Örömkönnyek?
A felszínen a Devil May Cry mindig is a menőségről szólt, arról, hogy minden percbe a lehető legtöbb „cool” pillanatot zsúfolják a fejlesztők. Hőseink flegma arckifejezéssel veszik tudomásul, hogy körülöttük omlik össze egy katedrális, beszédstílusuk túlnyomórészt szarkasztikus beszólásokra épít, és kalandjaik is csak arra szolgálnak, hogy a legfurább helyszíneken a legszexibb társakkal a legundorítóbb démonok tömegét szeleteljék fel. Ha a játékmenet egy picit is gyengébb lenne, az egész miskulancia összeomlana saját nevetségessége alatt – és tudjuk jól, volt is olyan rész, ahol ez be is következett. A DMC5 azonban nem ilyen – nem, e játék majd’ minden pillanata során mi is elképesztő menőnek érezzük magunkat, így a jó értelemben véve hihetetlen körítés csak hozzátesz az élményhez.
A széria, illetve e felvonás háttértörténetébe nem mennék mélyebben bele – a játék ezt nagy elánnal megteszi helyettem, és már ebbe is bele fogunk néha zavarodni. Talán túl sok is az oktondi csavar és a deus ex machina; addig jó, amíg neki nem állunk kielemezni a részleteket. Illetve addig sem jó – addig egyenesen zseniális a Devil May Cry V! A világbéke felé vezető úton a friss gondot az okozza – megint –, hogy egy új jelentkező van a démonvilág trónjára, és a jobbára rovarszerű démonokkal, illetve klasszikus élőholtakkal teli seregével parádézó csápos-tüskés Urizent valakinek jól meg kellene fegyelmeznie. A prológ, a nulladik fejezet mutatja be az első kísérletet erre, és talán senkit nem fog meglepni, hogy ez még viharos kudarcot vall: Dantét legjobb esetben is legfeljebb eltűntnek nyilváníthatjuk, Nerót pedig félholt állapotban menti ki a pokol e különösen ocsmány bugyrából a gótikus borongást mesteri szintre fejlesztő társa, V.
No de kik is ezek az alakok? Dantét talán nem kell bemutatni, hisz a vörös kabátos, őszhajú kardmester, az eredeti Devil May Cry démonvadász iroda alapítója az összes eddigi rész borítóján is jelen volt. Igaz, ezúttal nem ő van a történtek fókuszában, hisz mire Nero és V eljutnak oda, hogy kiderítsék, mi is történt az öreggel, temérdek démont kell darabokra vágniuk. Nero ugye az előző számozott részből lehet ismerős, ő továbbra is az a nagypofájú és romantikus srác, akinek megismertük, azzal a parányi különbséggel, hogy néhány hónapja elveszítette démonkezét– vagy legyünk pontosak: elvették tőle. A harcban manapság ezért robotmanccsal vesz részt, és igazából hatékonysága nem sokat romlott e cserével.
A Devil May Cry V legfurább alakja azonban mindenképp az újonc V, aki Shakespeare-t szaval, kard és revolver helyett sétapálcával a kezében mászkál, és nem nagyon szereti vérrel, nyálkával és egyéb démoni testnedvekkel bepiszkítani szépen ápolt kezét. És hogy akkor mégis miként marad életben a szörnyetegekkel teli tájon? A megoldás egyszerű: a „sárkány ellen sárkányfű” koncepció helyi megfelelőjeként saját démonokat vet be az ocsmány hordák ellen. Egy párduc, egy sasszerű madár, illetve egy hatalmas gólem kollaborál hősünkkel, és az ő támadásaikat ugyanúgy kell kombóznunk, mintha hagyományos fegyvereket forgatnánk – mindössze arra kell pluszban odafigyelni, hogy a végső csapást minden ellenfélnek manuálisan, a sétapálca segítségével nekünk kell megadni.
A sztori 20 küldetésének első leküzdése kellemes bevezetést kínál a játék trükkjeibe – a Devil May Cry V ugyanis sokkal könnyedebb, mint várnánk, még akkor is, ha nem a rengeteg könnyítést tartalmazó Human szinten indítjuk el azt. Az igazi kihívás az ezt követően megnyíló extra nehézségi szinteken jelentkezik, ahová már a majdnem maximumig tápolt karakterek, no meg az általunk addig felhalmozott rutin tényleg szükségessé válnak. Akad persze egy-egy főellenség, amely megnehezítheti dolgunkat már az első találkozás alatt is, ám mivel feléledési lehetőséget viszonylag könnyen vásárolhatunk, kontrollerhajigálósan durva problémát egyik sem jelenthet.
Hirdetés
Smokin’ Sexy Style!
Már nagyjából tudjuk, hogy kivel, miért és mit fogunk ölni – a játék lényege azonban a hogyan kérdésre adott válasz. Annak ellenére, hogy a játék mindössze három gombot használ a harcban (no meg a befogásra szükséges RB/R2-t), továbbra is elképesztően változatos módon darabolhatjuk fel ellenfeleinket – ráadásul ezúttal már három karaktert használva. Nekem messzemenőkig az újonc V lett a kedvencem, akinek folyamatosan két-három saját démonját kell irányítania, ügyelve arra, hogy saját maga se kerüljön karomközelbe a hatalmas káoszban. Kellett úgy egy óra, mire átéreztem, hogy miként is lehet vele a leghatékonyabban küzdeni, de a játék végére őt irányítva tudtam a legstílusosabban, a legtöbb eltérő mozdulatot bemutatva irányítani. És ugye a Devil May Cry erről, a látványos és változatos és stílusos harcról szól – természetesen most is osztályoz minket a játék a D fokozattól a csak ritkán elért SSS szintig bezárólag. A jobb plecsni több vörös kristályt ad, és mivel mindent – új kombók és eszközök, életerő-növelés, feléledés stb. – ezzel tudunk megvenni, alapvető érdekünk, hogy ne ugyanazt a két támadást ismételgessük, hanem a lehető legtöbb mozdulatot mutassuk be a csaták során, ha lehet, váltogatva eszközeinket is.
Nero talán a legtradicionálisabb karakter a játékban, hisz nagy pallosa, illetve duplacsövű revolvere mellett egyetlen nagyobb extrája a robotkeze. Erre Devil Breakernek nevezett kiegészítőket aggathatunk, és ezek mindegyike teljesen eltérő hatást ad: az egyik rakétákat lő ki, a másik megragadja és elhajítja a szörnyeket, vagy épp sokkol, hátralök, vagy fagyaszt. Minden Devil Breaker használható vonóhorogként (ellenfeleket ránthatunk magunkhoz, vagy mi pattanhatunk oda hozzájuk), illetve utolsó utáni megoldásként fel is robbanthatjuk őket.Nerót használva állandóan a csatatér közepén leszünk, kegyetlen tornádóként szeletelve fel minden szerencsétlen démont, akit elénk sodornak az események.
Dante viszonylag későn lép be a buliba, így az ő stílusának kitanulása a legnehezebb talán. Illetve stílusainak kitanulása, hisz a széria veteránja jó szokásához méltó módon ezúttal is több eltérő módon vagdalkozhat, amelyek közül a d-paddal lehet váltani. A Gunslinger például elsősorban pisztolyaink használatára épít, a Swordmaster viszont könnyen kitalálható módon a közelharcot részesíti előnyben – igaz, arra azért nem gondoltam volna, hogy a hentelést e stílusban nem csak kardunk biztosítja, de sok más eszköz mellett Cavaliere nevű motorunk is. Igen, Dante képes felkapni járművét, és a felpörgetett gumikkal, vagy épp a kormánnyal tudja szétverni a pokol légióit.
Ez nagyjából le is írja, hogy miről szól a Devil May Cry V: semmiféle határt nem ismerő hentelésről, amely ráadásul szinte a játék legvégéig egyre változatosabbá válik – onnantól kezdve pedig a tengernyi lehetőség egyre szórakoztatóbb kombinálása lesz a cél. Igen vad humora van a játéknak, de ha ez a fajta, mindent (de tényleg mindent; segítőnk, az emlékezeteset alakító Nico déli akcentusától kezdve a csaták alatt megszólaló gitár-riffeken át V morózusságáig minden túl van pörgetve) ezerszeresen túlzásba vivő marhulás tetszik, hát nehéz megállni, hogy ne folyamatos vigyorral az arcunkon játsszunk.
A Devil May Cry V diadalmas visszatérés a sorozat eredeti stílusához és hangulatához – mondom ezt úgy, hogy én amúgy az Angliában készült DmC-t is kedveltem. (Sőt, állítom, hogy az ottani magitek környezet sokkal érdekesebb volt, mint az itteni szimpla démonos gótika.) Hiába ultramodern sok tekintetben (bár nem minden platformon fix az a 60 fps), a lelke mélyén egy ultrakonzervatív játékról van szó: minden csata egy lezárt arénában játszódik, minden zsákutca kincset rejt, és minden pálya végén egy böszme főellenfél vár ránk. De pont erre volt szükség: a harcok részben az új kombóknak, részben egyre bővülő rutinunknak köszönhetően egyre csak élvezetesebbek lesznek, és így az ember alig várja az újabb és újabb kihívásokat. Mint például én az április 1-én ingyenes DLC-ként érkező Bloody Palace játékmódot…
A Devil May Cry V PC-re, PS4-re és Xbox One-ra jelent meg.
Pro:
- Még mindig az egyik legjobb harcrendszer;
- rengeteg, tényleg eltérő élményt adó nehézségi szint;
- titkos és extra tartalmak tömege.
Kontra:
- Trish és Lady rajongói csalódni fognak;
- teljesen értelmetlen Cameo-rendszer.
90
Grath
