Bevezetés és telepítés
Megérkezett a BioShock: Infinite című játék történetét kiegészítő DLC csomag, a Burial at Sea második epizódja is, így most már az egész sztori egybefüggő egészet alkot. Azért nem írtam róla korábban, mivel eleve két részre bontva adták ki a bővítményt a készítők, így felesleges lett volna addig bármit is írni, míg nem teljes a kép. Egyébként ez az utolsó munkájuk, az Irrational Games hamarosan feloszlik, onnantól kezdve a BioShock franchise jogai teljes egészében a 2K tulajdonába kerülnek.
Mint írtam, a Burial at Sea című DLC-t két részletben adták ki, az első epizód tavaly november 12-én jelent meg, míg a második idén március 25-én látott napvilágot. Az Episode One megjelenését követően a játékosok élesen kritizálták annak rövidségét, miszerint 15 dollárért/euróért ennél az egy-két óránál lényegesen több tartalomra számítottak. Ám Ken Levine nem értette a rajongók felháborodását, elvégre a Burial at Sea célja nem az volt, hogy több órával kitolja a játékmenetet, hanem hogy valami teljesen újat próbálhassanak ki a játékosok. A DLC-ben átvitték a BioShock: Infinite harcrendszerét és újításait a régi helyszínre, vagyis Rapture városába. Az Episode Two kapcsán viszont előre biztosítottak mindenkit, hogy akár 6 órát is eltart majd, míg a végére jutunk. Elizabeth szemszögéből élhetjük át a sztori folytatását, valamint segíthetünk a Little Sistereken, közben megtudjuk a történet hiányzó láncszemeit is. Fontos tudni, hogy - bár a főszereplők személye eltérő -, mégis, az EP1 és EP2 története együtt alkot egy egészet, így csak úgy értjük meg, ha mindkettőt végigjátszuk!
Nos, miután nekem sikerült a Steam karácsonyi akciójában 75% kedvezménnyel beszereznem a Season Pass csomagot, így különösebben nem idegeskedtem a DLC-k által nyújtott játékórák számát illetően. Azt ugyan nem tudom pontosan megmondani, hogy mennyi volt külön az EP1 és az EP2, de annyi bizonyos, hogy jelenleg a Steam adatai szerint összesen 22 órát töltöttem el a BioShock: Infinite című játékkal és a DLC-kkel együtt. Az alapjátékot nagyjából 15 óra alatt vittem ki, vagyis akkor megközelítőleg 7 órát vett igénybe mindkét DLC egyszeri végigjátszása. De azt meg kell említenem, hogy nem fedeztem fel minden zegzugot a pályákon, valamint akadt még pár megoldatlan mellékfeladatom is. Ha viszont minden küldetést teljesítesz, bejárod a helyszíneket, meghallgatod az üzeneteket, végignézed a videókat, akkor ehhez a 7 órához még egyet-kettőt simán hozzátehetsz.
Ha másban nem is, méretét tekintve már jócskán acélos a Burial at Sea DLC. A BioShock: Infinite mappám a DLC-k nélkül 16,9 GB-ot foglalt el. A két bővítménnyel együtt ez szépen megnőtt, jelenleg mintegy 38,9 GB a mérete, vagyis durván 22 GB helyigénye van a Burial at Sea DLC két epizódjának. Gépigényt tekintve nem éreztem változást az alapjátékhoz képest, a látvány is maradt az ott megszokott szinten, ami összességében véve nem rossz, de érezni rajta az Unreal Engine korát, annak ellenére, hogy a művészi grafika és effektek garmadája miatt menet közben egyáltalán nem csúnya a játék. Mondjuk ezért a látványért a kártyáknak meg is kell dolgozniuk, régi motor ide vagy oda, az AMD R9 280X VGA-m ventilátorai sűrűn hangosodtak fel játék közben.
FIGYELEM! Mielőtt belekezdek a Burial at Sea DLC ismertetésébe, fontos figyelmeztetnem mindenkit, hogy elsősorban történet alapú kiegészítőről van szó, így nem sokat tudok írni róla spoilerek nélkül! Bár megpróbálom nem lelőni a poént, a mellékelt képek árulkodóak lehetnek, így csak azok olvassák el a középső két oldalt, akik már legalább az alapjátékot végigjátszották! Akik nem szeretnének semmilyen spoilerbe futni, ők lapozzanak az utolsó oldalra.
Episode One
Kezdjük először a Burial at Sea Episode One ismertetésével, ami egy fontos időpontban játszódik, mégpedig 1958. december 31-én, vagyis azon a napon, amikor Rapture-ben kitört a káosz és teljesen összeomlott az Andrew Ryan által elképzelt utópisztikus város rendszere. A sztori főszereplője ismét Booker DeWitt, de nem ugyanaz, aki a BioShock: Infinite főszereplője is volt. Akik már végigjátszották az alapjátékot, tudhatják, hogy több alternatív változata is van hősünknek. Az pedig, akit ezúttal megszemélyesítünk, magánnyomozóként tevékenykedik Rapture városában.
1958. december 31-én egy fiatal nő állít be Booker DeWitt irodájába, akit Elizabeth-nek hívnak, és megbízza hősünket, hogy segítsen neki előkeríteni egy Sally nevű kislányt. Innentől kezdve együttes erővel nyomoznak, hogy kiderítsék, milyen rejtély lapul a kislány eltűnésének hátterében. Bár Booker és Elizabeth kezdetben nem ismeri egymást, de ahogy halad előre a sztori, megismerik a sötét múltat és kiderítik, milyen szálak fűzik őket egymáshoz. De erről azok kedvéért nem írok többet, akik nem játszottak a DLC-vel.
A Burial at Sea Episode One végigjátszása alatt bepillantást nyerhetünk Rapture fénykorába, amikor még minden szépnek és jónak tűnt, a város lakói békésen sétálgattak és beszélgettek egymással, élték mindennapi életüket. Miközben végigjárjuk Rapture utcáit, sok háttérinformációt hallhatunk a város történelméből, ami tökéletesen passzol a BioShock című játék első részének sztorijába. Megtudhatjuk például, hogy eredetileg milyen funkciót látott el a Big Daddy kezének fúrófeje, vagy hogy mire használták fel elsősorban a teleportációt lehetővé tévő plazmidot.
Viszont a háttérben már kezdenek megmutatkozni a plazmidok terjedésével kapcsolatos negatív vélemények, sok párbeszéd közben hallunk elégedetlenkedő hangokat, ráadásul azoknál, akik rákaptak a szerre, már most mutatkoznak a testi torzulás első jelei. A készítők a Burial at Sea DLC kedvéért teljesen újraalkották Rapture városát, sokkal szebben néz ki az egész vízalatti világ, mint az előző epizódokban. Ha másért nem is, de ezért mindenképp érdemes minél több területre ellátogatnunk, hogy megcsodáljuk a tengermélyi város szépségét.
A DLC első fele nyugalmasan telik el, miközben bejárjuk a várost a kislány utáni nyomozás során, eljutunk egy őrült festőművészhez, Sander Cohenhez. A pszichopata végül hajlandó a maga módján segíteni nekünk, melynek következtében lekerülünk Rapture mélyebben fekvő részeibe, ahol Fontaine tevékenykedett. A területet kezdi ellepni a víz, egyes helyszínek már el is süllyedtek, ráadásul felbukkannak a plazmid-, vagyis Adam-függők is, akik ellen már fel kell vennünk a harcot. Itt kezdődik el a DLC második felvonása, a békés városnézést felváltja az Infinite játékmenetére hasonlító akció.
A Burial at Sea DLC a készítők elmondása szerint a BioShock: Infinite harcrendszerét és újításait vitte át Rapture városába, ezt azonnal észre is vesszük, ahogy elkezdődik a fegyveres harc. Kezdésnek mindjárt kénytelenek vagyunk szembesülni a ténnyel, hogy az előző epizódban megszokott fegyverek helyett immár az Infinite arzenálja áll rendelkezésünkre, valamint Elizabeth is végig velünk lesz, ahogyan az alapjátékban. A lány továbbra is munícival, gyógycsomagokkal és Eve-vel lát el bennünket, mellette pedig ugyanúgy képes szakadásokat nyitni (Tear), melyek segítségével további hasznos tárgyakat kapunk.
Az Infinite egyik legnagyobb újítása, a Sky-Hook is bekerült a Burial at Sea eszköztárába. Furcsának tűnt, hogy Rapture víz alatti, zárt helyiségeiben vajon mi haszna lehet az égi sínpályákon való közlekedésre használatos eszköznek. Mint kiderült, utazásra csak nagyon ritkán használhatjuk, azt is csak azért, hogy legyen értelme magunknál tartani, viszont közelharcban jól pofán lehet vele csapkodni az ellenfeleket, tehát valami haszna csak van a szerkentyűnek. Egy olyan fegyver van, ami a korábbi epizódokban szerepelt, mégpedig a dobtáras gépfegyver (Tommy-gun), valamint egy vadonatújat is köszönthetünk, ami leginkább egy radar és mikrohullámú sütő keverékére emlékeztet. A Radar Range segítségével húscafatokká robbanthatjuk az ellenfeleket, de őszintén szólva egyáltalán nem illik bele Rapture környezetébe.
Ami a plazmidokat illeti, itt sem találkozunk a korábbi BioShock részekben találhatókkal, hanem szinte teljes egészében az Infinity végigjátszása során talált Vigorokat látjuk viszont. Kivételt képez az Old Man Winter, ami a BioShock-ban látott Winter Blast modern változata. Működését tekintve majdnem ugyanaz, képes lefagyasztani ellenfeleinket, akiket azután egyetlen ütéssel/lövéssel apró szilánkokra robbanthatunk. Ám ennek segítségével már megfagyaszthatjuk a Rapture utcáin hömpölygő vizet, így olyan helyekre is eljuthatunk, melyekhez addig nem férhettünk hozzá.
Az ellenfelek között is akad egy új fajta, akik ebből a jeges plazmidból fogyasztottak a kelleténél többet, így meglehetősen hideg fogadtatásra számíthatunk részükről. Persze fel lehet melegíteni a légkört némi tűzzel, melyre érthető okból kifolyólag némiképp allergiásak szegények és nem tolerálják, ha felgyújtjuk a hátsójukat. Nos, nagyjából elmondtam az újdonságokat a Burial at Sea DLC első részével kapcsolatosan, a lényeg úgyis a háttértörténet megismerésén és az elvarratlan szálak kibogozásán van, de ezeket játék közben érdemes megtudni. Most lássuk a második részt.
Episode Two
A Burial at Sea második epizódja közvetlenül az Episode One eseményei után játszódik, így mindenképp érdemes végigvinni az előzményeket, mielőtt belevágunk. Magáról a történetről nem is árulok el többet, elég annyi, hogy Elizabeth tovább kutat Sally után. Mivel a DLC története összeköti a BioShock és az Infinite sztoriját, ezért azok számára, akik nem játszottak az első résszel, vagy szimplán elfelejtették, miről is volt szó benne, egy kis összefoglalót készítettek, melyet "Previously on BioShock..." címmel megtekinthetünk a játék "Downloadable Content" menüjében, az Episode Two bekezdés alatt.
Miután most Booker DeWitt helyett Elizabeth bőrébe kell bújnunk, így az Episode Two játékmenete gyökeresen eltér majd az első epizódtól. A készítők egy érdekes történeti csavarral - melyet itt természetesen nem árulok el -, megoldották, hogy Elizabeth ne legyen képes dimenzionális szakadásokat (Tear) nyitni, így hiába reménykedtünk benne, hogy majd mindenféle lőszert, elsősegély csomagokat és egyéb utánpótlást varázsolunk elő magunknak, bizony csalódni fogunk.
A hangsúly ezúttal a lopakodásra helyeződött át, vagyis lövöldözés helyett Elizabeth csak úgy élheti túl a kalandokat, ha minél inkább elkerüli az ellenfeleket. Ha leguggolva közlekedünk, jóval kevesebb zajt csapunk, ám nagyon figyelnünk kell arra, milyen felületre lépünk rá. Ha például vastag szőnyegen haladunk, tovább tompul lépteink zaja, míg a vízben tocsogva már könnyebben meghallanak. Ha pedig üvegcserepek recsegnek-ropognak talpunk alatt, egyáltalán nincs értelme lopakodni, mert seperc alatt ránk találnak. Az ellenfelek feje felett négy csík jelenik meg, ha valamilyen zajt hallanak. Ez folyamatosan feltöltődik, ahogy egyre inkább gyanakvóvá válnak, végül pirossá válik, ha észrevesznek bennünket.
Szerencsére több eszköz is rendelkezésünkre áll, melyek segítségével könnyebben rejtve maradhatunk a Splicerek elől. Kezdetnek itt van mindjárt a nyílpuska, melyhez összesen háromféle, nem halálos vesszőt találhatunk. Az első egy erős altatóval van töltve, mellyel egyetlen ellenfelet üthetünk ki jó időre. A másodikkal zajt csaphatunk a kilőtt nyíl becsapódásának helyén, ezzel odacsalogatva a Splicereket, míg mi angolosan távozunk (Ezt a fajta lőszert nem találhatjuk meg mindenhol, csak a zárak feltörésével tudjuk beszerezni. Erről még lesz szó). Végül a harmadik egy kábítógázzal szerelt vessző, ami becsapódáskor szétterül a levegőben, így egyszerre több ellenfelet is elaltathatunk vele.
Leghasznosabb azonban a "Peeping Tom" nevű plazmid lesz, melyet szerencsére elég sűrűn tudunk használni, viszonylag kis Eve-igénye miatt. Ennek segítségével rövid időre átlátunk a falakon, látjuk ellenfeleinket, a használható tárgyakat és objektumokat, valamint mi is láthatatlanná válunk a Splicerek számára, ha egyhelyben állunk (Mozgás közben nem vagyunk teljesen láthatatlanok, csak nehezebben vesznek észre). Sajnos a hatása nem tart sokáig, mégis nagyon jól jön, ha valaki mögé akarunk osonni, hogy alaposan fejbe kólintsuk a Sky-Hookkal, aminek haszna jócskán megnőtt az első epizódhoz képest.
Akárcsak a Batman-játékokban, úgy a Burial at Sea DLC-ben is képesek vagyunk bemászni a szellőzőkbe, így elkerülve a komolyabb összetűzéseket. A Sky-Hook pedig az ellenfelek kupán vágásán kívül arra is kiváló, hogy a magasban lévő kampókra felugorva szemrevételezzük a terepet. Sajnos ezek a kiszögellések nem épp stabil alkotások, hiszen még Elizabeth súlyát sem képesek sokáig elviselni, egy idő után nyikorogni kezdenek, ez a zaj pedig felhívja ránk a Splicerek figyelmét.
Mivel most mi irányítjuk Elizabeth-et, így a zárt ajtók, páncélszekrények és egyebek kinyitását is nekünk kell elvégeznünk. Ehhez továbbra is álkulcsokat kell gyűjtenünk, szerencsére viszonylag sokat találunk a pályákon, és ha van elég pénzünk, automatákból is vehetünk jó párat. Ha megvan a kellő mennyiségű álkulcs, megnyílik a zár sematikus rajza, abban látjuk a pöcköket. A művelet egyszerű: a kulcs véletlenszerűen mozog előre-hátra a zárban, nekünk pedig ki kell választanunk az alkalmas pillanatot, amikor a megfelelő pöcök alá ér a kulcs és megnyomni az akciógombot. Háromféle színnel vannak jelölve a pöckök, ennek megfelelően hatásuk is eltérő: a fehér pöcök szimplán kinyitja az ajtót, a kék pöcök ad mellé egy zajkeltő nyilat is (fentebb említettem), végül a piros beindít egy riasztót, ami odavonzza a Splicereket.
A Burial at Sea Episode Two tartalmaz egy új játékmódot, ami az 1998 Mode névre hallgat. Ennek lényege, hogy gyilkolás nélkül vigyük végig a kiegészítőt, kevesebb lőszerrel, kizárólag a nyílpuska és a Sky-Hook használatával. De természetesen aki nem szeret lopakodni, az is végigjátszhatja a DLC-t, ugyanis találunk pisztolyt, sörétest, sőt, még az Episode One által bemutatott Radar Range is rendelkezésre áll, ha sunnyogás helyett inkább erőszakkal oldanánk meg a nehezebb helyzeteket. Emellett van egy új plazmid is, ami Ironsides névre hallgat, és nemcsak felfogja az ellenfelek ránk lőtt lövedékeit, hanem be is tölti őket fegyverünkbe, így afféle "vissza a feladónak" stílusban kézbesíthetjük azt számukra.
Szintén az Episode One egyik újítása az Old Man Winter, valamint visszatér a Possession is, mindkettő jó szolgálatot tesz számunkra, ha nem akarunk csendben meglapulni a háttérben, helyette inkább kivennénk részünket a küzdelmekből. A Burial at Sea DLC bemutatója ezzel véget ért, ennél többet már spoiler nélkül nem tudok írni róla. Most térjünk rá az összesített értékelésre, lássuk, együtt milyen képet mutat a bővítmény, ha nem külön-külön vásároljuk meg azt.
Összegzés
Mielőtt rátérnék a Burial at Sea DLC-vel kapcsolatos véleményem ismertetésére, előbb még egy-két bekezdésben spoilerek nélkül összefoglalnám a lényeges információkat azok számára, akik idelapoztak az első oldalról. Tehát: A Burial at Sea DLC két részből áll, az első 1958. december 31-én játszódik Rapture városában, vagyis azon a napon, mielőtt kitör a káosz. Bejárhatjuk a még érintetlen helyszíneket, így láthatjuk, milyen volt a város a katasztrófa előtt. Azt követően beindul az akció, és ugyanazt a játékmenetet kapjuk, amit a BioShock: Infinite alatt is láthattunk. A fegyverek és a plazmidok szinte teljes egészében maradtak, egy-két újdonság került bele, de ezt korábban leírtam, aki kíváncsi rájuk, olvasson vissza.
Az Episode Two története közvetlenül az Episode One után játszódik, vagyis csak úgy érdemes belefogni, ha előtte már végigjátszottuk az előzményeket is. Mivel a DLC összeköti a BioShock első részének eseményeit az Infinite történéseivel, ezért azok, akik nem játszottak vele, vagy már nem emlékeznek a sztorira, egy összefoglaló videót tekinthetnek meg róla a játék menüjében. A történetről nem írok semmit, mert lelőném a poént, játékmenet tekintetében viszont eltér az első epizódtól.
A Burial at Sea című DLC második epizódjában immár Elizabeth bőrébe bújva kell tevékenykednünk, ennek köszönhetően a lövöldözés helyett ezúttal a lopakodás került előtérbe. Kaptunk egy nyílpuskát altató és figyelemelterelő vesszőkkel, valamint egy új plazmidot, melynek segítségével átlátunk a falakon, látjuk az ellenfeleket és a használható tárgyakat, mellette pedig mi is láthatatlanná válhatunk, ha nem mozgunk. A Sky-Hook ezúttal kiemelkedő szerepet kapott, hiszen hátulról fejbe lehet verni vele a Splicereket, így hang nélkül intézhetjük el őket. Az Episode Two tartalmaz egy 1998 Mode nevű játékmódot, ahol gyilkosság nélkül kell teljesíteni a pályákat.
Persze nem vagyunk teljesen lopakodásra kényszerítve, aki nem szeret végig sunnyogni, az találhat pisztolyt, sörétest, sőt, még egy vadonatúj fegyvert, a Radar Range-et is, ami ugyan cseppet sem illik a BioShock univerzumába, de poénos, ahogy cafatokra robbantja ellenfeleinket. Mindent összevetve nagyjából ennyi az újítás, a Burial at Sea a készítők elmondása szerint is főleg egy olyan bővítménynek tekintendő, amiben elhozták a BioShock: Infinite című játék újításait a régi helyszínekre.
Akkor most jöjjön az összesített vélemény, vagyis érdemes-e megvásárolnunk a Burial at Sea című DLC csomagot? Nos, amennyiben már játszottunk a BioShock korábbi epizódjaival, úgy ezt is nyugodtan megvehetjük, hiszen így válik teljessé a történet, egészen az első részig visszamenőleg. Újra ellátogatunk Rapture városába, láthatjuk azt fénykorában, egyedüli negatívum talán, hogy az eredeti BioShock játék hangulatából kevés jön át. A készítők túl sok Infinite elemet raktak a DLC-be, így nem igazán érezzük a valódi BioShock-érzést. Ennek ellenére a helyszínek szépek, ami pedig a zenét és hangokat illeti azokra továbbra sem lehet egy rossz szavunk sem.
A BioShock: Infinite Season Pass most 20 dollárba/euróba kerül Steamen, ami nagyjából hatezer forintnak megfelelő összeg. Ha az Episode One és a Clash in the Clouds után kérdeznek meg, azt mondtam volna, hogy ennyit nem ér, de most, az Episode Two eseményeivel együtt már bátran ajánlom minden rajongónak. Amennyiben pedig egy akció keretében kifogjuk, 50%, vagy akár 75% kedvezménnyel, azonnal csapjunk le rá, hiszen a Burial at Sea egy olyan DLC, ami végre teljes egészében elmagyarázza nekünk a BioShock játékok történetének hiányzó fejezeteit.
Értékelést most nem készítek, mert akik játszottak a BioShock: Infinite című játékkal, már nagyjából tudhatják, mire számítsanak. Személyes véleményem alapján, ha mégis pontoznom kellene, akkor pozitívumként mindenféleképpen a történetet és a játékmenetbeli újításokat emelném ki, negatívumként pedig az alapjáték örökségéül számító ellenőrzőpontos mentési rendszert, valamint azt a tényt, hogy érezhetően csak azért adták ki két részletben a DLC-t, hogy a Season Pass ne csak két tételből álljon. Ennek eredményeként én egy erős 80-85% körül pontoznám a Burial at Sea DLC-t, természetesen csak ha együtt nézzük a két epizódot.
