- Fujifilm X
- AMD Ryzen 9 / 7 / 5 / 3 3***(X) "Zen 2" (AM4)
- Milyen billentyűzetet vegyek?
- Vezetékes FÜLhallgatók
- Léghűtés topik
- Érkezik Magyarországa az LG szuper dizájnos hordozható projektora
- AMD K6-III, és minden ami RETRO - Oldschool tuning
- Így építsd a billentyűzeted!
- Házimozi belépő szinten
- Milyen egeret válasszak?
Hirdetés
-
Sokat fogyaszt az AI, egyre több az adatközpont, kell az atomenergia
it Az AI-t kiszolgáló adatközpontok olyan nagy energiaigénnyel bírnak, hogy egyre több atomenergiára van szükség.
-
Képeken az egyik kameráját elvesztő Sony Xperia 10 VI
ma Részletes anyag került fel az internetre a Sony idei középkategóriás telefonjáról, három helyett két hátlapi kamera várható.
-
Megbírságolták a Razert a Zephyr maszkok miatt
ph A cég elég olcsón megússza az ügyfelei félrevezetését, de az üdvözlendő, hogy az Egyesült Államok hatóságai nem siklottak el az ügy felett.
Aktív témák
-
Ganger
aktív tag
A legfontosabb!!
A kritikáknak soha nem szabad eltántorítani, elbizonytalanítani, de viszont figyelni kell rájuk, és megfontolni mit írnak. De soha ne mondjátok rá, hogy anyáddal szórakozz. Higgadtan átgondolni, mit ír, és nem elszállni!!!Repül a rohadt gép ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál meg
-
Alkotni nehéz, miután az ember publikálási lehetôséget kapott. Az ember az amatôr szakaszban tele önkifejezési vággyal, egyedinek, megismételhetlennek vélt ötletekkel, történet magokkal. Aztán megírja álmait, megmutatja pironkodva a legjobb barátjának, itt mindig pozitív kritika éri a zsenge alkotót és nekibuzdul. Újabbakat ír, végül elküldi legjobb alkotását pályázatra vagy egy kiadónak. Tudom, milyen érzés kilépni a fiókból és profiknak megmutatni a munkánkat. Nem a kritika a legrosszabb, hanem a kiadott m után rájönni, hogy talán nem olyan fontos, amit alkotunk, csak álmodozunk, és álmaink a többi ember számára semmit sem jelentenek. Eme felfedezésem ellenére az önkifejezést fontosnak tartom és aki alkotni akar alkosson, de senki se gondolja, hogy maga a m publikálása különleges élmény. Persze nagyon boldog voltam, mikor a postás meghozta a csomagot és én kivettem belôle a könyvecskéket. Ez az öröm megismételhetetlen.
A tudás az egyetlen érték, ami a használat során nem fogy el, hanem még gyarapszik is.
-
kypre
tag
írni jó, alkotni jó. Teljesen mindegy, hogy az ember mit ír, novellát, könyvet, paródiát, levelet. Az alkotás öröme, az ami fontos. Nagyot alkotni, helyzet, szerencse, és nem utolsó sorban, tehetség kérdése. Persze a belevetett munkát, se hagyjuk figyelmenkívűl. De akkor is, az alkotás része az a része az írásnak, ami igazán felemelő, amiért megéri ott virrasztani, cigivel a szájban, egy éjszakán.
Szerintem.....Tiszta város leszünk, ma is gerlét eszünk!
-
Ganger
aktív tag
Jaja.
Számomra sincs jobb érzés, mint amikor leülök vmit alkotni,lehet az vmilyen írás rajz, vagy festmény, digitalis kép.
Nincs is jobb annál mikor a saját műved megalkotása rabul ejt, s az eltelt több óra is csak egy apró szívdobbanás lesz
Repül a rohadt gép ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál meg
-
válasz
gregorik
#757
üzenetére
Igen, van megjelent regényem. Hogy ez miként lehetséges, a vakvéletlen, a sors szeszélye. Én magam is meglepetten nézem a meséimet. Eszembe jutnak az éjszakák és a nappalok, amikor megálmodtam és megírtam, és az agyam úgy forrt, hogy a meleg gőzei a felhők fölé vittek. Maga az alkotás folyamata a részegítő, az egyik olyan mámor, melynek áldásos hatásai vannak, és bár függő lesz tőle az ember, még se kell elvonóra mennie miatta.
Most megyek, mert munka van.A tudás az egyetlen érték, ami a használat során nem fogy el, hanem még gyarapszik is.
-
kypre
tag
Az semmit nem jelent!!! Ezt komolyan mondom, ne kérj elnézést, és ne magyarázd meg az írásodat, mert az saját életre kel, amint kiadod a kezeid közül, és ezt a kockázatot vállani kell.
Sok sikert, és örömöt kívánok neked az íráshoz.
egyébként nem kéne már neked aludnod?
[Szerkesztve]Tiszta város leszünk, ma is gerlét eszünk!
-
<MZ/X>
őstag
Na, kípre kedvéért csak itt csak nektek itt van:
Hajóval a hazáért.
A vihar minden erejével tombolt. A víz hatalmas tajtékozó hullámokkal dobálta a hajót, melyen látszott hogy már nem túl sokáig tud kitartani ezzel a hatalmas erővel szemben. Tudniillik az Encarnacion csak egy nagyobbfajta szlúp volt, ennél fogva, mint már említettem vajmi kevés esélye volt a menekülésre.
- Úgy tűnik a vihar középpontjába kerültünk!- harsogta a kapitány leghűségesebb emberének, Pascalnak, aki a hajó első tisztének megtisztelő feladatát töltötte be. Az összes matróz vagy tiszt, (már akiket nem döntött le a lábáról a skorbut, a sárgaláz vagy valamilyen más, ismeretlen kór) a vitorlákkal volt elfoglalva: be kellet húzni az összes felesleges vitorlát hogy csak a viharvitorla maradjon, mert ha teljesen megálltak volna az biztos halált jelentett volna, de ha a többi vitorlát is kifeszítik akkor viszont kitörtek volna a vitorlarudak, ami ugyancsak a hajó és a legénység halálához vezetett volna, ám az előbbi megoldás mégiscsak több sikerrel kecsegtetett. A matrózok valamennyi igyekezete ellenére is úgy tűnt, hogy ez volt az utolsó útja a hajónak és a legénységének.A vihar nem csillapodott, sőt minden dühével tombolt és szinte már úgy dobálta a hajót, mint a zsonglőrök a labdáikat.
-Mindenki kötözze a vitorlához magát!- bömbölte el magát ”Rettegett” Edward- akiről az a hír járta, hogy puszta kezével fojtott meg egy jaguárt, így képzelhetjük hogy miért kapta a becenevét, de az Encarnacion matrózainak is a példaképe lett részben e miatt az erő miatt, pedig sok utazása és ebből eredő tapasztaltsága miatt is, tehát nyugodtan állíthatjuk, hogy megvolt benne minden, ami egy hajón a vezetéshez kell. De sajnos nem a fegyelméről volt ismert és a kapitányt se tisztelte mert tudta hogy mennyien állnak mögötte,s ez elég nagy probléma volt a kapitány szemében, Davis tartott is tőle hogy lázadást szít és elfoglalja a hajót, ha Edward megpróbálta volna nagy eséllyel sikerül is neki. Hirtelen egy akkora hullám csapott át a hajón hogy a főárbóc csúcsát súrolta, egy percig nem láttunk semmit a szemünkbe került víz miatt.
- Ember a vízben!- hallatszott a vihar zajait is túlharsogó kiáltás az őrszemtől, aki még ilyen ítéletidőben is az őrkosárban posztolt, hátha észrevesz egy hajót, akitől segítséget kérhetnek, feltéve, persze ha nem az kér segítséget. Nemsokára kiderült hogy a bajbajutott ember Hans volt -persze ezt már mindenki sejtette- mivel csökönyössége és önfejűsége egész Normandiában ismeretes volt és csak úgy emlegették hogy az ”Öszvér”, s lám most is rászolgált erre a névre Hiszen nem fogadta meg Edward tanácsát és lesodorta a víz a fedélzetről, mint egy darab zsákot. Az emberek között megoszlott a vélemény Hansról. Voltak, akik közömbösek voltak és azt mondták, hogy Hans magának köszönheti ezt a szörnyű sorsot és, ők biz’ nem fognak segíteni neki, nem sodorják magukat is veszélybe fölöslegesen, tehát azt vallották, hogy segíts magadon és az Isten is, megsegít. Ám voltak könyörületesebbek is, akik azt mondták hogy kéne segíteni ennek a szerencsétlen, és ők biz’ Isten segítenek neki. Valószínüleg addig tanakodtak volna, amíg meg nem fullad Hans ha a hajó ”remetéje” közbe nem lép. Erről az emberről kicsit bővebben beszámolok.A haja dús gesztenyebarna volt, fekete tincsekkel tarkítva de teljesen elfedte a fülét, sőt fürtjei már a nyakáig értek, ami elég szokatlan viselet egy férfinál. Az arcán mély redők húzódtak, melyek arról tanúskodtak hogy már jó sok mindent megélt emberünk. Szeme kékeszöld volt szája kicsit puffadt de semmiképpen sem betegségből származott, orra viszont jó nagy sasorr volt. Feje tehát határozott volt ugyanakkor meglehetősen furcsa is, de azért rondának nem nevezném. Válla meglehetősen nagy volt körülbelül akkora, mint egy 4 fontos ágyúgolyó. Karjai csak úgy dagadtak az izomtól az erek kidagtak, sőt már-már kipattantak a hatalmas erőtől. Teste szikár volt, lehet hogy kicsit sovány is, de ha egy kicsit sovány is volt ez sem változtatott hatalmas testi erején. Lábai nem voltak hosszúak akár még kurtának is nevezhetjük és nem voltak annyira erősek, mint a többi végtagja. Egyszerű matrózingben és kopott, toldozott-foltozott nadrágban volt. Elnézve ezt az embert az ókori hős, Herkules jutott eszembe és nem csak erejében, hanem cselekedeteiben is megmutatkozott a hasonlóság. De még is volt valami ezen az emberen, ami nem hagyott nyugodni. Egy alkalommal mikor a Remete a sudárvitorlát vonta fel és lecsúszott az inge a válláig, megláttam, hogy a jobb keze alsó részére ez van tetoválva: C.K. És egy halálfej. Hogyha csak a monogram lett volna tetoválva fel sem tűnt, volna, mert a tetoválás megszokott dolog volt. De az a halálfej nagyon nyugtalanított, mivel becsületes tengerész nem szereti a kalózokat( mert ugye az nyilvánvaló hogy ezt a jelet a kalózok előszerettel használják), mert tudja hogy csak bajt hozhatnak a fejére. Amikor az Encarnacion elindult Calaisből emberünk az utolsó pillanatban jelentkezett a hajóra, mint közönséges matróz. Magáról semmit nem mondott de mivel a kapitány látta hogy erős, jól megtermett fickó, hát felvette, mert úgyis kellett még ember a hajóra. A Remete teljesen jól végezte a munkáját mindent ugyanúgy megcsinált, ahogy azt kell de a furcsa az volt benne, hogy sohase beszélt fölöslegesen. A parancsokat egy halk ”igenisel” vette tudomásul, ha egy tiszt jött vele szembe, akkor elmotyogott egy ”jónapotot”, de a legénység tagjaival soha nem beszélt. Ezt a matrózok személyes sértésnek vették és jónéhányszor gúnyolták miatta, de ezekre, megjegyzésekre se válaszolt Remeténk, pedig egy átlagos ember már ököllel válaszolt volna a sértésekre. Tehát egy ilyen különös ember még különösebb módon hirtelen segítségére kelt a bajbajutott Hansnak. Gyorsan megragadta a fővitorla szinte végtelen hosszúságú kötelét amelyet épp most akartak elrakni és egy ügyes mozdulattal eldobta, de sajnos nagyon messze Hanstól csapódott bele a vízbe, lehetetlen lett volna oda elúszni. Nem volt más hátra újra meg kellett próbálni. A msáodik próbálkozás már jobban sikerült de még mindig elég messze volt Hanstólm, de újra megpróbálni már őrültség lett volna mert egyrészt sok idő lett volna és nem biztos hogy Hans ezt az időt kibírta vona másrészt pedig ennél közelebb már aligha lehett volna dobni, ez a távolság is csak hatalmas szerencsével sikerült, mentőtutajt meg nem ereszthet le mert az pozdorjává törik az ilyen viharban. Ez a gondolatmenet a Remete agyában egy másodperc alatt lejátszódott. Most már mindenki bíztatta Hansot, még az is, aki eredetileg nem akart segíteni neki. Hans tényleg kiérdemelte becenevét, ugyanis Hans nem csak önfejű volt, hanem erős és kitartó is. Most is hatalmas erőfeszítéseket tett hogy fennmaradjon a vízen, majd amikor meglátta a kötelet eszeveszett úszásba kezdett az életéért. Szinte a teljes legénység a korlátnál állt és nézte a borzalmas eseményt, a viharra senki nem figyelt, senki kivéve egy embert, a Remetét, ő állandóan figyelte a tengert, a hullámokat. Amikor a tengerre emelte a tekintetét az arca eltorzult. Akkora hullámot csak az álomban létezik, a rémálomban- gondolta.-
- Hullám – üvöltötte Remeténk akkora hangerővel, hogy az emberek majdnem belesüketültek. Ez a kiáltás mentette meg a legénység életét. Nemsokára már rájuk is zúdult a gyilkos víztömeg de addigra már szerencsére mindenki biztonságba helyezte magát. Az emberek magukkal voltak elfoglalva és eszükbe se jutott volna másoknak segíteni, pláne Hanson akinek mindenkinél jobban kellett volna a segítség. Bezzeg a remete nem magára gondolt, nem ő nem volt ilyen önző, csak húzta fel Hansot, még akkor is, amikor a víz már a fedélzeten söpört végig, mint egy gyilkos kéz, aki magával ragadja a védtelen áldozatát, hogy a tajtékozó hullámoknak adja. Egy szó, mint száz a hős Remete vízbe fulladt, eggyüt haltak meg Hansal, ez lett a jóság ára. Mindenki végignézte a borzalmas eseményeket., szinte nem is akarták elhinni, hogy megtörtént, álltak kábultan a vihharral se törődve. A csendet a fedélzetmester kicsit szomorkás kiáltása törte meg.
- Dologra emberek, a vihar még nem múlt el!-
És mindenki ment a dolgára, de közben a gondolatikat az elmúlt percek foglalkoztatták. Én is csak arra gondoltam, hogy vajon miért mentette meg ez a remete ezt az embert, amikor látszólag semmilyen kapcsoltaban nem álltak egymással. Mit jelent az a tetoválás, mert ha tényleg kalóz lenne a Remete biztos nem áldozta, volna fel az életét Hansért? És egyáltalán ki ez a Remete? Mert hogy ez régebben matróz volt arra az egész franciaországban fogadnék. Merengésemből hatalmas robaj riasztott fel. A hajó akkorát rázkódott hogy azt hittük menten kettétörik, persze azt mondanom sem kell, hogy a rázkódással egyidőben mindenki a fedélzetre esett végigsúrolva a padlót a ruhájával. Amennyire így hallásból meg tudtam állapítani a raktár felől jött a félelmetes hang. Megpróbáltam felállni de csak nagy nehézségekek árán sikerült mivel a hajópadló olyan volt mint egy szivacs: a régi, korhadt fa magába szívta a tengervizet és ezáltal rettenetesen csúszós volt.
Az írási és a fogalmazási hibákért nem vállalok felelősséget. Ez csak az első pár oldal volt önmagában nincs értelme de a hozzá kapcsolódó résznek az átfogalmazásával nem vagyok kész. Kritikákat kérnék szépen.Original's never fit - Socket 370
-
kypre
tag
Szia!!!
Nagyon örülök, hogy végül felraktad. Jó volt olvasni, amit írtál. Érdekes a story, és alapvetően jó a fogalmazás is. Itt-ott ismételgetsz, és ha nagyon magavával ragad a történet, elkezdesz egyes szám eslő személyben beszélni, de csak szavak erejéig. Szóval, nagyon hajrá, csak így tovább...lesz ez még sokkal jobb is, komolyan mondom.
Bátor vagy, hogy kiraktad, és ügyes, hogy eddig eljutottál vele.
Ha gondolod, stilisztikailag, fogalmazásügyileg...picit, ahol kell belejavítok neked, de azt már majd lerendezzük mailon...
Szia
Minden elismerésem
kypreTiszta város leszünk, ma is gerlét eszünk!
-
kypre
tag
jól, van, várom nagyon a leveledet, és mondom csak így tovább.
ami az adatlaponom van cím, oda írhatsz nyugodtan
Tudom, itt a topickban már sokan mondták, hogy aki jól akar írni, annak rengeteget kell olvasnia. Én is, csak, ezt tudom javasolni neked. Ha olvasol, élményekre teszel szert, finomodik a stílusod, és nem utolsó sorban, gazdagodik, színsenedik a szókincsed. Szóval:
Olvass nagyon nagyon sokat!!! Mindenféle stílusból!!!Tiszta város leszünk, ma is gerlét eszünk!
-
<MZ/X>
őstag
-
Ljana
tag
Siniel
Felsértett tenyerét nézte. Elképzelte, hogyan fájhat, ha így kényszerül harcolni.Elmosolyodott, persze csak gondolatban, már régen nem mutatta ki mit érez éppen. Arcán megdermedtek az izmok és egyfalyta haragos, gonosz álarcot alkottak. Méltót népéhez és kellőképpen gonoszat múltjához. Senki nem láthatta, a benne dúló viharokat. Egyet a méltó bosszú kivívása kavart, másikat a Ljana nevű kékszemű iránt érzett rokonszenve. Mindkét vihar pusztító erővel bírt és évszázadokat élt meg. De tartozott népének azzal, hogy örökösként, gyűlölje a kékszeműt, és önmagának tartozott egy vallomással, hogy ezt nem tudja teljesíteni.A két vihar döntetlen csatákat vívott és ő nem tudta már melyiket támogassa.
Még egyszer megszorította kétélű kardját, a hűs penge a húsába mart. Sűrű fekete vére végigvánszorgott a fémen és unott lassússággal elrugaszkodott kard hegyéről. A seb pedig fájt. Jótékony hatása máris érződött, szétfoszlottak bosszúról és békéről szóló gondolatai.
Merengésének az ellenséges kürtök hangja vetett végett. Hamarosan elszabadulnak az indulatok. Meghalni kell a csatatéren, akkor talán nem emészti el a szégyen, amiért nem tudja teljesíteni az igéretét. Nincs utóda, így igérete sem kötelez senkit majd. Az ősei, pedig, ha látják most gondolatait, kitagadják maguk közül akkor is, ha a sereget győztes csatába vezeti. Kellemetlen, de nem szokatlan. Népe száműzte magát évezredekkel ezelőtt. Megszokta már a magányt és megtanulta hogyan kerülje el a kellemetlenségeket. Ha,amíg volt mit veszteni,meg tudta ezt tenni, miután nem lesz mit veszteni már, boldogul biztosan.
Megint elmosolyodott magában, apja valószinűleg megháborodik a túloldalon, mire találkoznak. Úgy kell az öreg bolondnak, régi elavult nézeteket valott és belesodorta őt egy betarthatatlan igéret letételébe. Most ő issza meg, az évezredekkel születése előtt kezdődött ellentétek, levét. Ő látja, mivé változtatta őket a gyűlölet, a harag és a fájdalom követése. Ő hallja a tünde ének és a száműzöttek siralmai közt a külömbséget. Nem irigyli a szépségüket, mert tudja hogy a fekete matt szemeiket , eltorzult vonásaikat,maguknak köszönhetik.
A tünde sereg már felsorakozott, ott ragyogott köztük a kékszemű is. Végignézett seregén. Hol ragyog már bennük a régi tünde szépség, büszkeség? Komor sötétség árad belőlük. Arcukat sápasztotta az irigység, vonásaikat eltorzította a gyűlölet. De az ő népe. Kitaszított, száműzött, sok harcot megéllt nép. És sokuk bízik abban, hogy sérelmei megtorlásra találnak egyszer.
Megindult a sereg élére. Hófehér tündelovát elüldözte már rég, így a gyalogosharc melett döntött. Népe ebben is követte, a halálba is követni fogják, ha pedig a túloldalon megtudják ki is ő valójában, átkozzák majd.
Apja jobbkeze Tinuel már várta. Apja pajzsát nyújtotta, de Siniel nem vette el.
„Te jobban megérdemled, mint én, de a tőröd elfogadom” Tinuel hátraadta sajátját, maga elé tartotta legkedvesebb uralkodója gyönyörűen megmunkált pajzsát és átadta Sinielnek a tőrt amire azért volt büszke, mert ezzel oltotta ki ura gyilkosának életét.Látta Siniel felsértett tenyerét, és tudta ,hogy az örökös halni készül.
Tinuel beállt a sorba. Feszült csend borult a tájra. Siniel felkiálltott és nekirohant a tündeseregnek. Kiálltása, mint ezernyi kitörni készülő sértett lélek, betöltötte a völgyet. Tinuel hagyta vezérét az ellenséges vonalig jutni, ezután indította a türelmetlen sereget.
A csata soká tartott és döntetlenre állt. Megcsonkított tünde, és átdöfött számüzötteken folyt a csata és Tinuel, meggdöbbenve tudatosította Siniel nem esett el akkor az első sorban. Fáradhatatlanul vágta az ellent, nem hagyva kétséget affelől hogy fájdalma mindenkinél erősebb és kibékíthetetlenebb. Mióta utoljára látta, sebei megszaporodtak, vállában nyílvessző ékeskedett, combján a vértet pedig tőr ütötte át. Síniel pedig tovább táncolt a halállal, kardjával hárított a tőrrel pedig ölte az ellent. Kifordult a támadások elől, elhajolt a nyilak elől, és mintha előre látta volna, elkerülte a csapdákat. Mire feljött a nap elérte, hogy a tündék kerülték őt a csatában. Mindkét sereg kimerülten húzódott vissza a tábor felé. Csak a két vezér próbálta elkeseredetten győzelemre vinni a csatát. Tinuel már összeszedte serege épkézláb tagjait és felsorakoztatta őket a tábor előtt. A túloldalon is így döntöttek. Csak Siniel tombolt még a kihalt csatatéren.
„Gyere pusztíts el! Hallod te gyáva? Gyere és fejezd be amit elkeztél! Én itt vagyok, ne hidd hogy elszaladok. Nézd, megkönnyítettem a dolgod!” Kihúzta a combjában éktelenkedő tőrt, és a tündék közé vágta. Egy pajzs hangosan reccsent amint a tőr beleállt.
„Mennyit? Mond mennyit kell még leölnöm hogy gyűlölj? Mond mit kell még tennem, hogy bevégezd?” Siniel elnémult. Ellensége és saját vére borította, fázott és gyötrődött, de elérte amit akart. Szétváltak a tündék sorai, megjelent a kékszemű. Nyugodt, kiegyensúlyozott vonásai eltűntek. Kiábrándultnak, és kétségbeesettnek látszott.
Siniel utolsó gondolata, még jobban elbizonytalanította. Nincs aki őt meg tudná ölni, csak egy, de az sem fogja megszabadítani őt a fájdalmaitól. Lépni kell.
Annyi mód van az ellenfél megtévesztésére és ő ezt megteszi. Reméli a kékszemű előbb fog lépni, mint ahogy a csalás kiderül, mert akkor már menthetetlenül bizonnyossá válik alkalmatlansága. „Jólesne ezen még elvitázni vele” gondolja.
Gunyoros mosolyát sokféleképpen magyarázzák, de értelmet csak sok évezred múlva nyer. Eldobta a kardját, két karját maga előtt keresztezte, véráldozatra nem volt már szüksége, lehajtotta fejét. Halkan egy átkot fogalmazott, és Tinuel meg volt győződve róla, hogy Siniel a számüzöttek sötét mágiáját használja. Erejével elpusztíthatja az egész tünde serget. A kékszeműnek pedig lépni kelett ez ellen, ellenátkot alkotni, gyorsabban, mint ahogy Siniel kimodja az utolsó átkot.
Egy villanás elvakította mindkét felet. Csak Nagaren tudta, hogy Siniel átka kőbedermedve marad, amíg valaki nem oldja fel. És abban is tisztában volt, hogy amíg ő az egyetlen aki ezt tudja, Siniel nem szabadul.
Az idő lassan múlik, a halhatatlanok pedig nem felejtenek. S bár Siniel népe elbujdosott s lassan el is tűnt a világ forgatagában, sérelmeik mindvégig életben maradtak, egy szoborban, ami valaha a gyűlölet és fájdalom példaképe volt. Templom épült köré, majd lassan elhordták a száműzöttek vagyont érő díszeit, és a falakról omlani kezdtek a hatalmas festmönyek melyek a Siralom volgyében lezajlott csatát örökítették meg.Ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel....
-
Viszlát
addikt
Vallomás
Csak először fog fájni. Hülyeség. Később átgondolva, végülis így működik szinte minden. A fásultság igazi csillapító, nem old meg semmit, csak feledteti a tüneteket. Ezen elindulva, talán nem téves következtetés, hogy addig jó az írás amíg fáj. Értelmét talán akkor veszti el, amikor hatás nélkül hagyja el az író testét. Fájni fog-e az írás? Ha nem magamból írok, biztosan nem, de talán magamból sem mindegy mit veszek elő. Sokkal inkább kérdés bennem, hogy miért írjak?
Úgy érzem magam, mint egy dobos, akit leültetnek a hárfa mellé és csak ül bambán, ügyetlen és ormótlannak érzett kezeivel az ölében, próbálván fogást találni. De oly szokatlan számára az, amit meg akar szólaltani, hogy az esélytelenség valós súlyként nehezedik vállára. Meg kéne szólaltatni a lelkemet, hogy daloljon, de nem vagyok szerelmes. Ha az vagyok, a szavak és gondolatok rabszolgaként állnak parancsomra várva, és mintha minden azért lenne, hogy érzéseim betűkből formált alakban is megjelenjenek.
Azt hiszem, könnyű a szeretetről írni. Szinte hallom, ahogy erre egy barátom rávágja: neked. Ha elfogadom igazát, hamar rájövök, hogy számomra igazán a gyűlöletről nehéz. Pedig gyűlölök. Még magamnak is csak mostanában merem bevallani, mennyire is emészt belül ez az érzés. Ha az életet egy cigarettához hasonlítom, ez a két érzés olyan, mint amikor jó nagyot szívok belőle, sokáig benntartom és lassan fújom ki. Nagyobb rész fogy el belőle; elkerülhetetlen, hogy ne legyen hatással, megszédülök, kissé megfordul a gyomrom és csak nagyon, nagyon lassan tűnik el belőlem. Ha az ember így él, szeretve és gyűlölve, hamar a cigarettája végére ér és akkor el kell nyomni a csikket, mert a füstszűrőnek rettenetes íze van.
Érdekes, hogy ez a két érzés mennyire hasonlít egymásra. Szerelmesként könnyedén mosolyogsz arra, akitől egyébként viszketegséged van, és kebledre tudnád ölelni a világot, mindenkire kiterjesztvén szereteted. Optimizmusod már-már gyermeki naivság szintjére süllyeszt és úgy érzed nincs ami vagy aki elvehetné ezt tőled. Ha gyűlölsz még ha nem is ismered be magadnak könnyedén megbántod azokat is, akiket szeretsz, kivetítve szinte mindenkire, akár adtak okot rá, akár nem. Egyformán emészt mindkettő, építve pusztít el, ugyanúgy nagy slukk a dohányból. Ösztönöznek, heves építkezésbe kezdesz, csodálattal állva remekműved előtt, amit aztán valaki egy kézmozdulattal elsöpör.
Mindkét esetben talán az a legrosszabb, hogy legkevésbé múlik rajtad, melyik vesz erőt feletted. Legjobban talán ezt gyűlölöm magamban, hogy ha jönne valaki szerelemmel, újra odaadnék neki mindent. Hiába, a dohányzás öl..."How a government taxes its citizens is a direct declaration of a country's values."
-
Bencom ™
őstag
Ezzeket a novellákat egy pályázatra írtam annó, a témájuk szigorúan Sci-Fi, amolyan szárnypróbálgatás volt, semmi komoly:
A láthatatlan csata
André Bence (zx-22) novellája
…Mordon Graves admirális büszkén feszített a parancsnoki hídon. A rovarok (itt mindenki így hívta az Xchysch-eket, mert egyikük sem tudta kimondani) sűrű golyózápora, mint a játszadozó gyermekek által dobált apró kavicsok pattogtak le az erős hajó páncélzatáról.
A „Rovarirtó” kísérleti hajó volt, talán a legnagyobb a flottában, és kifejezetten a rovarok ellen fejlesztették ki: páncélzata egy élő sejtburok, mely elnyelte vagy visszaverte a rovar csatahajók által tüzelésre használt különleges plazmát, s így esélyt sem hagyott nekik. A lézerfegyverek azonban, bár egy csatahajónál nem jelentettek veszélyt, áthatoltak a pajzson, és apró lyukakat ütöttek a hajó külső, meteorfelfogó lemezein.
A csata már a kezdetekkor eldőlt: a rovarok nem bírtak az új hajóval, s hiába tüzeltek rá szakadatlanul, ha hajó egyre csak hűbb lett a nevéhez: Rovarirtó. Lassan elkezdek hát visszavonulni, hogy mentsék flottájuk maradványát, s közben az emberi flotta is üldöző formációt vett fel.
Itt a kísérleti hajó már lassúnak bizonyult, hiszen hajtóműveit nem a méretéhez igazították, hanem ahhoz, hogy ez csak egy ’béta’ változat, egyelőre csak a páncélzatát akarták tesztelni, a sebesség másodlagos volt. Ennek köszönhetően a hajó igen hamar lemaradt az üldöző bolytól, majd társai kiértek a látóhatárból, s az űr lassan elcsendesedett…
A rádióvonalak folyamatosan égtek, mígnem egyszer csak azt a parancsot kapták, hogy kezdjék meg a hazatérést.
Mordon Graves admirális tudta a dolgát, megfordította a hajót, és elindult a negyed fényévre lévő bázis felé.
A hajó legénysége egyébként önkéntesekből állt, többnyire zöldfülű, bizonyítani vágyó közlegényekből, mint például Lucas Chamberlain, aki köztudomásúan nagy semmittevő volt: annak idején minden szabadidejét a vívóleckékre fordított, mert hivatásos párbajtőröző akart lenni, de miután két egymást követő olimpiáról is kiszórták, elkeseredetten vette észre, hogy semmi máshoz nem ért, így jelentkezett a légierőhöz.
Azóta sok bolygót megjárt már, és sok csatát látott, de soha egy szalmaszálat nem tett volna keresztbe, ha külön nem utasítják, így a katonai hierarchia legalsó fokán maradt, család, barátok és pénz nélkül.
Azóta minden piszkos melót elvállalt, persze a szokásos hozzáállásával, hogy valami megtakarításra tegyen szert, de eddig nem volt szerencséje…
A hajó lassan siklott a hideg és üres űrben, a hajtóművei nem csaptak zajt, azt csupán a néhány kiküldött javítószonda törte meg, és a bent beszélgető katonák. Talán egy fél óráig tartott az utazás, ami alatt semmi érdemi nem történt, csak hallgatták az unalmas jelentéseket a rádióban, ami a bázisról érkezett.
Egyre több üzenetet fogtak be, és egyre közelebb értek a bázishoz, miközben a zaj egyre nőtt, de még így is milliónyi mérföld választotta el őket a központtól. Közel, s távol egy teremtett lélek sem volt a radaron, a monitorok előtt gubbasztó rádiósok kezdtek elaludni, bár súlyos büntetés járt érte, de senki nem hibáztathatta őket a 72 órai szolgálat után…
A hirtelen beálló csend is elősegítette az aludni vágyókat, így egyetlen kivétellel az összes rádiós elaludt… talán csak két ember volt összesen ébren a hajón: Mordon Graves és Lucas.
Lucas is a rádiókhoz volt beosztva, de a hirtelen beálló csend miatt ő nem hogy álmosabb, hanem sokkal éberebb lett.
Még nem tudta biztosan… a vonalak süketek… de sejtette… nincs bejövő üzenet… hogy valami nincs rendben… nem küldhet üzenetet… a rendszerrel.
Hirtelen felpattant, mire a hídon álló kapitány azonnal kiszúrta magának, de mielőtt megszólalhatott volna, megszólaltak helyette a riadó hangosbeszélői:
-- Riadó! A hajó találatot kapott! – Lucas szája tátva maradt, amint hallotta, hogy elkésett a bejelentéssel. A bóbiskoló legénység ijedten próbálta visszanyerni az éberségét, közben a radarokra meredtek, és a rádiókat próbálták ellenőrizni. Minden tök süket.
Mikor mindenki segélykérően nézett a kapitányra, azt vették észre, hogy ő még mindig Lucast nézi. Erre minden szem rászegeződött az álló, kék egyenruhát viselő, harmincas éveinek végén járó közlegényre, akinek még mindig tátva volt a szája… furcsa érzése volt. Érezte, amint a hajó lassan a bal oldalára dől, majd egy félpercnyi hallgatás után már kellően hülyén érezte magát, és megszólalt:
-- Tudom, hogy elkéstem a bejelentéssel, de a vonalainkat blokkolják, és valamilyen álcázó alkalmatosságnak köszönhetően a radarjaink semmit nem jeleznek! – A kapitány gondolataiba merült, majd válaszolt a közlegénynek:
-- Ez tapasztalataim szerint csak egy valami lehet… -- hatásszünetet tartott, de közben a hajó újra megrázkódott, és a riadó újra megszólalt:
-- Találat a hajtóműveknél! A pajzsgenerátor leáll! – A kapitánynak valahogy nem maradt több kedve a hatásszünetekhez, így gyorsan befejezte a mondandóját, kicsit másabb hangnemben, mint ahogyan elkezdte:
-- ÁRNYAK!!! – Ordította bele a fedélközbe.
Lucas gyorsan megpróbálta felidézni, mit tud az árnyakról: az álcázó rendszerük tökéletes, képesek blokkolni bármilyen frekvenciát és kódolt üzenetet, és ezen kívül némelyek odáig mennek, hogy szó szerint láthatatlanná vállnak a csata során.
A legénység kinézett az űrbe nyíló kerek ablakokon, és egy sötét színű hajót vettek észre… aztán még egyet, és még egyet. A pánik és a káosz már kezdett elharapózni a legénység tagjai között, de két ember még mindig a helyén maradt: a kapitány és Lucas még most is egymás szemébe meredtek, és Mordon furcsa dolgokat vett észre a közlegényen: a szeme, mely kék volt, most sötéten csillogott. A riadó újra megszólalt:
-- A berakodó tér ajtaja találatot kapott! – A kapitány felelt a hangszórónak:
-- Készüljetek fel a közelharcra! – A legénység megdermedt a kemény parancsszóra, aztán az oldalfegyvereik után kaptak: a többségük övére egy lézerpisztoly volt akasztva, de Lucasnak rá kellett jönnie, hogy „kényelmi okokból” a kabinjában hagyta. Futólépésben indult a szobájába, s egy percen belül már a szoba falára akasztott személyes tárgyait tanulmányozta: a fegyvere is oda volt akasztva, és ezen kívül még sok dísztárgy.
Egy ősrégi lovassági kard lógott közvetlenül a pisztoly mellett, ami arra emlékeztette, hogy annak idején ez volt a kedvenc időtöltése: vívni.
Egy pillanatig a pengét vizsgálgatta, s a szeme előtt emlékek peregtek le: mindenki azzal idegesítette, hogy soha nem lesz szüksége arra a vacakra, csak az idejét vesztegeti, satöbbi. Most gondolt egyet, leakasztotta a kardot, és suhintott egyet-kettőt a levegőbe. Megszólalt a riadó:
-- A berakodó tér ajtaja levált! Illetéktelen behatolók! – Lucas az övébe dugta a kardot, és furcsa érzés öntötte el: nagy harcosnak érezte magát, legyőzhetetlennek, de az illúzió nem tartott sokáig.
-- A berakodó tér ajtaja levált! Illetéktelen behatolók! – Ismételte a riadó, mire Lucas ellenőrizte a pisztolyát, és elindult az berakodó felé. A folyosókon már álltak a rögtönzött blokádok, a katonák az egymásközin küldték és kapták a parancsokat, de a káosz csak nem akart megszűnni.
Amint Lucas végigrohant a folyosókon, eszébe jutott az a titokzatos vendég, aki jelen volt a hajó tervezésénél, sőt, elméletileg itt volt a hajón: egy techtronik.
Üvöltött valamit a rádiójába, mire megkapta, hogy melyik szektorban van a tervező. Egyelőre elraktározta magának az információt, majd továbbrohant a rakodó felé.
Nemsokára odaért, és beállt a blokádot vonó katonák közé. A folyosó végét egy vastag fém ajtó zárta le, ami közvetlenül a raktérbe nyílott. Az ajtó először elkezdett behorpadni, mintha valaki nekirohant volna egy kemény faltörő kossal, majd izzani kezdett, és nagy füsttel berobbant.
A szilánkok szerte-szét szóródtak a padlón, majd lézerfegyverek villogtak mindkét oldalon. Azzal a különbséggel, hogy az árnyak találtak is, a hajó legénysége viszont csak a levegőbe lőtt. Legalábbis nem látszott semmi…
„Egyszerűen láthatatlanná válnak” – jutott eszébe Lucasnak, s rájött, hogy a harc kilátástalan: láthatatlan ellenfélre nem lehet célozni! Lebukott a blokád fala mögé, hogy legalább őt ne találják el, és elszörnyedve látta, hogy társai sorra hullnak a földre.
A meglehetősen szűk folyosón egymásra dőltek a halottak, mert egymás mellett nem fértek volna el… egy ember éppen, hogy csak elfért, ha karjait maga mellé emelte… egy penge épp elférne…
A hírtelen ötletnek aztán megörült, s olyannyira felbátorodott, hogy felugrott a fedezék mögül… majd újra le is bukott, és a három lövés csak éppen egy ujjnyival került el. Újra megpróbált felállni, de ügyelt rá, hogy fedezékben maradjon.
Előrántotta a kardját, és pisztolyát eltette, majd minden erejét latba vetve beugrott a folyosó közepébe, a torkolattüzekhez a lehető legközelebb, majd kinyújtotta oldalra a kardot, ami éppen, hogy csak elfért a folyosón, és anélkül, hogy tudatosan célzott volna bármire is, őrülten kaszálni kezdett derékmagasságban.
Az árnyak hangja nem volt emberekhez hasonlítható, de Lucas felismerte a halálsikolyokat bennük. A halottak rögtön láthatóvá váltak, és nyálkás, undorító testekként dőltek rá a folyosóra.
Lucas harci lázban égett, ilyet azóta nem érzett, mióta először kezébe vette a pengét, vagyis több, mint húsz éve. Azt sem érezte meg, amikor egy lövedék súrolta az alkarját, hanem tovább kaszált, miután a folyosó lassan elcsendesedett…
Öt hulla feküdt előtte, mögötte pedig csaknem tíz bajtársa. Most szörnyedt csak el, és fogta fel, hogy mi történt: hátrafelé kezdett tántorogni, s közben érezte, ahogy hallása a nagy mennyiségű adrenalin hatására kiélesedik, és furcsa zajokat hallott az ajtón túlról, pontosan vele szemben.
Előkapta pisztolyát, és eleresztett egy sorozatot csak úgy a levegőbe, kizárólag az ösztöneire támaszkodva.
Mind talált…
Egy halott rogyott össze csendesen, de ez valahogy más volt, mint a többi: egy lapot tartott a kezében, amit emberi nyelve írtak! Lucas gondolkodás nélkül a kezébe vette, és egy elfogott jelentésnek vélte:
Az x-25/b prototípus
/szigorúan bizalmas/
Lucas felvonta a szemöldökét, és megfeledkezve mindenről, olvasni kezdte a papírt:
A hajón egy különleges pajzs tesztelését, és a legújabb tömegpusztító fegyverünk szállítását hagyom jóvá… aláírás: ( ez elmosódott a papíron, de Lucas sejtette, hogy valami rangos ember írta alá.)
A pajzsról tudott, azon nem is lepődött meg, de arról a bizonyos tömegpusztító fegyverről még csak véletlenül sem hallott. Már nem volt benne biztos, hogy a papír ennek a hajónak az adatait tartalmazza, pedig az első érzése el volt.
Ránézett a rádiójára, melyen a hajó címere, neve, és típusa volt: egy áthúzott szúnyog, a „Rovarirtó” név, és egy típusszám: x-25/b.
-- Nincs isten! – Kiáltott fel Lucas fájdalmasan, mikor megvilágosult, hogy mit keresnek itt az árnyak: azt a bizonyos fegyvert keresték!
Nem tudott róla sokat, de ez volt a leggyanúsabb az egészben: ha még a hajó saját legénysége elől is eltitkolták a létezését, akkor biztosan nem gyerekjáték!
Szájához emelte a rádiót, és azonnal a kapitányt hívta:
-- Admirális! A látogatóink keresnek valamit! – A kapitány azonnal válaszolt a szemtelen közlegénynek:
-- Lucas? És mit?
-- Mit tud a tömegpusztító fegyverekről? – Megpróbált egyenrangúnak tűnni a kapitánnyal, de ez nem nagyon tetszett neki, ezért leszólta a közlegényt:
-- Mit kellene tudnom?
-- Például, hogy hogyan szállítják őket! – Az admirális érezte, hogy olyan vizekre eveznek, melyre a titoktartási kötelezettsége miatt nem válaszolhat. Megpróbálta adni az értetlent:
-- Nem értem, miről beszél…
-- Arról az új fejlesztésű tömegpusztító fegyverről, amelyik a hajónkon kapott helyet, és az árnyak szemet vetettek rá…
-- Értem. – Szakította félbe Mordon, rájött, hogy nincs értelme félrebeszélni, mert az idő sürget. „Majd később lerendezzük” – gondolta, és elkezdett kérdezősködni:
-- Mit tudsz?
-- Azt, hogy néhány láthatatlan ürge el akarja lopni, és hogy egy techtronik is van a hajón, azok közül, akik a hajót tervezték. – A kapitány késett a válasszal, de közben a hajó újra megremegett, és a vonal elnémult.
-- Találat a vezérlőteremnél! – Lucasnak rossz érzése támadt:
-- Kapitány? – De a vonal néma maradt. A fiú száján akaratlanul is kicsúszott egy szaftos káromkodás, majd elhatározta, hogy kerül, amibe kerül, de egyedül is végigcsinálja.
Újra megpróbálkozott a rádióval, de ezúttal a lakószektor ügyeletes tisztjét hívta:
-- A techtronikunk ott van még? – Igenlő választ kapott, mire futásnak eredt, hogy elérje a fölső szintre vezető liftet. El is érte, viszont az ajtók nem reagáltak. A riadó hangszórója pont a feje felett szólalt meg érces hangján:
-- A tartalékreaktor lemerült! Áramkimaradás 5 percen belül! – Nagyszerű, gondolta Lucas, mire előkapta a pisztolyt, és egy jó kis sorozatot az ajtóba eresztett. Meg is olvadt, s mikor belerúgott, az egyik szárny sisteregve beszakadt.
Benézett a liftaknába: maga a lift pár szinttel alatta hevert szétkenődve a legalsó szint padlóján, csak remélni tudta, hogy nem utazott benne senki az utazás pillanatában. Megragadta a szerelőknek fenntartott kis fém létrát, ami szorosan az ajtó mellett kapott helyet, és elkezdett felfelé mászni… négy emeletet.
Eközben az árnyak egy apró szállítóhajót irányítottak a raktér ajtajához, és újabb egységek léptek a hajóra, ezúttal azonban nem kellett láthatatlanná válniuk: a hajó teljesen elsötétült.
Ők sem láttak a sötétben, ezért infravörös szemüvegeket csatoltak föl, s azzal vizsgálgatták az idegen hajót. A – valószínűleg – rangidős tiszt észrevette az előző társai hulláit, mire érthetetlen nyelven szitkozódni kezdett. A többi húsz katona követte őt a liftek felé…
Lucas, az utolsó fokokat már csak kitapogatni tudta a beálló sötétségben, s el sem akarta hinni, hogy ilyen gyorsan letelt az öt perc.
A lakószektornál már kezdtek magához térni az emberek, és a kifeszített liftajtón túl elemlámpák tucatjai pásztázták a szintet. Lucas ellenőrizte a rádiót: néma volt.
Az ügyeletes már várta az érkezését, így azonnal odament hozzá, amint meglátta:
-- A techtronik bent van a szobájában, és senkit nem hajlandó fogadni. Teljesen, mintha magába lenne roskadva.
-- El is hiszem! – Bólintott Lucas, de a tiszt kérdő tekintetére sem volt hajlandó részleteket elárulni. Egyenes a jelzett kabin irányába indult, majd az ajtó előtt megállt, és bekiabált:
-- Uram, beszélnem kell önnel! – Morgolódást hallott odabentről, de nem vett róla tudomást: kopogtatni kezdett, egyre durvábban, mire a lény végre kinyitotta az ajtót, de csak résnyire, hogy éppen csak lássa látogatóját, az ne tudjon bemenni.
-- Csak a kapitánnyal beszélhetek.
-- A kapitány halott. – Jelentette ki a közlegény, legalább olyan hangon, mintha flottaadmirális volna. – Velem kell beszélnie!
A techtronik le volt döbbenve a híren, s hirtelen készségesebb lett:
-- Miről van szó? – Kérdezte a kapitányéhoz hasonló „tudatlansággal”.
-- A fegyverről, amiért az árnyak képesek voltak minket megtámadni!
-- Mit tud róla? – Kérdezte megrettenve.
-- Csak azt, hogy a hajón van, és láthatatlan barátainknak nagyon fáj rá a foguk.
-- Többet tud, mint kellene… -- Lucas elképedt a némber együgyűségén:
-- Ez most nem államtitok, vagy politika, hanem háború! – A techtronik összehúzta a szemöldökét:
-- Mit akar tenni?
-- Eltüntetni innen, mielőtt az árnyak megtalálják, vagy megvédeni. De ahhoz tudnom kell, hogy pontosan hol van! – A tudós kicsit megszeppent az őszintének tűnő elhatározáson, mire így szólt:
-- A hajtóművek azért lettek ilyen gyengék, mert az eredeti helyüket a fegyver foglalta el. Be van falazva a hajtóművek mögé.
-- És hogy lehet onnan kiszedni? – Rettent meg most Lucas.
-- Egy szerelőbázison. Csak akkor vihetik el, hogy a hajót is viszik, de azt már eléggé meglyuggatták. – Ekkor a hajó megmozdult, a fények újra kigyulladt, majd a riadó megszólalt:
-- A reaktor kijavítva, bal hajtómű elindult! – Mindketten tudták, hogy ez mit jelent: az árnyak szerelőbrigádja nekiesett a hajónak, s mostanra valószínűleg a vezérlőtermet is elfoglalták… már amennyi maradt belőle.
A hajó nagyon lassan, de mozgásba lendült, és elkezdett megfordulni. A riadó folytatta:
-- Illetéktelen behatolók a vezérlőben és a liftaknákban! – Lucas a tudós szemébe nézett, mintha azt akarná mondani, hogy „érted jöttek”.
A techtronik tudta ezt, és összeszorította fehér ajkait, majd így szólt:
-- Ankin Korall! Igyekeznünk kell!
-- Lucas Chamberlain. – Viszonozta a bemutatkozást, s már ketten viharzottak a liftaknák felé. Ott még mindig sötét volt, de a Korall ultraibolya szemüvegével, amit útközben mindketten feltettek, látszottak a felfelé mászó árnyak.
Lucas gondolkodás nélkül célzott, de Korall elkapta a kezét, és intett, hogy túl sokan vannak. Lucasnak ekkor a lift jutott eszébe, s a techtronik, mintha csak gondolatolvasó lenne, megkérdezte:
-- Szerinted még működik?
-- Strapás egy liftet szereltek be ide, kisöreg! – Mondta, és megnyomta a mellette lévő hívógombot.
A lift óriási nyikorgással indult meg alattuk vagy 7 emelettel, de működött, és ez volt a lényeg. Hamar begyorsult, és úgy széttarolta a szerelőaknán felmászó árnyakat, akik vastagabbak voltak, mint egy átlagember, s így nem fértek el a lift és a fal közé, hogy öröm volt nézni.
A lift megállt előttük, a tetején a hullákkal, majd csilingelt egyet, és szétnyitotta a már eleve szétfeszítettet ajtókat.
-- Azért lefelé nem ezzel megyünk… -- Mondta Lucas mosolyogva, majd azonnal a lépcső után kapott.
-- A hajtóművek a legalsó szinten vannak, ha oda akar menni…
-- Az hét emelet… remélem jó kondiban van! – Szólt vissza, majd elindultak lefelé…
Sokáig tartott a mászás, eközben az árny hajók egy szoros köteléket vontak a megsérült Rovarirtó köré, hogy a pályáján tartsák, a vezérlőteremben pedig felsorakoztak az árnyak maradék egységei. A parancsnokuk láthatóan nem volt elragadva a veszteségek hallatán, de még így is ők uralták jelen pillanatban a hajót.
A lövés megrázta a termet, ami a kapitány halálát okozta: leszakadt alatta a parancsnoki híd, és maga alá temette. A szája éppen szólásra nyílott, mikor rárajzolódott a döbbenet, és kezében az összetört rádiót szorongatta. A parancsnok sokáig tanulmányozta az arcát, és remélte, hogy nem adta tovább a titkot, amit a hajón csak ő, és a tudó tudott.
A tudósért is elküldött egy osztagot, bár nem kapott még tőlük híreket, és remélte, hogy a techtronik legyen olyan marha, és tartsa meg az államtitkot. Persze, ez nem így történt, és a két lény már éppen leért a legalsó szintre, ami még a szerelőknek is tiltott hely volt, és sem a hajtóműveket, sem mást nem szerelhettek odalent. Ezért is volt gyanús, mikor újra működésbe lépett az egyik.
Az árnyak nem állítottak őrt, mikor végeztek a szereléssel, felszívódtak. Lucas a folyosó falait nézte: hátha van rajta valami titkos jelzés, ami elárulja a fegyver helyét.
Nem volt.
A tudós egyszer csak megállt, a tömör falnál, majd intet Lucasnak:
-- Negyvenöt milliméter. Át tudnád törni? – Lucas meglepődött. Az túl vastag a pisztolynak, betörni meg esélytelen, de eszébe jutotta még valami. Előrántotta a kardot, és odasózott vele a fal mentén futó elektromos kábeleket rejtő csőre. Azonnal kettétört, és a vezetékek szikrázva lógtak ki belőle.
Óvatosan megfogyott egyet, majd a pisztolyt a falhoz csapta, hogy eltörjön, és a saját vezetékei is kilógjanak.
-- Mire készül? – Kérdezte a techtronik megdöbbenve.
-- Kicsit felspékelem a pisztolyt egy kis plusz árammal. – Mondta, de közben nem állt meg a szereléssel: a két kilógó kábelt összekötötte, majd várta, hogy kicsit túltöltődjön a pisztoly, majd rácélzott a falra, és meghúzta a ravaszt.
A túlterhelt pisztoly óriásit lökött rajta, mikor elsült: egészen a falnak préselődött tőle, de a három centi vastag sárga lézernyaláb óriási lyukat égetett a falba.
A riadó azonnal be is mondta:
-- Találat a hajtóműveknél! – Majd sistergett, és elhallgatott.
-- Ha hallgatják az adást, nem maradt sok időnk! – Mondta Korall, és Lucas teljesen egyetértett vele.
Bemásztak a lyukon, és Lucasnak leesett az álla: egy gigantikus rakétafej állt vele szemben, különböző furcsa felfestésekkel.
-- Ez itt az Am-29k, a legújabb robbanófejünk! – Jelentette büszkén a tudós, mire Lucas megszólalt:
-- És hogy a fenébe fogjuk ezt innen eltüntetni? – A techtronik vakarni kezdte az állát, ami nála azt jelentette, hogy tanácstalan.
Lucas közelebb ment a robbanófejhez, hátha attól kisebb lesz, és zsebre vágva elteheti, de a mérete nem változott, sőt, minél közelebb ért hozzá annál nagyobbnak tűnt.
Korall, a techtronik ott állt mögötte, és még mindig az állát dörzsölte.
-- Ha akarnék egy lyukat vágni az oldalán, egész nap lövöldözhetnék azzal a pisztollyal!
-- Elkapnának. – Jegyezte meg Korall, és igaza volt: egy ekkora valamivel nem lett volna egyszerű csak úgy eltűnni az üldözők szeme elől, főleg úgy, hogy nem volt rajta hordozórakéta, sem semmilyen hajtómű. A tudósnak mintha egy szikra pattant volna ki a fejéből:
-- Megvan! – Lucas megijedt a hirtelen kiáltástól, de azonnal összeszedte magát:
-- Micsoda? – Mire a tudós magyarázni kezdett:
-- Ha ki tudnám emelni a hajtóművet, ami e mögött van, akkor rá tudnám szerelni a fejre, és a lyukon kiférne a rakéta!
-- Túl sokáig tart, és egyedül úgysem tudnánk megcsinálni! Na meg, ha ki is lőjük, mi lesz vele?
-- Ha biztonságos távolságba ért, felrobbantjuk, mielőtt elfoghatnák…
-- És velünk? Mi itt maradunk egy hajtómű nélküli szétlőtt hajón, miközben árnyak köteléket vontak mellénk? – Korall elgondolkodott:
-- Fontosak vagyunk a flottának, értünk fognak jönni…
-- Azt sem tudják, hogy hol vagyunk! – Ez a válasz betalált. A techtronik azonban nem adta fel: én itt maradok, és elkészítem a terveket, – mire egy kis pantopot húzott elő a zsebéből, és kalkulálni kezdett – te addig szedd össze a legénység maradékát, mert szükségünk lesz rájuk!
-- És aztán? – Kérdezte Lucas, aki még mindig nem volt meggyőzve.
-- És aztán mindannyian elhagyjuk a hajót, és a rakétát is visszük.
-- Kész öngyilkosság! – Kiáltotta Lucas, de közben már elindult, hogy összeszedjen annyi embert, amennyi csak mozog.
Elindult visszafelé a folyosón, egészen a liftaknáig, de mikor benézett, azt látta, hogy vagy húsz árny ereszkedik le hosszú huzalokon a harmadikról, és valószínűleg pont értük jöttek. A pisztolya után nyúlt, mire észrevette, hogy azt a robbanófejnél hagyta, nem éppen használható állapotban. A nagy lövés után a pisztoly teljesen tönkrement.
Jobb híján kardot rántott, és ultraibolya szemüvegén át vicsorgott az infrás árnyakra. Ők viszont nem lassítottak, hanem továbbra is siklottak lefelé hangtalanul a kötélen, mire Lucasnak eszébe jutott a lift. „Kizárt, hogy kétszer ugyanúgy sikerülne” – gondolta, de mikor felnézett a fent vesztegelő lift aljára, az már száguldott is lefelé… de nem utazó sebességgel: sokkal gyorsabban.
Az első gondolata az volt, hogy a fentiek magukhoz tértek, s amint lehetett, leszakították a liftet, hogy többet ne érje őket meglepetés, így a lift most nagy valószínűséggel az árnyakat nyomja agyon. Véletlenek pedig nincsenek…
Látta, amint az árnyak elszörnyednek, mikor a lift lesodorja őket a kötelekről, majd már csak pár méter választotta el őket a padlótól, mikor Lucas észbekapott, és kiugrott a liftaknából, nehogy ő is így végezze.
Fedezékbe ugrott – még épp időben – mire a lift óriási csattanással ért földet, és ezek után már semmiképp sem lehetett használható: szétrobbant, mély lyukat ütve a hajó alját védő méteres acéllemezbe.
Lucas a rádióhoz kapott, de az még mindig süket volt. Visszamászott a liftaknába, és elkezdett felfelé mászni a létrán. Két emeletnyit haladhatott, mikor öt emelettel magasabban a lakószektorból egy ember hajolt ki. Lucas felkiabált neki:
-- Mindenki, aki él és mozog, jöjjön le a hajtóművekhez! – Az ember bólintott, hogy érti, majd elment a liftakna széléről, valószínűleg szólni a többieknek. Lucas azért csak mászott tovább, és elszörnyedve vette észre, hogy hiába szólt, nem jönnek.
Már felért a hetedikre, mikor az arc újra megjelent, most közvetlen közelről, így már látszott, hogy ki az: Lucas nem akart hinni a szemének.
A kapitány volt az!
Arca sápadt volt, s minden bizonnyal meghalt már. Ez csak egyet jelenthetett: az árnyak megelőzték, és most bábként használják a kapitány hulláját!
Fél kézzel megragadta a halott tiszt fejét, és megpróbálta lerántani a mélybe. Az admirális hang nélkül bukott át fölötte, és zuhant le a hét emelet magasságából. Most ugyanezzel a kezével kardot rántott, majd felugrott a liftakna ajtajába, és két árnnyal találta szembe magát, akikre a megjelenés kellemetlen meglepetésként hatott.
Mielőtt csak megmozdultak volna, Lucas mindkettőt keresztül döfte, és átdobta a liftaknába, hogy ők is a kapitány után zuhanjanak.
Mikor szétnézett, reszkető embereket látott, egy zárt sorba tömörítve: mind foglyok voltak. Lucas nem akarta húzni az időt:
-- Van itt még valaki? – Az emberek a fejüket rázták, hogy csak két árny volt. Lucas sürgetni akarta őket:
-- Akkor nyomás lefelé a hajtóművekhez! – A körülbelül harminc ember szinte egyszerre indult meg a liftakna felé, mire Lucas újra elindult a lépcsőn lefelé, és a többiek követték. Azon gondolkodott, hogy a liftet mikor szakíthatták le, ha ők is foglyok voltak, mire elérte a bűvös harmadik szintet: itt volt a vezérlőkabin is. Intett a többieknek, hogy menjenek tovább, ő pedig kimászott a liftakna kifeszített ajtaján, amit még ő lőtt szét, majd elindult a vezérlő irányába.
Kardját maga előtt tartva. Lassan halad, s közbe folyamatosan a folyosó padlója és plafonja között cikkázott a tekintete. Nem sokára egy halottat látott a földön, emberit, akinél volt egy pisztoly.
Lucas elvette tőle, mert hiába jött be eddig a kard, nem lehet mindig szerencséje, majd kicsit gyorsabb tempóban folytatta az útját…
A legénység közben leért a hajtóművekhez, és a techtronik vezetésével elkezdtek építeni egy furcsa szállítóhajót az eredeti Rovarirtó hátsó részéből, amin el szándékozták hagyni a hajót, a robbanófejjel és a legénységgel együtt. Lucas nem tért még vissza a többiekkel, így a tudós nyugtalankodni kezdett, de rövid ismeretsége alatt annyit tudott meg Lucasról, hogy nem kell őt féltenie.
Pedig kellett volna…
Lucas elérte a vezérlő ajtaját, ami az eddigi szint össze ajtóhoz hasonlóan fel volt feszítve, majd a pisztolyát maga elé tartva belépett… és azonnal hátra is ugrott.
Több mint negyven árny volt betömörödve a vezérlőbe, s amint meglátták Lucast, az egyik kiáltott valamit, valami érthetetlen nyelven, mire mindenki tüzet nyitott a közlegényre. Gyors volt, de még így is eltalálta egy lövedék: az egyik bordája megreccsent, és egy széles, mély seb tátongott az oldalán.
-- Na megállj! – Kiáltotta, majd újra belépett, és célzás nélkül, amilyen gyorsan csak tudott, beeresztett egy sorozatot az árnyak közé. Páran elhulltak, de rögtön viszonozták a tüzet, és Lucas érezte, amint a fejébe valami éles fájdalom hasít, és valami meleg folyt le a homlokán.
-- Add, hogy csak vér legyen! – Rimánkodott magának, miközben a leszakadt parancsnoki híd mögé búj, és folyamatosan eresztette el a kapás-lövéseit.
Szabad kezével megtapogatta a homlokát, és soha még nem örült ennyire a saját vérének. Ennek ellenére elég nagy bajban volt, maga sem tudta, mi vezérelte ide, de úgy érezte, hogy nincs kiút.
Az árnyak folyamatosan lyuggatták a fedezékét, és közben lassan közeledtek az egy szem emberhez. Nem is figyeltek az ajtóra, pedig kellett volna…
A nagy csatazajban fent nem hallatszott a riadó:
-- Lövöldözés a vezérlőben! – De a hajtóműveknél igen. A techtronik felnézett a készülő apró hajóról, és elkáromkodta magát a saját nyelvén, amiből az emberek szerencsére semmit nem értettek. Pár másodperc alatt kiadta az utasításait, hogy kiknél van fegyver, az azonnal menjen fel a vezértőbe.
Az így elszalajtott katonák rekordidő alatt mászták meg a három emeletet, és mikor Lucas beugrott a híd mögé, már lélekszakadva rohantak a vezérlő ajtaja felé.
Tizenöt ember…
Lucas nem érezte az idő múlását, pedig márt legalább két perce volt benne a golyózáporban, és a parancsnoki híd már lángra kapott a sok találattól, mikor a tüzelés egyszerre csak abbamaradt, és az árnyak, szorosan rászegezve fegyvereiket, körbevették, és felszólították a megadásra. A szeme sarkából még látta az ajtóban ácsorgó, lövésre készülődő embereket, és csak annyi ideje maradt, hogy hasra vágja magát.
Az árnyak nem értették, így azonnal tüzet nyitottak rá, de már nem tudtak tenni semmit: Lucas begurult egy újabb fedezék mögé, az ajtóban álló emberek még azelőtt leszedték az árnyakat, mielőtt azok megfordulhattak volna.
Lucas előmászott, és hálát adott az égnek, hogy társai nem késtek el.
-- Mégis, mire gondoltál? – Kérdezte az egyik szigorú tekintetű tiszt. Lucas dadogva válaszolt:
-- Én, én… magam sem tudom… -- vallotta be, mire a tiszt nevetve szót vissza:
-- Azt hitted, kihagyhatsz minket a gazirtásból?! – Majd ijesztő nevetésbe kezdett. Lucas kezdett megörülni neki, de a riadó újra megszólalt:
-- Hajó fogadása jobbról! Illetéktelen behatolók a raktérben!
-- Hát ezek sosem unják meg? – Ordított fel a tiszt, majd kérdőn nézett Lucasra.
-- Menjünk vissza a hajtóműhöz, az egész hajót úgysem tudjuk védeni! – Mondta, mire a többiek helyeselni kezdtek, és a csapat visszaindult a lifthez…
A techtronik jócskán túlhajszolta az embereket, pedig csupán fél órája dolgoztak, de ennyi idő alatt lebontottak egy jókora falrészt, amit a hajó belső tereit választotta el, majd kiemelték a hajtóművet, és elkezdték összehegeszteni a három elemet.
Egy negyven személy befogadására képes, robbanófejes hajó kezdett formát ölteni, bár egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő. A Guiness rekordokba mindenesetre nagy volt az esélye bekerülni, mivel ennél gyorsabban még soha nem terveztek, és kiviteleztek űrhajókat, és még így is legalább egy óra, míg elkészül.
A tudós még jobban akarta fokozni a tempót, de az emberek zúgolódni kezdett: hiába lesz kész hamarabb, ha belehalnak a kemény munkába!
A techtronik belátta, hogy nincs mit tenni, de a riadó hangja egyre csak idegesítette.
Akkor sem nyugodott meg teljesen, mikor a katonák, és Lucas visszatértek: a közlegény igen rossz állapotban volt, több lövés is eltalálta, így a hajóorvos rögtön kezelésbe is vette.
Titkon örült Lucas sebeinek, mert így indokoltan jöhetett el az építés mellől, ami máris kikészítette.
A többi katona megkereste a folyosó legvékonyabb szakaszát, ami a liftet összeköti a hajtóművel, és blokádot vontak rá. Lucas is menni akart, de az orvos nem engedte:
-- Pihennie kell… és nekem is! – Mondta vigyorogva.
A tudós lépett oda hozzájuk:
-- Mi történt?
-- Nem tudom. – Vallotta be Lucas. – Egy késztetést éreztem, hogy elmenjek a vezérlőbe, de magam sem értem, hogy miért…
-- Kezdesz veszélyes dolgokat művelni! – Jelentette ki Korall, és ezzel mindannyian egyetértettek. A tudós folytatta:
-- Talán egy óra múlva elészül a hajó, és már itt sem vagyunk!
-- Fog egyáltalán repülni? – Kérdezte bizalmatlanul Lucas, de főleg viccnek szánt a dolgot, a techtronik azonban cseppet sem vicces hangnemben válaszolt:
-- Nem biztos. Remélem.
Lucas ezen a válaszon már tényleg megrettent, de nem volt mit tenni: ez volt az egyetlen esélyük.
-- És irányítani lehet majd?
-- Nem. – Mondta most már magabiztosan. – Egyenes vonalban fog repülni…
-- Ha fog… -- Vágott közbe Lucas.
-- Igen, és a szövetségesek bázisa pont abban az irányban van, tehát meg fognak minket találni.
-- Ha fog. – Ismételte Lucas, és a hangja elég bizonytalan volt. A tudós nem tudott többet mondani, így a beszélgetés befejeződött, Lucas pedig kettesben maradt a hajó orvosával. Vele próbált meg beszélgetni, mert úgy fel volt pörögve, hogy az egy perc alatt, mióta itt feküdt, máris elkapta az unalom.
-- Maga szerint? – Kezdte. – Repülni fog?
-- Igen. – Mondta, de a hangja még a Lucasénál is bizonytalanabb volt, így nem hogy nem nyugtatta meg, de inkább jobban aggasztani kezdte.
-- Ott dolgozott! – Mondta, -- csak tudja, hogy mire lesz képes.
-- Pont ez zavar, én nem értek hozzá, így nem tudom megállapítani, mennyire fog működni, de szerintem a hajón senki nincs a techtronikon kívül, aki tudná, hogy mit csinál…
-- Tehát kontár munka. – Jegyezte meg Lucas, és már mindent értett.
Talán egy további fél óra telt el eseménytelenül, miközben a hegesztők szikráztak és a csavarhúzók zúgtak egyfolytában, és a hajó lassan elkészülni látszott.
Lucas már teljesen jól érezte magát, lenyugodott, és megpróbált felkelni. Az orvos elszörnyedve jelentette ki, hogy egy bordatöréssel megúszta, és hogy ha nem veszi le a kötést, akkor semmi baja nem lesz.
Ez azt jelentette az orvosnak, hogy vissza kell térnie a munkához, amit kelletlenül, de aztán meg is tett. Lucas elment a blokádig, ami egy vastag fémlemez volt, ami az egész folyosót elzárta. El nem bírta képzelni, hogy honnan szerezték, de nem is erre volt most kíváncsi.
A falon tucatnyi lőrés tátongott, éppen akkora, hogy a pisztolyok csövét mozgatni lehessen benne, de célzott lövéseket nem igazán lehetett leadni.
A tiszt jelezte, hogy még nem jött erre senki, de amint végigmondta, a szájához kapott, és megszólalt:
-- Elszóltam magam! – A folyosón vagy húsz árny közeledett, nem foglalkoztak a láthatatlansággal, hiszen a katonákon amúgy is volt infra szemüveg, amivel a hőt így is, úgy is érzékelni tudták.
Leadták az első sortüzet, majd a másodikat, de alig találtak el ellenséget, mert nem tudtak célozni a falon keresztül. Csak annyit láttak, hogy valahonnan előkerült egy rakétavető, és egy árny vállára került, majd a katonák egy pillanatig farkasszemet néztek a csövével, aztán elhátráltak a faltól.
Az pont akkor robban be, és a szilánkok szerte szétrepkedtek.
Védtelenek voltak, de legalább tudtak célozni. Az egyik katona bíztatóan fel is kiáltott:
-- Már úgy zavart az a fal! – Kiáltotta… ő volt az első, akit az árnyak lelőttek.
A bosszú azonban nem maradt el: a lézernyalábok oda-vissza röpködtek a szűk folyosóban, mind két felet megritkítva. Lucas nem sajnálta a töltényeket, egymás után terítette le az árnyakat, de hiába: a folyosó végén újabbak tűntek fel, és meghátrálásra kényszerítették a fél tucat megmaradt embert. Egyre hátráltak, és fogytak, mikor végre az utolsó árny is elhullott a földön.
Csaknem negyven mocskot készítettek ki, de a fél egység odaveszett. Már csak négy katona maradt a folyosón, Lucassal együtt. Ők is megsebesültek, de ekkor felharsant az egyikük övén az egymásközi. Mindannyian meglepődtek, mert azt hitték, már nem működnek, de a hangot hallva legyűrték döbbenetüket, és hallgatták az adást:
-- Mindenki vissza! A hajó elkészült! – A katonák ujjongani kezdtek, és lélekszakadva rohantak vissza a hajtóművekhez.
Éppen befordultak a folyosó egyik sarkán, mikor három-négy lövés csapódott mellettük a falba.
-- Igyekezzünk! A nyomunkban vannak! – Kiáltotta a tiszt, mire még jobban beleerősítettek.
Végre elérték a hajót, ami így kész állapotban sem volt éppen bizalomgerjesztőbb, de már izzott az egy szem hajtóműve, és már csak ők négyen nem szálltak fel.
A tudós egy eltolható kabinajtóból integetett, hogy igyekezzenek, pedig siettek maguktól is, ahogy tudtak. Éppen felkapaszkodtak a gépre, mikor vagy ötven árny beözönlött a csarnokba, de már csak a zárt, páncélozott ajtóra tudtak tüzet nyitni.
Az szerencsére ellenállt.
A tudós fokozta a Rovarirtó belseje felé fordította hajtómű erejét, mire a fémlemezek megolvadtak mögöttük, és a hátrahagyott felszerelések az árnyakkal együtt lángra kaptak.
Ekkor Korallnak eszébe jutott egy probléma:
-- Az üzemanyagtartályt, miután feltöltöttük, lezárta valaki? – Kérdezte megrettenve.
-- Persze! – Mondta az egyik szerelő, de a tudós láthatóan nem nyugodott meg. A kishajó lassan elkezdett csúszni a fémen, minek következtében éktelenül nyikorgott: kerekeket nem készítettek neki.
-- Nem a kishajóra gondoltam! – Mondta. – Én a Rovarirtó tartájáról beszélek!
Erre nem jött válasz, a szerelők nem értették, miért kellett volna bezárniuk, hiszen a hajót úgyis magára hagyják, így a tudósnak el kellett magyaráznia:
-- Ha a hajtóművünk egyetlen csóvája betalál a tartályba, még az előtt felrobban az egész kóceráj, hogy kiérnénk! – Kiáltotta, de már nem volt mit tenni: a hajó nem állhatott meg, és nem is szállhatott kis senki a nagy hőség miatt.
Egyre gyorsabban csúszott a hajó a padlón, egyenesen bele a hajtómű eredeti üregébe, hogy azon keresztül hagyja el a szétlőtt Rovarirtót.
Mindenki imádkozott az össze istenhez, akiket csak ismertek, hogy az üzemanyag ne gyulladjon be, de minden hiába volt: mikor már a kishajó orra kinn volt az űrben, hatalmas robbanás rázott meg mindent.
Sokan eszméletüket vesztették, de Lucas észnél maradt, és érezte, hogy eszeveszetten begyorsult a hajó: amikor a tartály felrobbant, úgy lőtte ki a kishajót a hajtómű üregéből, mint egy ágyúgolyót a csőből.
A hangsebességnek talán az ötszörösével repülhettek, de a saját hajtóművük teljesen tönkrement a robbanás következtében.
A hajón nem voltak ablakok, így a szerencsétlenek csak sejtették, mi történhet. A hajó nem sokáig tartotta észvesztő sebességét: időközben lassulni kezdett, majd félórai siklás után végleg megállt.
Senki, még csak nem is sejtette, hol lehetnek, csak várakoztak a vaksötétben…
Ez kikészített mindenkit: már kezdett elharapódzni a káosz és a pánik, mikor egy nagy csattanást hallottak, és a hajó mozgásba lendült: oldalasan.
Sejtették, hogy egy másik nagyobb hajó most éppen bedokkolja őket a saját belsejébe, és csak remélni tudták, hogy egy emberi hajó az.
Furcsa zajokat hallottak kintről, majd valami kopogtatni kezdett a hajó ajtaján. Senki sem mert moccanni, mire egy hangot hallottak meg, igen tompán:
-- Nyissák ki! – Nem lehet tévedés, ez emberi hang volt. – A ZX-22 bolygó parancsnoka beszél!
Sosem hallottak még a Zx-22 bolygóról, és csak remélték, hogy beletartozik valamilyen emberi szövetségbe. Az ajtót elhúzták, bár elég nehezen mozdult.
Egy ember állt előttük, de mögötte tucatnyi rovar. Az emberek kezdtek félni. Az ember azonban, aki velük szemben állt, tudomást sem vett róla:
-- Üdvözlöm önöket a Zx-22 bolygó kettesszámú flottájának zászlóshajóján! A nevem André Bence, én vagyok a bolygó vezetője!
A hajóból gyanús morajok hangzottak fel, de Lucas kiszállt, és kezet rázott a vezetővel.
-- Lucas Chamberlain, és örvendek. A Rovarirtó legénysége vagyunk… -- kezdte, majd elmagyarázta, hogy mi történt velük az elmúlt pár órában.
A jóképű vezető megértően bólogatott, majd mikor a végére ért a mesének, megszólalt:
-- Nos, érzékeltünk egy árny flottát errefelé, a bolygómon biztonságban lesznek, amíg meg nem jön értük a saját flottájuk. – Mondta, majd hozzátette:
-- Ne nagyon emlegesse a hajójuk nevét, mert itt mindenki rovar, rajtam kívül… -- Mondta, majd barátságosan elindultak a hajó belseje felé, és a többiek követték őket.
Pár napon belül értük jöttek, s addig érezték a zöld bolygó vendégszeretetét.
Lucas sem addig, sem azután nem találkozott ezzel a bolygóval… mintha az idő nyelte volna el…
VÉGE -
Bencom ™
őstag
Az új bolygó
(szemelvények az előző forduló egy bolygólyának kialakulásából)
Írta: André Bence
… Az egész akkor kezdődött, mikor egy emberekből álló kutatócsoport felfedezte a bolygót, melynek fantázia híján a „Zx-22” sorszámot adták. Különleges radarjaikkal ezernyi kiaknázatlan aszteroidát fedeztek fel a bolygó gravitációs terében, így nem is kíváncsiskodtak az iránt, hogy kik, vagy mik lakják a kis bolygót, azonnal elindultak a 13 csillagrendszer tizedik galaxisának ötödik bolygójára, hogy kihasználják a szinte végtelen mennyiségű nyersanyagot.
André Bence a kísérőcsapattal érkezett a bolygóra, mint katona, biztonsági őr.
A szállítóhajó leszállt a zöld színű furcsa bolygón, s amikor kiléptek a hajóból, meglepve vették észre, hogy a bolygó, kis méretei ellenére rendelkezik atmoszférával, és ezt a hat csillogó holdja festette enyhe vöröses árnyalatúra.
A maroknyi katona, és a kis felderítőcsoport nem vesztegette az idejét, azonnal felállították a kutató labort, és Bencét, több más katonával együtt őrségbe állították a kis tábor körül. Az egyik őr folyamatosan szóval tartotta Bencét:
-- Szerinted él valami ezen a kietlen bolygón? – Közben levette a levegő nélkül is légzőképes sisakját, és a sötétített üveg rostélyt kezdte törölgetni. Teleragadt a mocsárporszerű zöldes homokkal, amely a bolygót borította. Bence is nehezen látott tőle, ezért levette a sisakot, miközben válaszolt:
-- Elképzelhető. Ha légköre van, lakói is vannak… a kérdés csak az, hogy egysejtűek, vagy intelligens lények.
-- Melyik lenne a jobb? – Kérdezte a katona.
-- Hát, -- kezdte Bence, és megpróbált minél több nyomatékot adni a hangjának – az egysejtűek nem hiszem, hogy ránk támadnának, ezt egy intelligens fajról már inkább el tudnám képzelni.
A katona felnevetett:
-- A rasszizmus érdekes fajtáját képviseled, hallod-e? Mindent utálsz, ami van olyan intelligens, mint te! – Bence elgondolkodott ezen, majd fejét rázva így válaszolt:
-- Nem az intelligens élőlényekkel van bajom, hanem magával az intelligenciával, ugyanis azzal mindig együtt jár a hatalomvágy, és az, hogy a betolakodókat minél előbb ajtón kívül kell tudni, lehetőleg halva.
Most a katona gondolkozott el, együgyű tekintetén látszott, hogy megfogták a szónoki elemek, majd így szólt:
-- Azt hiszem igazad van, de eléggé elfáradtam tőled… -- Erre már mindketten nevettek, majd megvárták, míg leváltják őket, és álomba merültek. De sajnos nem csak ők, hanem az éppen őrposzton lévő katonák is, és soha többé nem ébredtek fel…
Mind a hat hold fent volt az égen, az egyik épp most készült alábukni, a másik meg nemrég kelt fel, és az égboltot az egymástól egyenlő távolságra lévő sárga és szürke holdak világították be. Volt köztük egy élénkvörös is, az idézte elő a levegő színelváltozását.
Ezt a jelenséget azonban már senki sem figyelte, az egész tábor álomba merült, és a furcsa hangokra és léptek zajára sem ébredtek fel… aztán a lándzsaszúrások után már végképp nem.
Bence rosszat álmodott, s ezért a halk puffanásra felébredt. Valami test, amin egy, az övéhez hasonló egyenruha volt, halkan puffant a földön, ahogy eldőlt. Bence ismerte ezt a hangot, mindig hallotta, hogy ha az egyenruhát hozzádörzsölte valaminek, ezért arra tippelt, hogy az egyik őr biztosan elaludt, s most álmában elterült a földön.
Csak félig volt igaza…
Magához vette a kis lézerpisztolyát, aztán úgy döntött, kicsit ráijeszt az őrposzton elalvó katonára, majd kilépett a legénységi sátor ajtaján, és azonnal elordította magát, de nem tudatosan…
-- Ellenség!!
Hirtelen mindenki mocorogni és morgolódni kezdett, ahogy felébredtek a kiáltásra, és magukban átkozták a katonákat, akik így ijesztgetik egymást. A következő hangra azonban már mindannyian felkeltek: sipító, ismereten nyelvű csatakiáltás hangzott el, olyan hangon, amit ember nem képes kiadni…
Bence, miután elordította magát, farkasszemet nézett pár pillanatig a tucatnyi furcsa lénnyel, akik legjobban túlméretezett ízeltlábúakra emlékeztették. Ruhátlanok voltak, zöld színű nyálkás bőrük fölött csak egy kendőt viseltek, azt is a karjukon, valószínűleg rangjelzésként. Hegyes, kristályhegyű lándzsát tartottak a kezükben, az egyiken friss vér csillogott… a halott katonáé.
Ekkor hangzott fel a bogarak csatakiáltása, ami után nagy kavarodás következett, s a sorrendet visszaemlékezve már senki nem tudta megállapítani.
Két lándzsa előrelendült, s az egyik átfúrta Bence bal combját, a másik pedig beleállt mellette a földbe, a többi rovar nem dobta neki a lándzsáit, hanem előre szegezve, futva közelítettek. Bencét nem bénította meg a fájdalom: röviden célzott, majd tucatnyi lövést adott le a hozzá legközelebb álló ellenfélre, majd, mikor a többiek az ismeretlen és nagy erejű fegyver láttán megtorpantak, Bence folyamatosan váltogatva célozva a bogarakra, tartotta sakkban őket. Társai közben elkezdtek kifelé kászálódni a sátrakból, de már nem tudtak szembeszállni a bogarakkal: Bence egy tompa ütést érzett a tarkóján, mire eszméletét vesztette, de még látta a mögötte álló rengeteg bogarat…
Mikor magához tért, egy katona és egy kutató mellett találta magát egy nyálkás, bűzös és szűk cellában. A falakat a sajátos mocsárporból döngölték össze, és nagyon ellenállónak bizonyult, az ajtót pedig kristály rudakkal erősítették meg.
Az első kérdése előre látható volt:
-- Hol vagyok? – A kutató készségesen válaszolt:
-- A bogarak megöltek egy pár embert, akivel nem bírtak, azt leütötték, és idehurcolták. Én úgy tettem, mintha nem lennék eszméletemnél, de tisztán láttam, és megjegyeztem, merre vittek.
-- És? – Kérdezte Bence, mert a válaszból aztán nem sok mindent tudott meg. – Hova vittek?
-- Egy városfélébe. – Mondta most a katona, majd egy résre mutatott az ajtón: -- ha itt kinézel, magad is láthatod. – Bence kinézett, és egy csomó nyálkás falú épületet látott, olyanokat, mint egy tengeri szivacstelep, egymásra épülve vagy torlódva. A kutató nem zavartatta magát, hanem újra nekikezdett:
-- Ezek elég primitív, és hozzánk képest technológiailag visszamaradott élőlények. Hasonlóak felépítésben az xchysch fajhoz hasonlóak, sőt, amennyit láttam belőlük, teljesen megegyeztek, de ezek valahogy sokkal kevésbé intelligensek, mint azok, és másképp is élnek.
-- És mit tudunk csinálni? Hány túlélő van? – Bence egyre nyugtalanabb lett.
-- Nos, már csak mi hárman maradtunk. A túlélőket egyesével szembeküldték egy hatalmas szörnyeteggel, aki eddig mindenkit széttépett. Fegyvertelenül semmiképp sem nyerhetünk ellene.
-- És a felszerelések?
-- Mindent felhurcoltak a főépületbe. Minket is bevittek oda egy rövid időre, hogy megmutassanak a vezérnek. Ha kinézel a résen, talán meglátod: fenn ül egy kör alakú aréna főhelyén. Oda küldenek be nemsokára mindenkit… -- Bence nem akarta elhinni, hogy a kutató nem képes egyenes választ adni.
-- De mi lett a felszerelésekkel? Érintetlenek?
-- Igen, a hadizsákmányt nem merték meg sem karcolni, az az uralkodóé.
-- És az uralkodó? Miféle fazon?
-- Amit eddig sikerült kiderítenem, az itteniek egy furcsa hierarchiában élnek, a legerősebb, a domináns az úr, akit valószínűleg sűrűn cserélnek, mert amint van valaki, aki erősebb, megöli az aktuális dominánst.
-- Barbárok… -- Köpte ki a másik katona, majd nem beszéltek többet. Egyszer csak lépteket hallottak, majd az ajtó kinyílt, és egy tucat bogár tódult be rajta.
-- Most megint elvisznek valakit. – Suttogta a kutató, majd megpróbált minél kevésbé szembetűnni a látogatóknak. Igaza volt. A bogarak karon ragadták Bencét, és kivonszolták a cellából.
Egy közeli, már leírt arénába vitték, melynek ovális alakban mindenhol ülések sorakoztak, kivéve a két végén. Az egyiken belökték a fegyvertelen Bencét, a másikon pedig egy magas, lezárt kapu tátongott, fölötte egy páhollyal, ahol egy nagydarab, erős bogár ült. A domináns.
A körben ülő több ezer rovar furcsa hangon ujjongott, akár egy tücsök, ahogy ciripel.
Az aréna hossza úgy kétszáz láb lehetett, a szélessége feleannyi. A szemközti kapu mögül rosszat sejtető morgás hallatszott. Miután felnyílt, egy ocsmány szörnyeteg rohant be rajta. Bencét egy túlméretezett szarvasbogárra emlékeztette… az is volt. Két méter magas, és háromszor ilyen hosszú. Félelmetes kitin agyarát rázogatva indult meg Bence felé, aki nem akarta megvárni, hogy a lény felöklelje.
Villámgyorsan körülnézett, valami használhatót keresve, de csak apró, ártalmatlan kavicsot látott. Eszébe jutottak a régi mesék, amit az egykori Spanyolország bikaviadalairól hallott, s most arra összpontosított, hogy időben kitérhessen az elsöprő, de lomha támadás elől.
Ez még nem okozott komolyabb gondot, s a bogár a Bence mögötti kemény falnak ütközött, mire a közönség feljajdult, s Bence tudta, hogy a szarvasbogarat bíztatják.
Ekkor azonban eszébe jutott, amit a kutató mondott: a domináns mibenlétét. Nem volt vesztenivalója, így hát futásnak eredt a páholy felé. Nem foglalkozott a bogárral, csak sajgó lábát átkozta, majd mikor már megtette az út háromnegyedét, akkor látta, hogy a páholy túl magasan van, és nem érheti el a földről… a földről nem.
Hirtelen pördült meg, s újra farkasszemet nézett a bestiával, aki már megindult felé. Bence hátrálni kezdett, hogy mikor megpróbál kitérni a bogár elől, minél közelebb legyen a falhoz.
A számítása bevált: az utolsó pillanatban félreugrott, s a bogár feje nagyot csattant a falon. Most azonban nem kezdett el megint rohanni, hanem felkapaszkodott a meglepett bogár hátára, és innen már elérte a páholyt.
Azonnal felhúzta magát rajta, mire két lándzsás őr futva indult felé. Most valahogy különösen kifinomodott a reflexe, és a hozzá közelebb eső lándzsa nyelét megragadta, majd kipörgette, és az azt tartó bogár lezuhant az arénába, ahol a feldühödött szarvasbogár azonnal agyontaposta. A lándzsát azonban otthagyta Bencének, aki azonnal fogást váltott, és egy ügyes csellel leszúrta a másik rárontó őrt.
A domináns nagy fekete szemeivel lenéző pillantást vetett Bencére, majd villámgyorsan felugrott, és szinte a semmiből termett a kezében egy lándzsa.
A vállával lökte fel Bencét, aki hátraesett a páholyból, vissza az arénába, és négy métert zuhant. A szarvasbogár szerencsére még az őr széttrancsírozásával volt elfoglalva, és ügyet sem vetett Bencére, aki gyorsan feltápászkodott, s erősen megmarkolta a lándzsát.
A közönség őrjöngött a nem várt fordulatért, mire a domináns Bence után ugrott az alsó szintre, mire ádáz küzdelembe kezdtek.
A szarvasbogár időnként felpillantott, de nem foglalkozott többet a küzdő felekkel. Bencének azonban így is bőven elég volt a dominánssal küzdeni, aki valóban a legerősebb rovar volt.
Egyre hátrébb szorult, majd hirtelen észrevett valamit: ennek a bogárnak nem a karján volt kendő, hanem a törzsén. Egy ismerős tárgy volt beledugva: egy lézerpisztoly. A hadizsákmány része.
Bence gondolt egyet, majd a rovarhoz ugrott, és a lándzsáját elkerülve kirántotta a pisztolyt. A rovar valószínűleg nem tudta használni, máskülönben már régen véget vethetett volna a küzdelemnek.
Közvetlen közelről a bogár fejéhez nyomta, majd meghúzta a ravaszt, s a domináns kocsonyás agya a földre loccsant. Egy pillanatig döbbent csend lett az arénában, majd a közönség őrjöngeni kezdett.
Ünnepeltek.
Az új dominánst köszöntötték…
Bence első dolga az volt, hogy a kutatót és a katonatársát kihozza a cellából. Végig futott azon az úton, amin idefelé hozták, s nyomában ott loholt az ujjongó bogárhad. A pisztollyal ellőtte az ajtó zárját, majd rúgott rakta egyet, és az ajtó bevágódott. A két társa igencsak furcsán nézett rá, de a kérdéseket félre kellett tenniük későbbre.
-- Hol van a főépület? – Kérdezte Bence.
-- Odamegyünk? – Kérdezett vissza meglepve a katona. Nem tudta mi történhetett, de a kutató hírtelen megélénkült, s minden további nélkül elindult, hogy megmutassa, merre van az az épület.
Hamar odaértek, majd Bence bement, nyomában egyre duzzadó kíséretével, és egy tágas, nyálkás falú helységben találta magát, mely olyan ovális volt, akár az aréna, de ennek a bejárata a hosszabbik oldal közepén volt, és magas kupola fedte.
Élő fal volt, szerves anyagokból. Olyan volt, mintha egy hatalmas rovar gyomrában járkálnának. Oszlopszerű képződmények biztosították a tető tartását, és az egyik ilyen körül csigalépcső futott felfelé, ahol négy méter magasságban egy alsó erkély nyílott a kupolából. Pont az arénára lehetett rálátni, ami előtt egy hatalmas, üres tér állt, s ott kezdtek gyülekezni a bogarak.
-- Tudnék velük valahogy kommunikálni? – Kérdezte Bence, és még meg sem várta a választ, már el is indult felfelé a csigalépcsőn.
-- Ha megtaláljuk a sisakokat, abban lennie kell egy kihangosítható fordítógépnek. – Mondta a kutató, és a bejárattal szemben álló trónusra és az előtte felhalmozott kacatokra mutatott. – Abban a kupacban benne kell lennie a mi felszereléseinknek is.
-- Hozzatok egyet! – Kiáltott vissza Bence, s közben eltűnt a lépcső végén, kiállt az új népe elé. Két társa azonnal a kupacra vetette magát, s hamarosan találtak egy sisakot. Mindketten Bence után másztak, majd odaadták neki az előkészített sisakot.
Bence nem vette fel, csak a szája elé tartotta, úgy kezdett el szónokolni:
-- Én vagyok az új királyotok! Mostantól egy teljesen más világ fog következni! – Egy hosszú beszédbe fogott bele, amiben ügyesen használta a szavakat, bár kételkedett benne, hogy a rovarok mindent megértenek majd, de mikor végül befejezte, hatalmas ováció tört ki.
Beszélt az aszteroidákról, arról, hogy egy új rendszert fog bevezetni, és hogy szívén fogja viselni a bolygó sorsát. Valóban így is lett: Bence fejében nagyon hamar megszületett a remekbe szabott terv.
Miután végzett a beszédével, visszamászott a lépcsőn, és kiürítette a főépületet. Hármasban maradt társaival:
-- Egyedül is össze lehet szerelni a radarrendszert? – Kérdezte Bence a kutatót.
-- Persze! – Mondta -- hiszen én terveztem! A nevem egyébként Molnár Einstein.
Bence kezet fogott Einsteinnel, majd a katonához fordult:
-- Neked az lesz a dolgod, hogy egy munkás-brigádot toborozz a további munkálatokhoz! Neved?
-- Joe Miller. Megyek uram! – Majd Bence egyedül maradt a hatalmas épületben, míg két társa elindult, hogy elvégezze a dolgát, amivel meg lettek bízva.
Bence a halomba rakott hadizsákmány felé vette az irányt, hogy kihámozzon belőlük némi hasznos dolgot: fegyvereket, élelmiszereket – ugyanis meg volt győződve arról, hogy a rovarok nem képesek olyasmit előállítani, amit ő megenne, és, mint később kiderült, igaza is volt.
Mikor előkaparta, amit akart, félrerakta őket, majd újra felmászott a lépcsőn, és megnézte, hogy mi folyik a téren.
A közepén egy állványzat és egy radarernyő kezdett alakot ölteni, mellette pedig százával gyülekeztek a rovarok egy fekete egyenruhás ember mellett, Joe épp eleget tett a küldetésének. A kíváncsi rovarok mindenre kaphatóak voltak, csak hívni kellett őket, így egy pillanat alatt össze lehetett szedni csaknem ezer munkást, vagy bányászt, vagy amire éppen szükség volt.
Most pedig pont mindenre szükség volt. A bolygó már aznap hatalmas iramú fejlődésnek indult: felállították a kommunikációs és aszteroidaérzékelő radarokat, és ez utóbbitól meghökkentő számadatokat kaptak: kilencszázhatvan aszteroida keringett a bolygó körül, és mind a legjobb minőségű anyagból volt: kristályosak, fémek, sőt némelyik fagyott nariont tartalmazott.
Egyetlen probléma volt: a beszervezés. Egyetlen ember, de még három sem lett volna képes behúzni ennyi égitestet, a rovarok pedig túl primitívek voltak, hogy megoldják a feladatot… aznap este nyílt meg a Zx-22-es első iskolája… -
Bencom ™
őstag
A leggyorsabb hajó
Írta: André Bence
A történet 3677-ben játszódik, abban az évben, mikor az új fajt felfedezték. A fajt valószínűleg már régebben is láthatták, de senki nem maradt, aki hírt adhatott volna róluk. Elzárkózott népek voltak, a bolygóik közelében pedig bármilyen más faj hajóját egy pillanat alatt megsemmisítették, ezáltal maradtak hosszú évezredekig rejtve a többiek előtt. A bolygóvédelmi rendszereik tökéletesek voltak, ennek köszönhették a háborítatlan fejlődésüket, csakhogy, ezzel el is szigetelték magukat más népektől, és így a technológiájuk csupán a leépített védelmi rendszerekre korlátozódott. Hajóik hitványak voltak, persze azért jobbak, mint a rovarokéi, de sokkal drágábbak is, így a létszámbeli fölényben csak úgy bízhattak, ha a bányatelepeiket is felfejlesztik.
Ők fedezték fel először, hogy nem csak a ROID típusú nyersanyag aszteroidákból nyerhetnek ki különböző anyagokat, hanem a bolygók körül keringő holdakból is. Ezért fordult elő, hogy mindig csak olyan bolygókat kolonizáltak, amelyek körül legalább tíz hold keringett, és így nem kellett messzire menniük aszteroidákért, sem hadba szállniuk érte, hiszen egy holdat igen nehéz lett volna eltéríteni…
Bolygóvédelmi pajzsokat is ők használtak először, ami egyszerűen szétzúzta a bele csapódó hajókat, semmi esélyt nem hagyott nekik. Egyszóval a védekezésben és a bányászatban nem akadt párjuk az univerzumban, de támadni nem tudtak, és a technológiájuk is elakadt ezen a téren, ezért döntöttek úgy végül, hogy felfedik magukat.
Digitroxnak nevezték a saját népüket, és minden egyéb fajtát lenéztek, hiába voltak esetleg fejlettebbek náluk. Az egyetlen ok, amiért szóba álltak velük, meglehetősen hátsó volt: ellopni a technológiájukat, majd átvenni fölöttük az irányítást. A rovarokkal nem sok mindent tudtak kezdeni, hiszen az ő hajóik nem épültek, hanem mutálódtak, és ezt a digitroxok semmiféle technikával nem lettek volna képesek leutánozni. Nem érdeklődtek különösebben a blokkoló fegyverek iránt sem, hiszen ők nem bénítani, hanem pusztítani akartak, így a Techtronik faj is elkerülte a figyelmüket.
Két nép maradt hát, akikkel megpróbáltak minél belsőségesebb kapcsolatot kiépíteni: az egyik az Árnyak faja, de mivel ők is legalább olyan zárkózottak voltak, mint a digitroxok, ezért minden próbálkozásuk kudarcba fulladt. Ezután minden reményük csak az erős Humán technológia adta, s mivel az emberek népe mindig is sokkal kíváncsibb volt a kelleténél, maga sétált bele a csapdába, és szívélyesen fogadta a digitroxokat minden bolygóján.
Ennyit az előzményekről. A történetet helyileg elég nehéz elhelyezni, mert hosszú utat tesz meg, de talán az Amera csillagkép egyik bolygójáról kellene kiindulni, melynek neve akkoriban Argaria volt. Erről a helyről csak annyit érdemes tudni, hogy lakói, a humánok egy érdekes rasszát alkották, melyeket legjobban az egykori Europid és Mongolid rassz keveredésére lehetett visszavezetni. Bőrük ellenben elég sötét volt, kreol, és a négerek sem voltak közöttük ritkák. Argoroknak hívták magukat, s Argaria sivatagos bolygóján éltek, melynek csak egyetlen számottevő városa volt, az egyetlen oázis partján: Hunmag.
Ebben a Hunmagban egy fejlett kutatóintézet létesült, aminek csaknem ezeréves múltjának és híresen jó észjárású tudósainak köszönhetően híre ment az egész rendszerben. Ez vonzotta ide egyedül az embereket, nem is a kopár, sivatagos bolygót akarták látni, és ez vonzotta ide azt a hajót is, amelyen a digitroxok első küldöttsége indult útjára, éppen ide.
Innentől már ismertek az előzmények, sőt a helyről is tudunk valamit, ideje hát bemutatkoznom: Ronald London vagyok, az akkori Hunmag és Argaria hadtestének egy jelentéktelen tagja, később hadnagya, majd parancsnoka, s mostanra a vezérkar egyetemes tagja, de hogy hogyan jutottam el idáig, nos, a történetből ez is kiderül…
Szóval, éppen szolgálatba kellett állnom, mint légelhárító, amikor az a furcsa üzenet jött. Azért volt furcsa, mert hosszú ideje az első üzenet volt, amit nem kódoltak, de emberi nyelven szólt, bár erős és idegen tájszólással. Parancsot kaptam hát, hogy hagyjam a BVR-emet, és menjek a légikikötőbe, hogy meglegyen a fogadóbizottság létszáma: ötszáz fő, és a vezérkar egy tagja. Ez volt a szokás, ha idegen hajó közeledett, s ennek mindig is eleget tettünk, csakhogy mióta a hadsereg létszámát a negyedére csökkentették, azóta elég nehéz volt összeszedni az ötszáz főt, és akinek nem volt a vezérkar szerint első fokú fontosságú feladata, azt előszedték, és kiküldték a kikötőbe, mint engem.
Hát igen, az akkori felfogás az óta jelentősen megváltozott, mert ha tudják, hogy mi jön ezután, nem hívtak volna le a BVR-toronyból, hanem még segédeket is küldtek volna mellém. Mindenesetre kellőképpen fogadtuk az érkező hajót, melynek felépítése addig teljesen ismeretlen volt, de láthatólag nem túl erős, primitív megoldásokkal állították össze, épp hogy csak arra volt jó, hogy az űrben maradjon, nem hogy háborúzzon…
A belőle kilépők még jobban meglepték az embereket, hiszen egyáltalán nem hasonlítottak egyetlen addig ismert néphez sem, de a vezetőjük angolul beszélt:
-- Köszön hogy fogad, Méltó, én Pioj, a Digitrox. – A szavaiból nagy nehezen ki lehetett hámozni, hogy a „Méltó” az minden bizonnyal a vezérkari tag, Pioj a látogató neve, és a faja, amit akkor hallottunk először, a Digitrox. Sem kezet nem nyújtott, sem meg nem hajolt, egyáltalán nem tett semmit, csak állt, és kíváncsian fürkészte a vezérkar ügyeletes fogadójának az arcát. Amaz egy kicsit lassabban reagált, mint illett volna, de válaszolt, megpróbálva minél primitívebben fogalmazni:
-- Üdvözöllek, Pioj, a Digitrox, én Lucas vagyok, Lucas Marine, ez itt az Argaria bolygó. – Kezet nyújtott a lénynek, de az csak gyanakodva nézte a kezet, és hátrébb lépett. Lucas látta, hogy nem jött össze a dolog, így leengedte a kezét, és bambán várta, hogy mi következik. Nem is várt soká, egy tolmácsféle lény lépett elő Pioj mögül, és egyenest Lucashoz ment:
-- A nevem Dosiuf, én vagyok a tolmács, csaknem hatezer nyelvet beszélek, rendelkezzen velem! – Ő már meghajolt a vezérkari tag előtt, majd felegyenesedve kezet nyújtott. Úgy látszott, nem csak a nyelvet ismeri, de a szokásokat is. Lucas kezet fogott a tolmáccsal, majd kérdezgetni kezdte, az ilyenkor szokásos, unalmas dolgokat, majd a Digitroxok elvonultak a vezérkari taggal a védelmi minisztérium épülete felé, s a katonáknak engedélyezték, hogy lelépjenek, sőt, még egy nap kimenőt is kaptunk, mint az ilyenkor szokásos volt.
Én szokás szerint felkerestem a legközelebbi kantint, hogy végre megszámoltassam a kocsmárossal a fizetésemet, és rendezzem a tartozásokat, meg persze nem utolsó sorban jól berúgjak, de az ivásig nem jutottam el. Lehet, hogy csak én vettem észre egyedül, de az őrizetlenül maradt hajóból egy digitrox lépett elő, sötét ruhában, az arcát kellőképp takarva, hogy senki ne tudhassa róla, hogy nem ember. Mivel sokkal kíváncsibb voltam, mint szomjas, inkább őt követtem hát, és mindenre elkészülten a pisztolyomat markolásztam. Hiába, hiszen egyetlen golyó sem volt benne, mint manapság egyetlen gauss típusú fegyverben sem, hiszen ahogy mindenhol áttértek a lézerre, megszűnt a tölténygyártás, s ezeket a fegyvereket mára már csak díszként használták, mindenesetre jól rá lehetett vele ijeszteni az emberre.
Nem hittem a szememnek, mikor megláttam, hogy a lény minden akadály nélkül bemegy a kutatóközpont ajtaján, ahol nekem még igazolvánnyal együtt is legalább fél óráig vacakoltak a beléptetéssel. Az okot hamar megtudtam: minden őr szabadságon volt, s a labor őrizetlenül maradt. Idegen barátunkat nem érdekelte semmi más, csak az Űrkutatási és Hadászati részleg, minő meglepő, de én szorosan a sarkában maradtam. Láthatóan tudta, hogy mit akar, bement egy hangár ajtaján, ami fölé ezt írták ki: Prototípusok.
Rosszat sejtve mentem tovább, kissé lemaradva, hogy észre ne vegyen, de még mielőtt benyitottam volna a hangárba, hogy utánamenjek, az összes riasztó megszólalt, és valami egy hatalmas lyukat robbantott az ajtóba, ami épp be akartam menni. A detonáció miatt vágtam egy hátast, és beletenyereltem a szétrepülő fémrepeszekbe, ami – hál’ istennek – nem okozott komolyabb sebesülést. Mielőtt azonban magamhoz térhettem volna, valami iszonyatos robajjal süvített el a fejem fölött.
Minő meglepő, de a legújabb vadászhajó prototípusa: gyorsaságban egyedül a Fullánk múlta felül, fegyverzetben és páncélzatban viszont fölülmúlt minden eddigi hajót. Szürke oldalára egy furcsa, fekete-fehér keresztet festettek fel, és egy sorszámot, az egyest. Hirtelen gyorsult fel, és már el is hagyta a labor épületegyüttesét, de senki nem nyitott rá tüzet. A BVR-tornyok üresek voltak. Azonnal tudtam, hogy itt nagy baj van, és berohantam a hangárba, hátha van ott még valami, de minden hajót felrobbantott, mielőtt távozott volna. Nem tudtam egyből, mit vitt el, de mivel már volt ide bejárásom, hamarosan megtudtam: a projektet, melynek neve a Kistigris volt. Egyetlen párja volt, több milliárd mérföldre Argariától, így le kellett róla mondanom, hogy utánamenjek. Megláttam azonban egy másik hangárt, Fejlesztések felirattal, és arrafelé vettem az irányt.
Tucatnyi Fullánk volt odabent, ami gyorsabb volt a Kistigrisnél, de szemtől-szemben esélytelen. Mindenesetre bepattantam egybe, és akkor gördült elém az első akadály: még soha nem vezettem űrhajót! Legalább meg kellett próbálnom: a műszerfalon nem sok minden látszott, az irányításra egyetlen botkormány szolgált, aminek tetején egy piros gomb volt. Kíváncsiságomat kielégítendő, azonnal megnyomtam, mire kis lézernyaláb csapott ki a gép egy szem fegyveréből, de még arra sem volt elég, hogy az ajtót átlyukassza. A karon egy ravaszhoz hasonló billentyű is volt, amivel gázt adtam, és majdnem neki is csapódtam azonnal a falnak. Ez így nem fog menni, gondoltam, de irányba fordítottam a gépet, és kiszáguldottam a hangárból.
Akár egy videojátékban, úgy cikáztam az épületek között, s hamarosan feltűnt előttem a lopott Kistigris is. Gyorsabb voltam nála, de mégis alig értem utól: tapasztalt pilóta vezette, bár legalább akkora bajban volt, mint én a Fullánkkal. Megunta a cikázást, és felhúzta a gép orrát, egyenest ki a világűrbe, de mivel egyedül én követtem, ezért nem akartam elengedni. Odakint minden bizonnyal utolérhetem, de hogy utána mi lesz, arra inkább nem akartam gondolni. A Kistigris begyorsított, s ahogy próbáltam követni, csak annyit láttam, hogy a Digitroxok hajóját egy szoros gyűrű vonja körül, a katonáké. Egyre gyorsabban távolodtak, így hát inkább a menekülőre összpontosítottam, s csak ekkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy mit csináljak vele.
Nem tudtam vele rádión keresztül beszélni, így eleresztettem egy figyelmeztető lövést, hátha megáll. De nem: villámgyorsan megfordult, és rámeresztett egy sorozatot. Én sem voltam rest, és tüzeltem rá kegyetlenül, én találtam, ő nem. Ennek ellenére, ő még mindig jóval esélyesebb volt ebben a küzdelemben, hiszen a Kistigris alig egy karcolással megúszta, ha meg engem eltalált volna, már nem tudnám elmesélni a dolgot. Tehát elsuhant mellettem, s én is fordultam utána, nehogy megvicceljen hátulról, de így is meglepődtem: hihetetlenül jól manőverezett, és alighogy megfordultam, már eresztette rám a második sorozatot. Szerencsére nem számolt azzal, hogy megijedek, és felrántom a gépet emiatt, így ha csak egy újnyival is, de ismét megúsztam, most viszont nem tudtam kellőképp válaszolni, és a hátamba került.
Ha akar lelő, vagy egyszerűen otthagy, és ellopja a gépet, soha nem látom többet, legfeljebb, mikor az új technológiával be akarják majd hódoltatni a bolygót, de úgy látszott, felment benne a pumpa, hogy így kötekedek vele, és most először hibázott. Egy manővert elmért, és úgy suhant el mellettem, hogy kényelmes célpontot nyújtson. Nem is hagytam ki a lehetőséget, s amennyit a Fullánk elbírt, beleeresztettem a hátába, mire a Kistigris egy kicsit megrázkódott, de láthatóan nem nagyon hatotta meg a dolog, így újra szembefordult velem, de nem nyitott tüzet.
A két gép megállt az űrben, s képletesen értve farkasszemet néztem a Digitroxxal, nem akartam elrontani a pillanatot, hogy rálőjek, és talán nekem ugrik e miatt. De ami ezután jött, arra nem számítottam: a sötétségből hirtelen csaknem ezer, ha nem több hajó vágott elő, és suhant el mellettem. Felépítésüket tekintve valószínűleg Digitroxok voltak, de nem foglalkoztak velem, egyenest a bolygót vették célba. Ekkor aztán utolért a dilemma: most hagyjam futni a mocskot, és próbáljak meg minél több vacak hajót leszedni, és menteni a várost, vagy továbbra is a Kistigrist támadjam?
Mint később kiderült, rosszul döntöttem: tüzet nyitottam a Kistigrisre, és hagytam, hogy a többi elsuhanjon mellettem, s bíztam a lentiekben, hogy addigra már beüzemelték a BVR-tornyokat és a flottát, és ellenállnak ennek a támadásnak. Sajnos tévedtem, mert a Digitrox küldöttség nem hogy bajba került odalent, hanem foglyul ejtette a vezérkart, és elbarikádozta magát a védelmi minisztérium erős épületében.
Ezt persze nem tudtam, és ezzel is mentegetőzhetnék, de akkor csak a Kistigrissel foglalkoztam, ne is sejtve, hogy így az összes többi prototípus veszélybe kerül, bár, így visszagondolva nem sok mindent változtathattam volna a dolgokon. Mint mondtam, tüzet nyitottam a Kistigrisre, és ő viszonozta is, most először el is talált, szerencsére csak súrolt, de a gép hátralökődött, és szinte teljesen irányíthatatlanná vált. Egy dolgot tehettem: gázt, minél többet a vakvilágba, hogy ne találjon el. Számításom bejött: követni kezdett, de hamar lemaradt, és így szerezni tudtam annyi előnyt, hogy a sérült navigáló rendszerrel is meg tudjak fordulni. Folyamatosan tüzeltem, már akkor is, mikor még fel sem tűnt az ellen a láthatáron, és ez minden bizonnyal meg is tette végre a hatását, mert a Kistigris úgy suhant el mellettem, betört pilótafülkével, hogy nem is lőtt.
Ahogy utána fordultam, és még hátulról is megtámogattam, láttam, amint kigyullad, és felrobban, s kezdtem végre örülni. Elindultam visszafelé, a város irányában, s elszörnyedve vettem észre annak jeleit, hogy egyetlen harcra utaló jel nem látszik, ami azért volt furcsa, mert a digitrox flottának most kellett lőtávolba érnie. Ezek szerint pedig nem volt mivel rájuk lőni. Tövig húztam a gázt, és a sérült gép hirtelen megindult alattam. A kis gépnek egy fél perc sem kellett ahhoz, hogy a város fölé érjen, de akkor már késő volt: az összes katona lefegyverezve állt a reptéren, és több ezernyi Digitrox katona őrizte a kis sereget. Rádió üzenetet akartam küldeni, de az összes vonalat blokkolták. Tudtam, hogy az egyetlen esélyem, ha azonnal a szomszédos bolygón termek, és amíg lehet, segítséget kérek.
Ez volt a leggyorsabb hajó az univerzumban, de sajnos, ez sem lehetett elég gyors ahhoz, hogy az ellenség kezére került BVR-tornyokat megússza. Az egyik hajtóművet eltalálták, mire kiverekedtem magam, és így már mindjárt nem is volt olyan gyors a gép, az üldözőknél azonban még mindig gyorsabban száguldottam a szomszédos bolygóra. Mint BVR-koordinátor, pontosan tudtam az irányt, s amennyire csak lehetett az üldözők kereszttüzében, a lehető legnagyobb sebességgel tartottam arrafelé. A gépet a hajsza során nem érte újabb találat, de a régiek is elegen voltak ahhoz, hogy a hajtóművek feladják a szolgálatot, s ekkor már tényleg bajban voltam. Öt vadász jött a nyomomban, én meg egy szétlőtt géppel lebegtem két bolygó között. Egy fél percen belül be tudtak érni, de szerencsére erre nem került sor: egy járőrflotta tűnt fel, és egyenesen felém tartott, hogy igazoljanak. Két naszádból és vagy egy tucatnyi vadászból állt az egész, de ahhoz éppen elegen voltak, hogy kihúzzanak a bajból.
Szerencsémre kérdezés nélkül meg is tették, és pillanatok alatt szétlőtték a hitvány hajókat mögöttem. Ezután mellém navigáltak, és behúztak az egyik naszád rakterébe. Rövid vallatás következett, s a legjobb tudásom szerint feleltem meg rá, hogy baj van az Argarián, s mivel a diplomáciai kötelékek erősek voltak a két bolygó között, egy órán belül már többezred-magammal tértem vissza, haza. A digitroxoknak semmi esélyük nem volt a levegőben, a városba azonban már befészkelték magukat, és gyalogosan kellett nekik menni.
Kaptam is egy lézerpisztolyt, és egy jókívánságot, és le is dobtak a város egyik negyedébe úgy tizedmagammal. Óvatosan mentünk előre a védelmi minisztérium felé, s egy ideig nem futottunk össze senkivel, de később csak belekeveredtünk egy csetepatéba. Lőttem is kegyetlenül, tán két mocskot is leterítettem, de tőlünk is kilőttek kettőt. Beugrottam egy sarok mögé, alig húszméternyire a minisztérium épületétől, s mivel sosem voltam valami jó céllövő, hát vaktában elkezdtem lövöldözni, s amint láttam, a megmaradt társaim is ezt tették. Hamarosan erősítést is kaptunk, vagy húsz ember söpört végig az utcán, láthatóan egy elit osztag, s hozzájuk verődve mi is újra belevetettük magunkat a közepébe.
Én vezettem őket, mint helyi haderő, és a minisztérium ajtajáig szorítottuk vissza az ellent. Addigra már egy óra is jócskán eltelt, de beljebb nem mentünk. Néhány katona fedezékből az ablakokra célzott, mások az utcákat járták sebesülteket vagy túlélőket keresve, megint mások meg engem faggattak, hogy hogyan lehet bejutni az épületbe.
Egyetlen bejárat volt, éppen az előtt várakoztunk, s az egy tágas csarnokra, azon túl meg egy lépcsőházra nyílott. A leírásom alapján az ottani góré túl kockázatosnak vélte a benyomulást, így hát vártunk. A katonák hamar elunták a dolgot, de végre átfésülték az egész várost, és jelentették a helyzetet:
-- A kutatólabort teljesen kiürítették, egy ezrednyi Fullánk típusú vadászt küldtünk a menekülők után, a város kiürült, a sebesülteket elláttuk, már csak egyedül odabent vannak. – A góré csak bólintott, s egy osztagot beszervezett, hogy menjenek be az épületbe, és lőjenek le mindenkit, aki nem ember. Engem is melléjük osztott, mondván én ismerem a terepet, pedig csak nagyritkán jártam itt, olyankor sem szívesen. Sebaj, gondoltam, megkapom a hősi érdemérmet, vagy micsodát, és én leszek a sztár. Pár hozzá értő felrobbantotta a bejáratot, mire mi berohantunk, és vaktában elkezdünk mindenfelé lövöldözni. Mivel nem jött rá válasz, abbahagytuk, s amint leszállt a por, azt láttuk, hogy sehol senki.
Elindultunk hát felfelé a kanyargós lépcsőkön, de ott sem találtunk senkit, így eljutottunk egészen a legfelső (a tizedik) szintre gond nélkül, és ott is csak húsz megszeppent digitrox katonát találtunk, akik készségesen megadták magukat…
Nem tudták, hogy a tervük teljesen kudarcba fulladt, s a prototípusokat nem tudták kimenekíteni, hála a leggyorsabb hajóknak az univerzumban, a Fullánkoknak…
És tényleg megkaptam a hősi érdemérmet… -
Bencom ™
őstag
A bukott próba
Írta: André Bence
A digitrox kapitányok fel alá járkáltak a tanácsteremben, s várták a híreket az akcióról. Hamarosan megkapták őket, de ettől aztán egyáltalán nem lett jó kedvük: a próbálkozásaik elbuktak, az Argaria bolygón végrehajtott akciót valami vakmerő emberke meghiusította, és most aztán, egyből az után, hogy feltűntek, ki is vívták a többi faj ellenszenvét, főleg a humánokét, akik mindig is agresszív és harcias népek voltak. Készültek az invázióra, de mivel hajóik mindig is hitvány minőségűek voltak, nem sok jó elé néztek.
Mindez azt jelentette, hogy fel kellett adniuk űrbéli bányatelepeiket, és vissza kellett húzódniuk a jól védhető bolygóikra. Ezzel már az emberek nem-igen tudtak mit kezdeni, meglehetősen fejlett rendszerekkel tartották távol a betolakodókat, ezért aztán most a humánokon volt a sor, hogy valami trükköt vessenek be. Az előző küldetés után felkapott lettem, így megint én voltam a soron, Ronald London, hogy kijátsszam a digitroxok védelmét, és beengedjem az embereket. A Fullánkos eset után valaki kitalálta, hogy nekem pilótai képzést kell kapnom, mert ahhoz képest, hogy nem vezettem még soha, egész jól ment a csatározás a Kistigris ellen. A kiképzés abból állt, hogy összesen vagy százórányit töltöttem az űrben egy kiképzőtiszttel, aki cseppet sem volt barátságos, mindig valami ilyesmit mormolt, hogy „bezzeg én mióta szolgálatba léptem, ez a kis…” a végét mindig elharapta, és egy álszent vigyorral nézett rám, remélve, hogy nem hallottam.
De nekem nagyon jó fülem volt, így nem nagyon bíztam benne. Mindenesetre megtanította, hogy mire való az a sok kütyü a gépen, és (tudom, nagyképűen hangzik, de) kiváló pilóta lett belőlem viszonylag rövid idő alatt. Meglehetősen büszke voltam magamra, és ez csak fokozta a kiképzőm ellenszenvét, majd egy szép napon a kezembe nyomott valami kiáltványt, és kijelentette, hogy leveszi rólam a kezét, a kiképzés véget ért. Én örültem neki, hogy végre jöhet a lazsa, és most már tényleg a kocsmába vágytam, hogy a lég nem látott kantinost barátomként köszönthessem egy nagy korsó sör mellett, s a már rég megérdemelt berúgáson is túlessek, de nem! Valami fejes kitalálta, hogy engem továbbra is érdemes zaklatni, és hogy valami feladat van a számomra, így egy perc nyugtom sem maradt, azonnal a védelmi minisztériumba kellett mennem. Büszkén de álmatagon feszítettem a vezérkar előtt, és úgy álltam, hogy lehetőleg mindenki lássa a hősi érdemérmemet, de a java még csak ezután jött: megkaptam a hadnagyi rangot! Hosszú és unalmas „szertartás” szerint zajlott az átadás, de legalább szert tettem némi hírnévre, igaz, a vezérkaron, pár más fejesen és két újságírón kívül senki nem volt a tágas díszteremben, ami nemrég még csatatér volt, de hamar rendbe szedték.
Nem is nagyon értettem, miért van az, hogy a civileket nem engedték be, két újságírót meg igen, de hát sok mindent nem értek én, ezen kívül is, így nem nagyon érdekelt a dolog. Türelmesen végigvártam a kinevezés hosszú folyamatát, majd amint lehetett, le akartam lépni, egy vezérkari tag azonban elém állt. Lucas Marine volt az, aki nem is olyan régen a digitrox küldöttséget fogadta.
-- Látom, már nagyon szeretne felszívódni, -- mondta, és igazat adtam neki. – de még át kell adnom magának a küldetését tartalmazó anyagot. – Azzal átnyújtott egy sárga színű dossziét, amire nagy piros betűkkel rá volt nyomva, hogy „Szigorúan Bizalmas”. Ahogy elnéztem, azonnal tudtam, hogy már az újságírók is tudják, mi van benne, hiszen ha valóban titokban akarták volna tartani a tartalmát, akkor nem tették volna egy ennyire feltűnő, rikító dossziéba. Mindenesetre az új, díszes, sötétszürke egyenruhám alá csúsztattam, s tisztelegtem, ahogy tőlem tellett. Lucas azonban láthatóan még nem fejezte be, nem tetszett neki, hogy ennyire nyugodt maradtam:
-- Az egész bolygó hálás lesz magának, amiért elvállalta ezt a feladatot, de mind tudjuk, hogy erre csak Maga képes. – Most már kezdtem gyanakodni, hogy itt valami nagy dolgot akarnak a nyakamba varrni, és inkább újra elővettem a dossziét, mert tényleg kíváncsi lettem a tartalmára. A tag azonban leintett: -- Ne itt, nyilvánosság előtt! Majd valami biztonságosabb helyen! – Azzal kitessékelt a minisztérium díszterméből, és én ott álltam, egyre jobban megszeppenve, kezemben egy ellentmondásosan rikító, titkos dossziéval, és el nem tudtam képzelmi, mitől vágott ilyen arcot Lucas.
Ennek ellenére most már végre tényleg a kantin felé vettem az irányt, s most már senki nem akadályozhatott meg abban, hogy berúgjak. A dossziét az asztalra fektettem, és megpróbáltam róla tudomást sem venni, de ahogy ott figyelt rám egész este, az undorító sárga laptól józan maradtam. Hiába volt a legerősebb pia, a tudat, hogy valami történni fog, nem engedte, hogy kikapcsolódjam, így hát nem volt más hátra, kinyitottam a dossziét, és végre olvasni kezdtem. Valahogy így szólt, bár a pontos szövegre már nem emlékezem:
A Visszavágás Projekt
Így kezdődött, s már a címe sem volt túlságosan bíztató, de tovább olvastam:
A vezérkar a következő lépésre szánta el magát, miután a digitroxok megtámadták az Argaria nevű bolygót: hadat üzen nekik, és a hírszerzést ráállította Óig nevű bolygójukra. (…) a kémeink fejlett BVR-rendszert találtak a bolygón, amin az általuk ismert hajók képtelenek áthatolni (…) ezért egy szabotázs akció elindítása szükséges (…) melyre a legalkalmasabb személy Ronald London Hadnagy.
Akkor vettem észre, hogy valaki a vállam fölött azt leste, mit olvasok, mikor felhorkantott, s részegen röhögve így szólt:
-- Na, te most aztán benne vagy a sz…-ban! – Valahogy egyetértettem vele, és finoman elkáromkodtam magam. Ezért volt az egész hercehurca: minden olyan volt, mint mikor sok ezer évvel ezelőtt a kamikaze pilótákat hadba küldték! Nem sok esélyt hagytak, hogy élve megússzam, de legalább hősként emlékeznek majd! Kedves gesztus, mondhatom, de nem volt választásom, el kellett vállalnom a feladatot. Na ezek után már könnyedén berúgtam, szükségem is volt rá.
Másnap arra ébredtem, hogy a szobámban vagyok, -- ki tudja, hogy kerültem oda – és valaki volt még ott rajtam kívül, valami egyenruhás emberke, és engem bámult. Mikor észrevette, hogy ébren vagyok, odajött hozzám, és így szólt:
-- Uram, a helyi kémhálózat egyik szervezője vagyok, a nevem Craig, és én feladatom megismertetni magát a küldetése részleteivel. – Felültem az ágyon, szemérmesen néztem magamra, de rájöttem, hogy egyenruhában aludtam, így felálltam, és mint valami fontos ember, elkezdtem fel, s alá járkálni a szűk szobában, miközben ez a Craig beszélt. Valami ilyesmiket mondott:
-- A digitroxok bolygóvédelmi rendszere rendkívül fejlett, s nem csak a tornyaiktól kell tartanunk, hanem egy, a teljes bolygót magába foglaló pajzsuk is van, amit azonnal aktiválnak, mihelyt ellenséges hajók közelednek. Esélytelen rajta keresztülmenni, hacsak elfelejtik aktiválni. Ezek után a tornyokkal már könnyűszerrel elbánunk, bár még így sem lesz túl egyszerű dolgunk, de ha a pajzs aktív, esélyünk a győzelemre egyenlő a nullával. Ez lesz tehát a maga feladata. – Értetlenül néztem, hiszen olyan szépen elmondta, hogyan tudná párezer ember lerohanni a bolygót, és engem szerencsésen kifelejtett, erre azt mondja, ez lesz az én dolgom, és el nem bírtam képzelni, mire is gondol. Meg is mondtam neki kerek perec, mire ő becsmérlő vigyorral rám nézett, és kifejtette:
-- Hát maga fogja elérni, hogy a pajzsot nem aktiválhassák! – Most már világos, gondoltam, de hogy mégis hogy gondolja ezt, az egy kicsit még sötét volt számomra. Látva újból értetlenkedő arcomat, további magyarázatba fogott, de minél többet beszélt, annál inkább be lettem tojva:
-- Fogja a leggyorsabb gépet, ami csak rendelkezésre áll, és megpróbál úgy átcsúszni a védelmen, hogy senki ne vehesse észre időben. Ez után felkeresi a pajzsgenerátort, és gondoskodik róla, hogy ne legyen használható hosszú-hosszú ideig. – Ahogy beszélt, nem hogy megvilágosodtam volna, de egyre több lett a homályos folt a küldetéssel kapcsolatban, s most már láttam, hogy reménytelen, ebből jó már nem sülhet ki, így megfogtam a kém kezét, és ezt mondtam neki:
-- Jó, eddig jópofa volt, de most már hagyjon békén! Fáj a fejem, keressen valaki mást, akivel kitolhat! – A srác láthatóan megdöbbent, de később úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, és ugyanolyan lendülettel beszélt tovább, mint eddig:
-- Maga az egyetlen, aki végre tudná hajtani ezt a nem könnyű feladatot… -- ez már nekem is sok volt, kezdtem kijönni a béketűrésemből, így visszakérdeztem:
-- De miért pont én vagyok az egyetlen? Mit tettem én, amiből ezt gondolja?
-- Nos, -- kezdte, -- lelőtt egy Kistigrist egy Fullánkkal, anélkül, hogy bármilyen pilótai gyakorlata lett volna. Szerintem erre nem mindenki képes, a többség nem. S most, hogy már szakszerű oktatásban is részesült, maga az egyetlen, aki képes erre, a vezérkar legalábbis így gondolja. – Már-már elhittem, milyen kivételes vagyok, és mekkora hős, és hogy persze, ez nekem gyerekjáték lesz, de valahogy még most is ott motoszkált bennem az ördög:
-- És mégis, hogy tudnék olyan gyorsan átslisszanni a védelmen, hogy ne vegyenek észre? – Craig rövid gondolkodás után rávágta:
-- Ronald, őszinte leszek magával: sehogy. Nincs az a sebesség, amivel kicselezhetnénk a radarjaikat, de mivel egyedül megy, jelentéktelennek fogják tekinteni, és a pajzs aktiválásával nem fogják „feleslegesen” megbénítani minden forgalmat. Így magának csak a BVR tűzerejével kell számolnia, az elől kell kitérnie, aztán megkeresi a pajzsgenerátort, és megvárja, míg érte megyünk. – na ez azért már tényleg sok volt: épp az imént részletezte, hogy milyen tökéletes BVR-ekkel rendelkeznek, hogy ebben az egyben sokkalta jobbak, mint a többi faj, és hogy esélytelen lenne „átslisszanni” közöttük… élve legalábbis. De most még csak nem is ez aggasztott, nem csak ez:
-- És mégis, ha mindez összejön, hol találom meg a pajzsgenerátort, és hogyan? – Most Craig jött zavarba, hallgatott, a lábával a földet kapirgálta, akárcsak egy kisiskolás, akit azon kaptak, hogy nem tanult a felelésre, majd nagy nehezen kinyögte:
-- Igazából nem tudjuk, hogy hol vannak ezek a generátorok, a kémeinknek eddig nem sikerült felfedezniük, s még azt sem tudjuk, hogyan néznek ki. – Itt minden türelmemet elvesztettem: azt sem tudják, hogy mi ellen küldenek, de azért menjek! Na ez már tényleg sok volt! De valami különös dolog történt, azt mondtam mindezek ellenére, hogy:
-- Vállalom! – Craig meglepődött, de én nem hittem a saját fülemnek, nem bírtam felfogni a saját szavaimat, hogy lehettem ilyen ostoba. Biztos az az átkozott kalandvágy! De sebaj, már mutatta is, hogy menjek utána, s elindult, ki a szobából, ki az épületből, egyenest a reptérre!
Ott beültettek egy Fullánkba, és minden további eligazítás nélkül indítottak el. A bolygót feltűntették a radaron, és nyitottak valami féreglyukat, hogy rövidebb legyen az út, és agyő! A féreglyuk béli utazás igencsak érdekes volt, nem is gondoltam, hogy ez ilyen: valami fekete magnak kellett nekihajtani, ami magába szippantott, s mielőtt bármit felfoghattam volna, egy zöld villanás, és a radar mintha megbolondult volna: egy teljesen más helyet jelölt meg a térképen, mint ahol az előbb voltam! A gép felgyorsult, és láttam annak a fekete micsodának a kijáratát, és a fülemben meghallottam az első és utolsó utasítást:
-- Sok szerencsét! – nos, ha ez parancs volt, mint később kiderült, biztosan megszegtem volna, mert minden volt azon a napon, csak szerencsém nem. Hamarosan szabad szemmel is megpillantottam a bolygót, ahová küldtek, s amelynek még csak a nevét sem tudtam, és egy picit sem lassítva száguldottam felé, hogy minél kevesebb esélye legyen a BVR-eknek. A pajzsot, mint előre szóltak, nem aktiválták az egyetlen Fullánk miatt, de olyan hamar tüzet nyitottak rám, hogy én a tapasztalt BVR tiszt igencsak elámultam! A nálunk lehetséges maximális távolság kétszeresére tüzeltek, egyelőre nem túl pontosan, de sokszor csak hajszálon múlt a küldetésem, és maga az életem. Szélsebesen száguldottam a kereszttűzben, s közben nemrég tanult elkerülő manővereket tettem, hogy pár százalékkel nagyobbak legyenek az esélyeim, ez viszont lassította a földetérést. Mikor a légkörbe értem, a gép teste izzani kezdett a súrlódástól, de ez várható volt, így nyugodtan cikáztam tovább, gyakorlatilag az esélytelenek nyugalmával értem a földtől egy kilométeres távolságra, s csodálta, hogy még nem lőttek le.
Már éppen kezdtem reménykedni, mikor egy közvetlenül alattam álló BVR-torony lézersugara eltalált, s a gép meredeken zuhanni kezdett. A három hajtóműből kettő még gyakorlatilag ép volt, de az egyik kábel, ami a nariont juttatta a meghajtókhoz, elégett a nagy lövöldözésben, így mindhárom motor leállt. Szépen, meredeken siklottam a föld felé, s reménykedtem, hogy a gép hidraulikája azért elég még ahhoz, hogy siklás közben letehessem valahol. Gyorsan fogytak a méterek. Talán ha kétszáz volt még hátra, s az is egyre csak fogyni látszott, de megragadtam a botkormányt, és teljes erőmből felrántottam, mire nagy recsegés-ropogás. Azt hittem, a kormány eltörött, de nem: a gépnek a bolygóval bezárt szöge egyre kisebb lett, s már ott kecsegtetett a remény, hogy hasra tudok majd szállni valahol, de ekkor megint eltaláltak, s a gép megpördült a hossztengelye kerül, s fejjel lefelé zuhant tovább. Már csak vagy húsz méter választott el a földtől, mikor végre megláttam, minek fogok nekicsapódni: egy katonai kiképzőbázis épületét véltem felfedezni, a tipikus elrendezés és a rengeteg zöldruhás alak miatt azonnal tudtam, mi az. Gondoltam, ha meghalok, ne legyek egyedül, és tüzet nyitottam a földre, ami miatt valami felrobbant, s egy hatalmas tűztengerbe csapódtam be.
Legnagyobb meglepetésemre túléltem, ugyanis egy narion-tartályt találtam el, ami alatt, az ottani szabvány szerint egy víztározónak kellett lenni, és így nem a kemény földbe, hanem a vízbe csapódtam, s ez megóvott a lángoktól is. A meglyuggatott gép azonban beeresztette a vizet, s gyorsnak kellett lennem: lerúgtam a pilótafülke üvegezett tetejét, majd elkezdtem felfelé úszni, ahol a víz színe még most is égett. Mire felértem, hála az égnek, elaludt, és körül tudtam nézni.
A tartály, amit eltaláltam, valószínűleg tele lehetett, mert mindent letarolt maga körül, romok és kráterek borították ötven méteres körzetben a földet, néhol egy-két halottal tarkítva, de a robbanás édeskevés volt ahhoz, hogy a tömérdek megmaradt katonát megijessze, s teljes fegyverzetben rohantak felém, vagyis a víztározóhoz, mert azt nem hitték, hogy én is túléltem, csak egyszerűen kíváncsiak voltak, hogy mi történt. Én számbavettem minden fegyveremet, vagyis semmit, mert mindent a tartály aljára süllyedt hajóban hagytam, bár amúgy sem hoztam sok mindent magammal. Azon kezdtem töprengeni, hogy hogyan fogom ezt megúszni, de a tömérdek katona egyre csak közeledett a földbe ágyazott tároló felé, s nem adtak túl sok időt a gondolataimnak.
Kiúsztam a víz szélére, minél távolabb a katonáktól, s mikor kimásztam, villámgyorsan beugrottam egy kráterbe. Óvatosan körülnéztem, s örömmel könyveltem el, hogy senki nem vett észre, és innen minden irányból meglehetősen sokáig takarásban maradhatok. A kráter alján egy elég rossz állapotban lévő hulla hevert, amitől nem lett éppen jobb kedvem, főleg hogy tudtam: én végeztem vele, még a nem is teljesen szándékosan, de most az én életemet találtam fontosabbnak, nem a digitroxokét, ezért félretettem minden bűntudatomat, és átkutattam a halottat. Nem volt nála sok minden, amiről tudtam, hogy mire való, de egy sorozatlövő lézeres alkalmatosságot felismertem, és ennek meglehetősen örültem, hiszen ez is jobb, mint a fegyvertelenség, s ezzel aztán sokat magammal ránthattam a halálba, csak éppen… nem volt kedvem.
Óvatosan kinéztem a víztározó felé. Láttam a rengeteg katonát, akik éppen a Fullánk roncsait próbálták kiemelni a víz alól, s ekkor egy mesterien gonosz terv jutott eszembe: a kis hajót színültig töltötték odaát narionnal, s még nagy mennyiségnek kellett a tankban lennie, ami elég lett volna egy szép kis tűzijátékra, persze nem akkorára, mint az előző, de a sok, egy helyre zsúfolódott katona között széles rendet vágott volna. Amint óvatosan megcéloztam a kiemelkedő hajó oldalát, újabb akadály gördült elém: nem volt szívem megtenni, és tudtam, hogy a késlekedésem az életembe kerülhet, tehát elfordítottam a fejem, és úgy lőttem egyet, „véletlenül” a „kötelesség” miatt. Talált, de ennek nem örültem, ami meglepte egykori hidegvérű énemet. Elég nagyot durrant a tartály, ahogy szétrobbant, s az ezernyi apró rekeszdarabka azokkal is végzett, akik a robbanást eredetileg túlélték volna. A bűntudatom most feléledt megint, és egyre erősödött.
Erre azonban nem volt időm: kiugrottam a fedezékem mögül, és gyorsan szemügyre vettem a pusztítást, amit végeztem, nem kis sikerrel: egyetlen élő sem mozdult, így tovább kellett indulnom. Csak azt nem tudtam már, hogy merre: a kioktatások csak eddig szóltak, vagyis még eddig sem, azt senki nem tudta, hol vannak ezek a pajzsgenerátorok, így a magam feje után mentem, s órákig kóboroltam az idegen bolygón, minél távolabb a lehetséges veszélytől, a földön kúszva, és észrevétlenül, de semmit nem értem el vele. Bár messzire kerültem mindentől, a biztonságérzetem nem nőtt meg, sőt, egyre rosszabb lett a kedvem ettől az egész baromságtól, aztán egyszer csak eszembe jutott: mit keresek én a viszonylag biztonságos helyeken? Azzal nem csak magamat, de a küldetésemben bízók életét is veszélyeztetem! Nekem úgy sem lenne jó, ha itt ragadnék, márpedig az egyetlen menekülési lehetőség a siker lenne, mert akkor értem tudnának jönni, de így nem. És hogy hol keressem a generátort? Hát ott, ahol sok a katona, hiszen biztosan sokan őrzik a létesítményt, ez az egyik fő védelmi rendszerük, e nélkül sokkal kevesebb eséllyel állnának szembe az ellenségeikkel, tehát fontos, hogy biztonságban tudják. Ez viszont most áruló jel lehetett nekem: ahol sok katonát láttam, ott lennie kellett valaminek, ami ha nem is a pajzsgenerátor, ha megsemmisítem, ugyanúgy szabotálom a bolygó ellenállását, és ezzel is közelebb jutok a küldetésemhez.
Így hát homlokegyenest megfordultam, és ezen túl nem elkerülni próbáltam az őrzött helyeket, hanem minél jobban a közelükbe férkőztem. További egy óra múltán találtam valami hangár-félét, amit feltűnően sokan őriztek, felfegyverzett katonák, és olyan érzésem támadt, hogy ide be kellene mennem. Csakhogy az a harminc-egynéhány őr pont azért volt ott, hogy ezt megakadályozza. Mindenesetre olyan közel lopóztam, amennyire csak bírtam, és észrevétlenül körülnéztem, figyeltem a katonák viselkedését, mozgását. De mindenek előtt az épületet vettem szemügyre: két kilométeres körzetében semmilyen más épület nem látszott, út sem vezetett idáig, és az őrök számát figyelembe véve elég fontos épület lehetett ez nekik. Alig lehetett hosszabb száz méternél, de ötvennél semmiképp sem volt szélesebb. Szabályos félhenger alakja volt, amelyből semmilyen kiszögellés vagy ablak nem tűnt fel. Egyetlen bejárata a hozzám közelebb eső végén volt, egy hatalmas, kétszárnyú tolóajtó, ami előtt egy tucatnyi őr állt sorfalat. A többiek négyesével és egymással szemben kerülgették az épületet, de minden sarkon állt még két-két ember. Így voltak összesen vagy huszonnyolcan, de az épület túloldalát nem láttam, így csak találgattam.
Be kellett valahogy jutnom, ha másért nem, hát, mert kíváncsi voltam, hogy mit őriznek odabent. De mivel nem tudtam mit tenni, csak vártam, és hamarosan valami légpárnás szállítójármű tűnt fel a láthatáron mögöttem, és szorosan mellettem akart elmenni. A vezetői meglehetősen figyelmetlenek lehettek, hogy nem vettek észre, és ezen felbuzdulva tovább merészkedtem: elkaptam a jármű hátulját, és szorosan a magas oldalához simultam. Az azonban megmozdult, és kinyílott a raktér, befelé. Odabenn nem volt semmilyen élőlény, de elég sok ládát pakoltak fel, minden bizonnyal robbanóanyagokat. Mindenesetre a galaxisközi jelzések szerint ez volt rá felírva. Nekem még jól jöhetett, de ezzel még nem elégedtem meg. Behúztam az ajtót, és megpróbáltam a pilótafülkébe jutni, ami nem is volt nehéz, de legnagyobb meglepetésemre üres volt. A szállító gépi vezérlésű volt, s csak egyetlen műszerfalon lévő gombokkal programozták be.
Ezen az úti célok voltak felírva, sajnos általam ismeretlen jelrendszerrel, de annyit sikerült kisilabizálnom, hogy most egy olyan gomb világított, amin egy ilyen robbanóanyag-jel volt. Tehát a hangár lőszerraktár. Elkezdtem tanulmányozni a gombokat, és az egyiken egy páncélforma jel volt, egy pajzs! Úgy megörültem neki, hogy elvesztettem a fejem, és azonnal megnyomtam, mire a gép megfordult, és egy új irányban indult el. Az őrök furcsállták a dolgot, de szerencsére semmit nem csináltak, így meglapultam a szélvédő alatt, és figyeltem az elsuhanó tájat. Teljesen meg voltam győződve róla, hogy most egyenesen a pajzsgenerátorokhoz tartok, és ez reménnyel töltött el: robbanóanyaggal megrakva tartottam úti célom felé, és ez több volt, mint bíztató. Senkivel nem találkoztam az úton, és ennek is meglehetősen örültem, majd egy pár perc múlva feltűnt végre egy jókora épületegyüttes, melyen ugyanaz a pajzs szimbólum díszelgett, mint a gombon, bár ez még mindig nem bizonyította azt, hogy jó helyen járok. Később ez beigazolódott, ugyanis a jel, amit én pajzsnak néztem, valójában a védelmi minisztérium óriási erődrendszerének volt a jele, ahol ezernyi katona és minden fejes megtalálható volt, s a terv itt változott meg igazán.
Mikor a gép a kapuhoz ért, az őrök átvizsgálták, s amikor megláttak engem a robbanóanyag ládák tetején ücsörögve, igencsak meglepődtek, s kényelmes célpontot nyújtottak ahhoz, hogy lelőjem őket. Ekkor azonban elkezdődött a nagy banzáj: egy fülsértő riasztó azonnal bekapcsolt, s minden irányból léptek zaját hallottam, amint körülvették a gépet. Gondoltam, megviccelem egy kicsit őket, és kibontottam egy-két ládát, amik színültig voltak nitro-glicerinnel. Ezért kellett a légpárna, hogy még véletlenül se billenjen meg a rakomány, hiszen az elég nagy robbanást idézett volna elő. Hirtelen megint nyugtalan lettem annak tudatában, hogy min is ülök, így megragadtam egy kisebb ládát, és minél finomabban meg minél messzebbre kihajítottam, mire nagy pukkanás és kiáltozás keletkezett.
Ezeknek se kellett több, egyből fejvesztve tágítottak a kocsi mellől, és egyetlen egyet sem lőttek rá, hiszen ennyi robbanóanyag elég lett volna az egész épület felrobbantására. Talán ha fél óráig volt csend, közben szakadatlanul érkezett az erősítés a bolygó minden pontjáról, és úgy éreztem, mintha legalább tízmillión lesnék a mozdulataimat. Nekem azonban semmi kedvem nem volt „ünnepeltetni” magamat, inkább megbújtam a ládák mögött, és türelmesen vártam. Valahogy eszembe jutott közben, amit korábban nem is mondtam: a küldetésre összesen hat órát kaptam! Amint az órámra néztem, láttam, hogy ez vészesen fogy, alig öt perc van belőle, de az órám késett.
Hirtelen nagy robajjal több ezer hajó süvített el fölöttem, de senki semmire nem nyitott tüzet, mégis úgy éreztem, ezek a mi hajóink. Ezek szerint átjutottak a pajzson, amit később azzal magyaráztam, hogy a teljes haderő azért vonult ki, hogy engem tartson szemmel, s így őrizetlenül hagyták a BVR-eket és a pajzsgenerátort is, és szinte tárt karokkal várták az ellenséget, akik pillanatok alatt rendet teremtettek a bolygón, és végül is kiszabadítottak. Megint meg lettem dicsérve, sőt, azonnal, ott helyben elő is léptettek, majd hazatértem, s amilyen hamar vége lett az egésznek, olyan hamar be is rúgtam az Argarián.
S így már mint parancsnok voltam jelen a haderőben, és nagy becsben álltam ám, és így fordult jóra a bukott próba, amit persze később mindenki úgy ismert, mint sikeres küldetést, ami… hát végül is igaz! -
szandisas
senior tag
Everlast: egy kis véleményt kérnék!
Fáradt vagyok
Fáradt vagyok. Testem minden porcikája élettelen.
Fáradt vagyok. Szívem még lüktet. Lassú ütem ez, egyre gyengül.
Fáradt vagyok. Már mindennek vége. Csak melegségre vágyok ami elönt, de nem jön.
Fáradt vagyok. Lassú lépteket hallok melyek megtörik a csöndet, de távolodik.
Fáradt vagyok. Lelkem üresen tátongó szakadék, mely vágyik valami újra.
Nincs ilyen.
Fáradt vagyok. Fáradt vagyok és már nem érzek semmit, nem buzdít semmi.
Szemem lassan lecsukódik.
Fáradt vagyok.aláírás
-
szandisas
senior tag
Everlast: erről is lécci
Más világ (?)
Tél van.
Gyerekek játszanak a hófödte tájon, tiszta lelkük örömmel teli. Még nem fertőzte meg őket a felnőttek világa. Minden újnak, minden újonnan megismert dolognak tudnak örülni.
Minden nap egy új felfedezés.
Szeretnek.
Szeretnek, de nem bűnös, álnok szeretettel, hanem a felnőttek számára oly áhított, ismeretlen gyermeki szeretettel. Pedig egyszer mindenki volt gyerek, mindenkiben ott lakozott az a szeretet.
De vajon miért múlik ez el? Valaminek történnie kell, hogy ez az ősi ösztön feledésbe merüljön. De mi lehet ez?
A pénz? Talán igen, de nem feltétlenül. Sohasem tudjuk meg miért változunk át egy mindent romboló gépezetté.
Szeretnék újra gyerek lenni. Lent játszani a téren a többi fiatallal. Hóvárat építeni. Hógolyócsatákat vívni gyermeki hősiességgel, örömmel átitatott lélekkel. Szeretném a világot másképp látni; gyermeki módon.
Vajon lehetséges ez?
Nem!!!
Ez már egy más világ.aláírás
-
Bencom ™
őstag
hmm, nem tudom, ki az az everlast, de ezek elég érdekes versek, ha jól emléxem, ezt hívják szabad versnek, nem vagyok az ilyenek híve, de ezek elég jók, legalább van értelmük, nem mint annak, amit a múltkor olvastam valamelyik újságban, annak se sorszerkezete, sem rímei de még értelme sem volt, ez ahhoz képest irodalmi nóbeldíjas!
a második vers (bár az a legkevésbé sem tűnt versnek) inkább elgondolkodtató, mint irdalmi, de épp ez tettszik benne
az első: méghogy a szóismétlés kerülendő!
összességében: nem tudom, ki az az everlast, én értékelem helyette, és ötös-ötös!
. És jóvan nem mentegetőzök.
Aktív témák
Állásajánlatok
Cég: Promenade Publishing House Kft.
Város: Budapest
Cég: Ozeki Kft.
Város: Debrecen