés
A játék fejlesztése már csak azért sem mehetett simán, mert ugyan Windows 8.1-re egy ideje már elérhető, korábban kiadásra került a Windows Phone verzió is, ami azonban nemes egyszerűséggel játszhatatlan volt, így néhány nap után el is távolították az Áruházból, és azóta sem került. Az Xbox One változat pedig csak váratott magára. Valószínűleg a fejlesztésért felelős Gateway Interactive-nél kell keresni a késlekedés okát, de ma már ez nem érdekes, a játék elérhető igen kedvező, 1490 forintos áron.
A játékmenet néhány mondatban leírható, hiszen egy rendkívül egyszerű címről beszélünk. A Spectra lényege, hogy egy kis űrhajót kell végignavigálnunk egy keskeny, az űr végtelenében lebegő fényúton, amit kanyarok és akadályok próbálnak megnehezíteni. Közben kis neon kockákat gyűjthetünk, cél a minél magasabb pontszám elérése. Mindez pedig ütemes és ritmusos chiptune zenékre történik a retro jegyében. A soundtrack egyébként nem véletlenül szerves része a játéknak, az a Chipzel készítette a tíz számot, aki például a Super Hexagon játékhoz is alkotta a dallamokat.
Űrhajónk sebességét nem szabályozhatjuk, önállóan száguld meglehetősen gyorsan a már említett fényúton. Az egyedüli lehetőségünk a kormányzás. Ha leesünk az útról, újra kell próbálkozni. Leesni márpedig fogunk, nem is keveset, a játék ugyanis kőkemény. A tíz elérhető szám közben járművünk egyre gyorsabban halad, az akadályok pedig folyamatosan sokasodnak. Az ütközés önmagában nem probléma (mindössze pontlevonással jár), viszont a sebességtől és a becsapódási szögtől függően kicsiny hajónk akár igen messzire is elpattanhat, egyenesen a végtelen semmibe. A játék időre megy, az adott zeneszám végéig kell „túlélni”, és gyakran megesik, hogy néhány másodperccel a vége előtt sikerül hibázni. Ez nem kicsit tud frusztráló lenni.
Sajnos a játék magán hordozza az indie produkciók egyik örök gyengeségét, a megfelelő balanszolás hiányát. A nehézség és a kihívás nincs rendesen kiegyensúlyozva. A pályákat véletlenszerűen generálja a játék mindössze néhány elemből (különböző kanyar- és elágazás-kombinációkból), de a kihívás fokozására a fejlesztők csak egyetlen trükköt tudtak bevetni, az akadályok egyre sűrűbb megjelenítését. A végén már annyi ilyen lila „doboz” van az úton, hogy szinte lehetetlen tempósan haladni, egyiktől pattogunk a másikig, míg nem végül leesünk, és kezdhetnénk elölről. Ez már normál módban is problémát jelent, de aki még lehetetlenebb kihívásra vágyik, az megnyithatja a Hardcore módot, ami még gyorsabb és még nehezebb. Ez már egyértelműen túlzás.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
