Sly Cooper: Thieves in Time teszt

Bevezető

Bizonyára mindenki emlékszik még az előző konzolgenerációra, amikor még a PS2 mondhatni egyeduralkodónak számított és a jobbnál jobb exkluzív címek garmadája látott napvilágot, hogy még jobban magához csábítsa és szórakoztassa a játékostársadalmat? A Sony nagyot alkotott abban az időben és szinte csont nélkül kigolyózta a konkurenseit és szemszögéből elhanyagolható piaci részesedéssel bírt a Microsoft és a Nintendo. Abban az időben érdemes volt konzoltulajnak lenni, mert mindhárom platformra nagyszerű játékok láttak napvilágot, de talán a legkiemelkedőbb még is a PlayStation kínálata volt. A cég mindig is ügyelt a first-party fejlesztőire és az exkluzív kínálat szinten tartására. Talán mindnyájan emlékeztek az olyan nagy nevekre, mint Ratchet & Clank vagy Jak & Daxter - ez nem véletlen ugyanis a Sony nagy marketing hátteret biztosított ezeknek a címeknek is, de nem kellett messzebb menni annak, aki további jó platformereket keresett, mert egy kisebb hátszéllel, de egy trilógiát is megélt Sly Cooper és a saját csapata.

Noha nekem is a tulajdonomban volt nagyon sokáig egy PS2, mégis elkerült a sorozat, mint utólag kiderült, sajnos. Az idő során trilógiává avanzsált sorozatot a Sucker Punch jegyezte, akiket PS3-ról az InFamous széria során ismerhettünk meg. Az első rész, a Sly Cooper and the Thievius Raccoonus még 2002-ben jelent meg és felüdülés volt az akkori, kezdetleges játékkínálatban. A játék ügyesen lavírozott a platformer és lopakodós részek között, de egyben nagyon nehéz is volt - Sly nem rendelkezett életcsíkkal, elég volt neki egyetlen ütés is az előző checkpoint betöltéséhez. A nehézségek ellenére is nagyszerű lett a játék, ami a sajtó pozitív visszhangjában is megnyilvánult, a 2004-es második rész, a Sly 2: Band of Thieves pedig még jobban elkápráztatott mindenkit. Immáron megjelent az életcsík, amivel valamivel könnyebb lett a játék és immáron kelő ügyességgel is túl lehetett jutni a nehezebebb részeken, de a sztori és a játékmenet mindent vitt. Az utolsó PS2-es és egyben Sucker Punch féle rész 2005-ben jelent meg Sly 3: Honor Among Thieves néven, ami tartotta az előd nagyszerű szintjét.

Aztán öt évig nem is hallatott magáról a sorozat, az InFamous elkészítése teljesen lekötötte a trilógiát készítő csapatot és eddig a Sony sem érezte nagy szükségét Sly csatarendbe állításának. Ekkor kezdett tombolni a HD-láz, újrakiadások tömkelege látott napvilágot elsősorban azért, mert ekkor már a PS3 nem volt visszafelé kompatibilis elődjével, és trófeákkal, 16:9 képaránnyal és 720p felbontással akarták megismertetni a mai játékosokkal a régi nagy neveket. Na jó, ne legyünk naivak, ez egy újabb könnyű pénzszerzési lehetőségnek bizonyult a kiadók számára, mindenesetre megszületett a Sanzaru Games jóvoltából a The Sly Collection, ami magában foglalta a valóban átdolgozott, nem csak a felbontását megnövelt trilógiát és tartalmazott egy videót, amin egy Sly 4 logó volt látható - nagyszerű ötletnek bizonyult a széria újra köztudatba dobásának és azóta sokan várták az új részt, amit már a Sucker Punch helyett véglegesen a Sanzaru Games vett szárnyai alá.

Figyelem! Minden igyekezetem ellenére a bemutató spoilereket tartalmazhat, ezért aki nem akar semmit sem lelőni idő előtt, az ugorjon az értékelésre. Én szóltam.

Thieves in Time

Visszatért hát a Sony platformjaira az enyveskezű mosómedve egy újabb kalanddal és előre bocsájthatom, hogy nem hiába. A csapat lelke és vezére maga Sly, aki egy ősi tolvajfamília leszármazottja és előszeretettel hódol a családi hagyományoknak. Hű segédtársa a kerekesszékbe szorult teknős, Bentley, valamint az étvágyáról és súlyáról könnyen beazonosítható viziló, Murray, akikkel már gyerekkorukban is ipari szinten űzték a csínytevéseket, csak drága értéktárgyak helyett akkor még beérték sütikkel is. Nem felejthetjük el Sly se veled-se nélküled barátnőjét, korábbi ellenségét, az Interpol ügynékét, Carmelita Foxot sem. A történet kezdetén a rajzfilmszerű átvezető során szembesülünk az alapszituációval. A féltett ereklyeként tartott Thievius Racconus könyv, amiben a Cooperek tolvajtechnikáikat adták át a következő generációnak, elég szokatlan dolgot művel, pontosabban folyamatosan eltűnnek belőle a képek és az írások. Bentley megállapította, hogy a múltban kell keresni a válaszokat, ezért megépítette a társaság számára a furgonjukba egy időgépet, amivel képesek lesznek kideríteni, hogy mi történt Sly felmenőivel a múltban

Elég B kategóriás a történet így első látásra. Amint viszont nekivágunk a kalandoknak, minden kételyünk elszáll, ugyanis a történet lett az egyik legerősebb pontja az új Sly Coopernek. Összesen öt múltbéli időpontban fogjuk tiszteletünket tenni, ahol serényen nyomozhatunk majd Sly őseivel karöltve. Nem szeretnék sok mindent lelőni a sztoriból, ezért csak annyit fűznék még hozzá, hogy Bentley időgépének szüksége van egy korabeli tárgyra, ami bekalibrálja a rendszert és még a jelenben fogunk ellopni egy kardot, amivel négyszáz évvel ezelőtt fogunk kikötni a Távol-keleten. A történet mellett talán még nagyobb erénye a programnak a változatosság, ugyanis több korban fogjuk bizonyítani tolvajtudásunkat, továbbá mindig irányításunk alá vehetjük a kompánia akármelyik tagját, egyedül a küldetésekhez kötelező vinnünk a kijelölt karaktert. Leginkább két részre lehet őket osztani, mégpedig Cooperékre és a többiekre. Sly felmenői hasonló mozgásrepertoárral rendelkeznek, mint a főszereplő, de mindannyiuknak van egy különleges képessége is, amit harcban vagy a platformrészek során alkalmazhatunk. Nagyjából kijelenthetjük, hogy mindegyik mosómedve jól tud mászni a mindenkori Cooper Cane segítségével és a legtöbb küldetés során velük kell érvényesülnünk. A Cane a Cooperék kötelező kelléke, egy kampós bot, ami kiválóan hasznosítható mind harcban, mind a platformer részeknél, egyes mosómedvéket pedig még extrákkal is felvérteztek, pontosabban átértelmezték a "sétapálca" alapanyagát - Kid Cooper megoldása felettébb frappáns és még meg is dobja a játékmenetet. A karakterek egyensúlyára azért ügyeltek, így a csapat többi tagja is kapott rengeteg feladatot, mind Murray, mind Bentley, mind Carmelita kapott dögivel küldetéseket amik nem nagyon ismétlődnek, bár a korszakokra felállítható egy szokásos cselekménylánc, ami felderítésel kezdődik, a Cooper ős felderítésével folytatódik, végül az aktuális főgonosz hatalmának aláásása és legyőzése. Eközben persze változatosabb változatosabb feladatokat kapunk és minden kor helyszíne szabadon bejárható.

Haladunk a korral, ezért a Sanzaru Games minijátékokat rakott a Thieves in Time-ba. Senki se aggódjon, ezt nagyon helyesen tették, ugyanis mindegyik kiválóan illeszkedik a sztori vonalába és kellően változatosak ahhoz, hogy ne legyenek repetitívek, sőt, csak Bentley hackelései azok, amik mindegy egyes korban feltűnnek, akár többször is. Nem mondom, azért a rail-shooterek élvezetesek és itt is megérnek egy misét, de azért ne számítson senki sem eget verő nehézségre vagy változatosságra ezen a téren - szerencsére a többi minijátékkal semmi gond nincsen, mind az 500 elnevezésű futam, mind a halászás, mind a céllövészet és a többi mód élvezetes és feldobják a program alapból is nagyszerű hangulatát. Volt szó a "free roamingról", azaz a helyszínek szabad bejárhatóságáról. Minden egyes korban bebarangolhatjuk az adott várost és szabad perceinkben megkereshetjük az elrejtett dolgokat. Elszórva találhatunk a pályákon úgy nevezett "Clue Bottle"-kat, amiket ha összegyűjtünk, kinyithatjuk vele az ott lévő egyetlen széfet. Ha egy fokkal nagyobb kihívásra vágyunk, akkor megkereshetjük ez összes elrejtett ereklyét, amikért tisztes összeg jár, ha a megadott időlimiten belül eljuttatjuk úgy, hogy közben nem sérülünk meg. Kakukktojás a megszerezhető tárgyak között a Cooper maszkok, azok ugyanis a küldetések során is felbukkanhatnak. Aki ezekről véletlen lemaradna, annak jó hír, hogy minden egyes küldetés újrajátszható, így kitolva az amúgy is decens, nagyjából 12 órás játékidőt.

Apropó összeg, a három fő karakternek -Sly, Bentley, Murray- plusz képességeket vásárolhatunk a Thief.Neten keresztül. Kis tanács, hogy mindegyik karaktert érdemes fejleszteni, különben könnyen elakadhatunk velük a küldetések és a minijátékok során. A mindennapi upgrade-re való betevőt a pályákon elszórt tereptárgyak széttörésével vagy az ellenségektől való elcsenéssel szerezhetjük meg.

Audiovizualitás

A grafika a játék legérdekesebb része és sokaknak megakad a tekintete egy-egy screenshoton, amit meg is értek. Kevés játék használ manapság cel-shaded megvalósítást, többek között talán a Borderlands és a Torchlight az, ami hirtelen az eszembe jutott a közelmúlt kínálatát végiggondolva, de nem kell a múltban olyan messzire mennünk, hogy hasonló megjelenítésű játékokat találjunk kvázi az összes platformon. Ezért is tetszett, ahogy a Sanzaru maradt a sorozat által kitaposott ösvényen és továbbfejlesztette mindazt, amit eddig láthattunk a korábbi részekben. Az elvárásaim nem is voltak nagyok, ennek ellenére pár helyen már fel kellett vonnom a szemöldökömet, mert pár dolog hagyott némi kívánnivalót maga után.

A fejlesztés során az egyik fő szempont az volt, hogy ne legyen nagy különbség a nagygépes és hordozható verzió között a cross-buy és cross-save funkciók miatt. A két verzió tartalmilag megegyezik és grafikailag sincs sok különbség és ezt nem tudom, hogy a Vita érdemére írjam-e. Szó se róla, az összképpel nincs semmi baj, de technológiailag eléggé nincs a toppon a PS3-as verzió, már-már csak nagyobb textúrák lettek ráfeszítve a meglévő poligonvázra - ez persze kis ferdítés, de ami jól mutat 5"-on, az nem biztos, hogy a TV képernyőjén is megállja a helyét. Ami számomra nagyon feltűnő volt, az a víz animációjának hiánya, pontosabban kidolgozatlansága, mert egy minimális hullám azért van. Egy bizonyos vízszinten csak egy folyásirány van, ami főleg akkor feltűnő, amikor a folyó parttól partig folyik és pár effekt mutatja a víz kiloccsanását, vagy amikor a mosott vízesés beleveszik a semmibe. Ez, pár kiváló megoldás után (a Cell vektormagjait kifejezetten szeretik alkalmazni víz animálására) negatívan hatott.

Túllépve a vízen, a textúrákat is érheti néhol kritika, mert sokszor homályosak vagy elmosottak, ez leginkább a tájat és a tereptárgyakat érintik, ami leginkább lapos kúszáskor jön elő. Kimondottan zavaró még a háttérben kifeszített képek, amik sajnos nem épp a legtűélesebbek, továbbá idejétmúlt megoldás. Számomra nem annyira zavaróak ezek, de meg is jegyezték nálam páran, hogy szép meg stílusos, de akad szebb exkluzív cím is a PS3 háza táján. Sajnos azonban ennél többet is elbírna a hardver, elég csak rá nézni a God of War: Ascensionra, ami talán a platform legszebb alkotása. A prózai válasz fentebb olvasható, a grafika itt erős közepes, ellenben PS Vita-n nagyon jó, panaszra ellenben nem lehet okunk, mert összességében korrekt látványt kapunk a pénzünkért, de nem emiatt fogunk leginkább a játékra emlékezni.

Arra viszont annál inkább, amit hallunk! Ha keresni kellene egy pontot a játékon, amibe nem lehet kötni, az a hangzás. Kalandozásaink során nagyszerű háttérmuzsikát hallhatunk majd, amik minden egyes esetben tökéletesen illeszkednek az adott szituációhoz és hol észrevehetőbbek, hol egybeolvadnak a játékmenettel, ami számomra pozitívum. Persze az nem fordult elő velem, hogy leraktam free roaming közben a kontrollert, hogy a pózna tetején hallgassam egy kicsit ezeket, mert azért ennyire nem kiemelkedőek, ez nálam azonban nem hátrány, mert nem terelik el a játékmenetről a figyelmemet. Az átvezetők során már az erélyesebb, már-már klasszikus dallamok is felcsendülnek, amik a sorozatra jellemzők és sokszor úgy érzi az ember, hogy ez egy nagyszerűen megkomponált animációs film és ez az érzés a főküldetések többségénél is megmarad. Erre még rá tesz egy jó nagy lapáttal a tökéletes szinkron, amiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Sly és a csapat többi tagjának szinkronszínésze is a lehető legjobb munkát végezte, ami a forgatókönyvírókkal karöltve maradandót alkottak - nem fukarkodnak a szóval, mind a játékmenet során, mind az átvezetők alatt be nem áll a szájuk, folyton lökik a poénokat és megjegyzéseket. Egyetlen negatívum, hogy ehhez egy jobb hallás utáni angoltudás kell, mert a feliratozási rendszer teljesen érthetetlenül lett kidolgozva... az ember azt várná, hogy ilyenkor rendesen kiírnak mindent a képernyő aljára, de a Sanzaru ezt másképp oldotta meg. Pontosabban csak a küldetések közben lévő, a játék motorjával real-time renderelt átvezetők alatt látjuk kiírva a szöveget, sem a Bentley Tech, sem a rajzfilmszerű videók alatt, sem kalandozás vagy bossharc közben sem feliratozzák a szöveget. Ezt én valós negatívumként éltem meg, mert bár rengeteg nyelvre lokalizálták a játékot, azért ez a megoldás szerintem semmiképp sem nevezhető célszerűnek.

Értékelés

Így, miután sok-sok játékórát a játékba öl az ember, próbál konklúziót vonni a játékról. Egy játék akkor jó, ha miután lepörgött a stáblista, elégedettek és nyugodtak vagyunk, továbbá nem feltétlen van bennünk az az érzés, hogy tarthatott volna még tovább is - ez az én szemszögemből a kerekség, befejezettség egyik ismérve, továbbá egyszer minden jónak vége szakad és bizonyos játékstílusok nem lehetnek több tíz vagy száz órásak, bármennyire is szeretnénk. A Sly Cooper: Thieves in Time is egy ilyen játék, magával ragadott, alig bírtam letenni, de még is elégedetten tettem le a kontrollert. Számít ugyan a befejezés, de az addig átélt kalandokat is számításba kell venni. A játék pedig itt domborít, a sztori nagyon jó, a változatosság szemet gyönyörködtető, a grafika is stílusos. Mindenkinek bátran tudom ajánlani a játékot, aki egy kis "mást" keres a mai erős, de kissé egyhangú felhozatalban. Sly visszatért és elcsente elismerésemet is. Megtisztelve érzem magam, hogy lehetőséget kaptam a játék tesztelésére.

Specifikációk
Játékosok: 1 fő
Megjelenítés: PAL, 720p max., sztereoszkopikus 3D mód
Tárhely: Nem telepít