A Web 2.0 eredete

Geert, a Guru

Geert Lovink 2007-ben Zero Comments címmel megjelenő új könyvéből adott közre néhány részletet a jungle-world.com, az alábbi cikkben az itt megjelent szöveg gondolatmenetét ismertetjük vázlatosan.

Az internetes lufi néhány évvel ezelőtti kidurranása, a dotcom-crash után az internet újjáéledt: megjelentek a blogok, a wikik, a közösségi oldalak, s mindez az internetes közösség újbóli összefogását jelezte. Az új mozgalmakról az a kép alakult ki, hogy tagjaik szemben állnak a nagy kapitalista cégek törekvéseivel, illetve ezek internetes megjelenésével. E közösségeket – a sugallt ideológia alapján – bizonyos sajátos „kiberkultúra” jellemezte, mondhatni alternatív csoportokként működtek, s mint ilyenek, a mainstreamtől, a nagy tömegtől elhatárolódtak.

Ezzel szemben ma – állítja Lovink–, ha körbepillantunk a neten, akkor seregeket, tömegeket, „hordákat” láthatunk, az új internetes média jelszava a „közösségi”. A folyamat hatalmas lendülettel halad, nem meglepő, hogy a BBC 2005-öt a „digitális polgárok évének” választotta.

Hirdetés

Út a Web 2.0 felé

Lovink az internet fejlődését három szakaszra osztja:

1. A „kereskedelem előtti” szakasz A World Wide Web indulásáig, szöveges tartalmak, tudományos célú együttműködés a mozgatóerő.

2. Az eufória és spekuláció fázisa Az internet általános nyitottsága a fő jellemvonása, a folyamat a dotcom-mániában kulminált a kilencvenes évek végén.

3. A dotcom-crash és szeptember 11. után, egészen a máig, a Web 2.0 kisebbfajta buborékjáig E szakasz most ért el a végéhez.

A holland médiateoretikus szerint az elmúlt évek döntő változása valójában az internet „eltömegesedése” és mind nemzetközibbé válása lett. 2005-re a világhálót használók piaca elérte az egymilliárd főt, ám az internet „globalizációja” az uralkodó angolszász hálókultúra korlátozottsága és a hiányos idegennyelv-ismeret miatt továbbra is láthatatlan maradt. Kevesen emlegetik, hogy az angol nyelvű tartalmak részesedése a teljes világhálón 30 százalék alá süllyedt, tehát az internet jelenlegi trendje, a különböző nyelvű tartalmak számának növekedése valójában a kibertér „nacionalizálódásához” vezethet, szemben a határok nélküli háló elképzelésével – mely talán soha nem is létezett. Lovink számos példát hoz ennek bizonyítására: a spanyol, a kínai mandarin és a japán nyelvű tartalmak hihetetlen mértékű megszaporodása, az egész világon ismertté vált iráni blogmánia, a kínai IT robbanásszerű fejlődése vagy az informatikailag szuperfejlettnek nevezhető dél-korai társadalom működése.

Ez az egész csak marketingfogás

Az új trendek némiképp elterelték a figyelmet arról, hogy ez a nagyarányú fejlődés magával hozott egy bizonyos típusú normalizációt, szabványosítási törekvéseket, s megjelentek a net új tirannusai. Ha innen nézzük a Web 2.0-t, akkor az a dotcom-időszak újabb kiadása csupán.

Lovink karakteres véleménye szerint a Web 2.0 valójában egy hallatlan ügyes marketingtrükk, bár kétségtelenül – terjesztői szándékainak megfelelően – szemlélhetjük örömmel is ezt a változást. Nicholas Carr, amerikai internetes szakértő lelkesedik: „Minden, ami a Web 2.0-t jellemzi – aktív részvétel, kollektivizmus, virtuális társadalom, az amatőrök kultúrája – feltétlenül jó dolog, üdvözlendő… […] …mögötte az amatőrök felértékelése és a profik háttérbe szorítása áll.”

Lovink kissé másként látja ezt a folyamatot. Az új trend a profik esetleges kivagyisága és visszaélései ellen küzdve aláássa a hagyományosan hozzáértők, a szakmunka jó oldalait is. A Web 2.0 némely nagyhangú ideológusának „We Are the Web” mentalitása (Kevin Kelly) olyan kizárásról és gőgről mesél, mely valójában nem az amatőrök győztes háborúját jelenti be, hanem csak egy új elit megjelenését, egy olyan szakértői „virtuális osztály” hatalomátvételét, mely az amatőrök megtévesztésével nyert erőt ahhoz, hogy a régi szakértői gárdát kiüsse a nyeregből, s a maga számára szerezze meg az irányítást.

Az ingyenesség gazdag prófétái

A (költség)szabadság keresztes lovagjai

Az új varázslók két szóval hipnotizálják a 21. század internetes Marióit: ingyenes és nyitott. (Jimmy Wales, a Wikipedia alapítója például – a matematika 10 megoldandó problémájának 1900-as elnevezését követve) megnevezte azt a tíz dolgot, melynek a „szabadságáért” küzdeni kell – a tankönyvek, a térképek, a tudományos nyilvánosság, a zene, a művészet stb.). Richard Stallman azonban felhívja arra a figyelmet, hogy a szabadon hozzáférhető még nem biztos, hogy ingyenes, nem feltétlenül grátisz.

Az ingyenesség ideológiája sokakat elcsábít és kielégít, ám az homályban marad, hogy ennek az ideológiának a pártfogói és a virtuális osztály súlyos pénzeket keresnek ezzel (Lovink példaként olyan ikonokat nevez meg, mint Lessig, O’Reilly, Kelly, Ito). A ma előállított termékek a posztmodern éra legrosszabb kliséit követik, újrafeldolgozások, remixek, s ezek előállítóit az ártatlan amatőrök nimbusza veszi körül, a szórakozás áll a középpontban, s roppant erős gyűlölet él a profizmussal szemben. Ám ha az amatőrök szimbolikus „alkotásai”, s nem a valódi, új érték létrehozása győz, akkor az internet hanyatlani fog.

A jelenlegi internetarchitektúra központi eleme az ingyenesség ideológiája, ez a menedzserek szövegének „síkosítója”. Lovink Ross McKibben leírását idézi, aki szerint ez a beszédmód győzött már minden vonalon. Az új időszak alkotóinak jellemzői: tevékenységük transzparens, stabil, felelős, kíméletlen (de sikeres), hatékony, utálják a költekezést, minden megoldásra készek, a thatcheri vállalkozói kultúrát követik, mely elsőre talán nevetségesnek tűnik, de duzzad az erőtől. „Mindent ingyen kell kínálnod (szabad belépés, copyright-nélküliség), csak a kiegészítő szolgáltatást kell megfizettetned, s ez gazdaggá tesz.” Így hangzik az első a 10 liberál-kommunisztikus parancsból, melyet Olivier Malnuit a francia Technikart című lapban tett közzé.

A Web 2.0 is csak hamburger

A Web 2.0 körüli harcok

A dotcom-crash után kiürült az internet, tömegek bolyongtak a hálón a kilencvenes évek második felében, szórakozást keresve. Trebor Scholz kritikája szerint a Web 2.0 nem is létezik, hanem csak egy „szórakoztató, barátkozó hálómédia” jött létre. „A Web 2.0 fogalma egy délibáb, egy újabb lufi, a befektetők újabb ámítása – ahogyan a McDonald’s is megváltoztatja hathavonta a zsíros hamburger alkotóelemeinek sorrendjét, hogy »új« terméket kínálhasson a vásárlóinak.” A Web 2.0 által kínált termékek és alkalmazások nem újak, a technológiák már léteztek, a felhasználók a nagy médiakonszernek foglyai lettek.

Igen sok szakértő elismeri ezt, ám az ő védekezésük úgy szól, hogy a haszonlesők miatt még nem kell elutasítani a Web 2.0-t. Lovink szerint a blog a mai világ egyik legfontosabb megnyilvánulási terepe, a média „eltömegesedésének” legszembeötlőbb jele. Ahelyett azonban, hogy a kultúra és az írás alkotásainak minősége, a naplók írói és az írásaikra kapott reflexiók állnának a középpontban, a blogok irgalmatlan konkurenciaharcot folytatnak a figyelem felkeltéséért, s a linkek és a „barátok” számán mérik magukat. A blogszoftver világszerte millióknak kínál publikációs lehetőséget, ezzel is segítve az internet „eltömegesedését”.

Lovink meglátása szerint a blogszféra 2005 óta egyfajta túlfűtöttségben ég. A háló-sovinizmus következő hulláma már görög felénk. A blogok elveszítették enyhén hedonisztikus vonzásukat, sok blog szarkasztikus mellékhangja felszívódott, egyszerű piaci pozíciót vettek fel, például a választási kampányokban történő felhasználásuk (lásd Howard Deant 2003-ban, vagy a legutóbbi időkben a francia példát) leegyszerűsítette a helyzetet: Hogyan csinálhatsz pénzt a blogodból? – lehetne az új menedzsertanfolyam címe. A blogszféra „állhatatos nihilizmusa”, mely az „őszinteség” jegyében működött, talán már csak történelem, a cinikusabbak véleménye szerint a blogok ma már egyetlen célt szolgálnak: a médiaipar forrásai lettek, illetve a nagy konszernek innen merítenek tehetségeket. Emellett az is a médiaipar malmára hajtja a vizet, hogy a feltűnő új emberek versenyre késztetik az újságírókat, hiszen ebből a hatalmas tömegből hamar találnak utánpótlást, ha valaki nem képes megfelelni a kihívásoknak. Összegezve: nem a blogok világa erősödik, hanem a médiaipar.

Pénz, pénz, pénz

A Web 2.0 gazdasága

Veszélyezteti-e a hagyományos üzleti világot a Web 2.0?

A Lovink által idézett Saul Hansell szerint háromfajta félelem él a régi üzleti világ résztvevőiben:

– az eddigi üzleti modell miatt aggódnak, melyet az ingyen letöltés veszélyeztet

– a kreativitás miatt éreznek félelmet, mert a médium ma már nem üzenet, hiszen elképesztő eszköztár áll rendelkezésre egy történet elmesélésére: video, szöveg, hang, kép, PC, laptop, tévé, mobil stb.)

– az ellenőrzés elvesztése: a kontroll kicsúszik a tömegmédia irányítói kezéből

Pedig az internet a legtöbb felhasználó számára nem ingyenes, mondja Lovink: a hardver, a kábelcsatlakozás, a külső tárolóeszközök, a hozzáférések, a szoftver, a frissítések és a dizájn mind-mind pénzbe kerülnek, hiába van a tartalom ingyen. A tartalmat előállítók többsége (újság, film, tévé és rádió) amatőr. Az elmúlt évek egyetlen újdonsága bizonyos eszköztárak elterjedése, minden más vitatott, de egy biztos: a profik pénzt keresnek.

Megváltozott az üzleti jelszó is: „Az oldalon szereplő felhívással csinálj pénzt!” elavult: a blogger ma hirdetéseket szúr be szövegei közé, s a bevételi források közé számít a szponzoráció, a vállalati blogolás, a közvetítő kereskedelem, az online vásárlás, a tanácsadás, a bemutatók – a blogger ma gyakran a Big Business független képviselőjeként viselkedik. S nem is a klasszikus hálózatépítésről van szó; a bloggerek, korábban egy információs civil hálózat tagjai építik ezt az új kereskedelmi rendszert, mindinkább egy vállalkozói struktúra tagjai lesznek, egy komplex gazdasági rendszer részei, mely rendszer csomópontjai linkek, tagek, adatfolyamok, s jellemzője az eddigieknél alacsonyabb veszteségi ráta.

Napról napra több pénztermelő eszköz áll a bloggerek rendelkezésére, s ezek közül sok néhány év múlva már el is fog tűnni. A Prosper és a Zopa példája azt mutatja, hogy a közösségi oldalak, mint például a MySpace, hitelintézetekkel egyesülve válnak majd gazdasági társaságokká. Lovink Seth Goldsteint idézi aki szerint ezek a vállalkozások folyamatosan azon dolgoznak, hogy egy eBay-szerű modellt alakítsanak ki, de bank részvétele nélkül. Ezt a modellt Peer-to-Peer-Pénzügynek is nevezhetnénk. A Prosper már körülbelül 800 csoportból áll, melyek különféle célokra kölcsönöznek pénzt: például az Apple User Group, egy kölcsönt nyújtó társaság, azok számára hitelez, akik Macintosht vagy iPodot akarnak vásárolni. Az internetbusiness válaszút előtt áll. Az egyik irány az adatok nyílt kezeléséhez vezet, s a nyilvánosság és a transzparencia kap nagy hangsúlyt. A másik út a magas szintű adatvédelem és az információk szigorú elzárásának útja – a Black Box lehetősége. Mindkét irány lehetséges, mindkettő a végfelhasználó részvételével valósul meg, s mindkettő mellett lehet gazdaságilag érvelni.

Míg a háló mind több és több rizikót hordoz, az erő és hatalomkoncentráció is fokozatosan épül ki, a vezérelv a ráklikkelés már, nem a hirdetés: aki több klikket gyűjt be, az győz.

Lovink szerint a gyűjtők, a keresők, a szűrők lettek a tőke birtokosai, nem pedig a tartalmak tulajdonosai vagy előállítói. A hatalmas pletykatengerben a gyűjtők (Digg, Google stb.) szigeteitől függünk, ők vezetnek el a gyöngyökhöz. Függésünk biztosítja számukra a finanszírozást (a befektetőkön, közvetítési költségeken és hirdetéseken keresztül), azok viszont, akik a tartalmat szállítják, hoppon maradnak. Az egyszázalékos szabály kiválóan működik, egy közzétett tartalom esetében 100-ból 10 felhasználó működik közre a tartalom alakításában, 89 pusztán szemléli – az előállítók egy kisebbség lettek, melytől eltekinthetünk ebben a perspektívában.