Három a zombi igazság

Furcsa alkotás volt néhány éve a Dead Island: a zombikkal teli trópusi paradicsom nagyszerű játszótér volt, és a játék egyes részei kiválóan működtek – ám a program megannyi szekcióján érezhető volt a lengyel Techland fejlesztőinek tapasztalatlansága. Azonban a bugok tengerén, a helyenként igénytelen megoldásokon jobbára átlendült az ember, hisz karakterünk fejlesztése, a zombik őrült fegyverekkel való szeletelése, no meg a kooperatív-mód kellő élvezetet biztosított. Aztán jött a folytatás, a Riptide, ami tulajdonképpen ugyanaz a játék volt, egy másik szigetre helyezve – és mivel nem tűntek el a programhibák, a suta megoldások, a történetvezetés borzalmas kliséi, ez már nem sült el olyan jól. Ki tudja, hogy mindennek volt-e szerepe abban, hogy a Techland és a kiadó Deep Silver útjai elváltak – az utóbbi új csapattal készíti a Dead Island 2 nevű harmadik részt, a lengyelek pedig a Warner istállójánál találtak támogatást. És ha tetszik valakinek, ha nem, a Dying Light gyakorlatilag a harmadik verziója ugyanannak az elképzelésnek.

Szerencsére ezúttal hatalmas előrelépések vannak a játékmenet és a használt technológia terén, így ezzel semmi probléma nincs. Mindössze egyetlen pont van, ahol a Dead Island hibái visszatértek, és az a történet – megint megkapjuk a gonosz (és tök logikátlan) kormányzati összeesküvést, a karantén alá helyezett városban a szadista, a szimplán őrült, és a valószerűtlenül jólelkű bandákat, és a drámát a zombikór ellenszerével kapcsolatban. A történetről elég annyit tudni, hogy minket titkos parancsokkal ellátva dobnak be a világtól elzárt Harran városába, aztán eltérő új főnökeink parancsait fogjuk sorozatosan teljesíteni némi zombikór-ellenszer megszerzése érdekében. Még szerencse, hogy az első néhány órát leszámítva viszonylag keveset fogunk ezzel foglalkozni, és annál több időt töltünk a zombik és más rosszarcúak által ellepett városban rohangálva, fosztogatva és mészárolva.

Ember embernek farkasa, avagy nem mindig az élőholtak jelentik a legnagyobb problémát. [+]

És ez a része a játéknak az, ami kiválóan működik. Bár eleinte – hiába irányítunk egy különleges ügynököt – hősünk igen messze van az agilis parkour-bajnoki szinttől, néhány szintlépést követően már villámgyorsan tud vetődni, rohanni, falmászni. Erre szükség is lesz, a játék úgy van kitalálva, hogy az egyhelyben álldogálást, az óvatos előrehaladást nem igazán jutalmazza; a Dying Lightban akkor maradunk életben, akkor vagyunk biztonságban, ha a tetőn rohanunk, ha ablakokon vetődünk át, ha járművek tetejéről ugrunk át kerítéseken. A zombik nagy része ugyan a hagyományos lassan lődörgő, csendesen hörgő fajta, de minél messzebb megyünk a biztonságos környéktől, annál több extra verzióval fogunk találkozni. Óriási hústornyok és savat köpködő bestiák, robbanó zombik és szupergyors verziók egyaránt akadnak, és mind saját taktikát követel meg.

A szimpla zombik egy ilyen oszlopmászási manőverrel semmit nem tudnak kezdeni, így nappal nem nehéz a menekülés. [+]

Ráadásul ha leszáll az éjszaka, és azt nem valami bázison, vagy általunk elfoglalt biztonságos házban töltjük, akkor hamar fordul a kocka, és hirtelen ránk kezdenek el vadászni a sokkal fürgébb ragadozók. A kontraszt a nappali vidám akció, és az éjszakai rettegés és menekülés között nagyszerű hangulatot kölcsönöz a Dying Lightnak, bár az első csúfos tapasztalatok után a legtöbben – okosan – átalusszák majd ezt az időszakot.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!