- Az Apple megszerezné a klubvilágbajnokság közvetítési jogait
- Amlogic S905, S912 processzoros készülékek
- Sony MILC fényképezőgépcsalád
- Fujifilm X
- AMD Ryzen 9 / 7 / 5 / 3 3***(X) "Zen 2" (AM4)
- Milyen billentyűzetet vegyek?
- Vezetékes FÜLhallgatók
- Léghűtés topik
- Érkezik Magyarországa az LG szuper dizájnos hordozható projektora
- AMD K6-III, és minden ami RETRO - Oldschool tuning
Hirdetés
-
Alacsony fogyasztású, 128 GB-os szervermemóriát kínál a Micron
ph Az új RDIMM TSV technológia alkalmazása nélkül éri el a címben említett tárkapacitást.
-
Free Play Days 2024 - 18. hét: Headbangers: Rythm Royale
gp Extraként a Star Wars Jedi: Survort is kipróbálhatjuk 5 óra erejéig.
-
Sokat fogyaszt az AI, egyre több az adatközpont, kell az atomenergia
it Az AI-t kiszolgáló adatközpontok olyan nagy energiaigénnyel bírnak, hogy egyre több atomenergiára van szükség.
Aktív témák
-
#501
Kovacsgabor
tag
Kovacsgabor
tag
A Nagy Könyv oldaláraBővebben: link
nemsokára akárki feltöltheti a saját könyvét, és még ajándékpontokat is kap érte.
de még az is lehet, hogy a legnépszerűbbek között lesz, és akkor még plusz jutalom van.
Hajrá!!az egypupú tevét az különbözteti meg a kétpupútól, aki akarja
-
Bencom
senior tag
nah, ma keményebben nekiállok, némi segítséggel, és elkezdem begépelni (vagyis inkább folytatom.)
ha bent lesz, akkor a hibákat kijavítom (de itt egyáltalán nem helyesírási hibákra gondolok)
és be fogom linkelni ide...
addig is edzétek az olvasóizmaitokat
!nincs MSN-em már ez is baj:(((
-
Bencom
senior tag
Na, itt van az első fejezet, frissen begépelve, a hibák kijavítása nélkül.
majd ezután fogom ''lektorálni''...
I. Iris Jogov
Melegen tűzött a nap az erdő felett. Már elég régen elhagyta a napközépet jelző Zenitet, s lassan, méltóságteljesen hanyatlott lefelé, most még azonban elég magasan volt ahhoz, hogy mindent tökéletesen megvilágítson odalent: Az erdő igencsak méretes fáit, azoknak az égi „tengert” alkotó, enyhe szélben finoman hullámzó leveleit, s néhol, a tisztásokon letűzött egészen a leírhatatlan szépségű, ugyancsak lágyan hullámzó, selymes, zöld pázsitig. A zöld selymet néhol piros, kék vagy sárga foltok tarkították, jelezvén, hogy nem csak a fű él meg a tisztásokon, hanem a szebbnél szebb virágok is.
Aki így, egy madár szemével figyelte a végeláthatatlan, ám de ritkás erdőt, az egy érintetlen, földi paradicsomnak mondhatta volna.
Madarunknak nem lett volna teljesen igaza, csak felerészt: az erdő tényleg egy földi paradicsom volt, de cseppet sem volt érintetlen. Ennek az „érintésnek” a mértéke azonban oly apró és elenyésző volt az emberi felfogás szerint, hogy nem is kellett volna figyelembe venni, ha csak az „érintők” nem laknak éppen itt, az erdőben.
Ha ezt madarunknak elmondtuk volna, hitetlenkedve kérdezte volna, hogy hol laknak benne, hiszen egyetlen házat sem látni odalent sehol.
Látni nem is lehetett volna, mert a madár nem gondolta volna, hogy ilyen házakat kell keresnie: nem a szokványos, emberi értelemben vett házak lapultak odalent, hanem a kicsi, néha fedetlen, gyönyörűen összetákolt faházak, melyek úgy beleolvadtak a környezetbe, hogy madarunk továbbra is hitetlenül csóválná a fejét, kijelentvén: emberi kéz nem tud ilyent alkotni.
Na ebben igaza is volna, hiszen az erdőt nem a gyarló emberek lakták, hanem a Hosszúéletűek kolóniái.
Az elfek még évezredekkel korábban telepedtek le itt, nemsokkal őshazájuk, Tysson Lar bukása előtt, s akkor alapították meg e földön a később Sirenar Szövetségként ismert országukat.
Lent az egyik tisztás szélén is ült egy az itteni lakók közül, ami némileg bizonyította az előző gondolatmenetet. Az elfek népének félreismerhetetlen jeleit viselte: haja hosszú volt és aranyszőke, orra ívelt, s hegyes, szemei mandulavágásúak és világoskékek voltak. Benne járt már a korban, de csak a Kérészéltű ember átlag életkorához viszonyítva, s arcán sem hagyott nyomot az idő múlása.
El volt mélyedve gondolataiban, s tekintete a hullámzó pázsitra szegeződött. Kézfejével lágyan simogatta a füvet, de gondolatai teljesen máshol jártak: igen éles fülével egy, a háta mögött lévő fára koncentrált.
A fa átmérője több tíz öl lehetett, s egy odú rejtezett benne. Az odút ajtó zárta le, mely éppen kinyílott: egy gyönyörű nő lépett ki rajta, de mire a lábát áttette az ajtó küszöbén, a férfi már izgatottan fürkészte az arcát.
A nő is elf volt, ezen felül gyönyörű: haja a térdéig ért, és természetesen aranyszőke színben pompázott, időnként igézően billenve egy-egy apróbb szellő nyomán. Neki is hegyes orra és mandulavágású, kék szemei voltak, s arcában olyan leírhatatlan báj lakozott, hogy ha emberek között élt volna, minden percben jutott volna kérője.
A férfi viszont nem a szépséget látta most benne, hanem a híreket, amivel szolgálhatott. A nő nem is váratott magára. Így szólt:
-- Fiúd született Saya, de Elina belehalt a szülésbe. -- Arca komor volt, de a férfit korántsem érintette olyan érzékenyen felesége elvesztése: az elfek a lélekvándorlás egy igen magas szintjét képviselték, így tudta, hogy szeretett nője visszatér majd, egyedül a ”mikorban” nem volt bizonyos.
-- Láthatom? -- Kérdezte esengő hangon, mire a nő könnyeden belibbent a fában rejtező szobába, haját lebegő uszályként vonva maga után, majd kisvártatva egy újszülött gyermekkel a karjaiban tért vissza. Nyájasan mosolygott a gyermekre, majd az apára emelte a tekintetét:
-- Anyjának nem volt ideje nevet adni neki, így tiéd a döntés. -- Mondta, közben átnyújtotta az apának. Az kicsi habozás után vette csak át, s ölébe tette.
Nézte, nézte egy darabig, majd felpillantva meglátta a gyönyörű nő kék szemeit, s határozottan mondta ki a szót:
--Iris! Irisnek fogom hívni.
* * *
Vihar tombolt nemrég, de az erdőt nagyrészt megóvta: csak egyetlen fát csavart ki, de azt aztán tövestől ám. Most nyugodtan hevert keresztül a tisztáson, s ülőhelyként szolgált sok kis elf gyermeknek. Legtöbbjük egy megsárgult pergament tanulmányozott, melyen megfakult betűk hirdették a tudás hatalmát.
Még a múlt évszázadból volt való, egy híres elf Tanító, Hyaniss írta. Életútja elég rögös volt, s fajtársaihoz viszonyítva elég rövid is: alkotói munkája egy kotyvalékot termett, amit a Kérészéltű emberek iránt tanúsított tisztelete jegyében készített. A lényege az volt, hogy az ember életét megnyújtotta, s e mellett immúnissá tette minden méreg ellen.
Ez nem tetszett a kevély elf népnek, s szigorú törvényeikkel is ütközött, így a Tanács elé állították, és rövid tárgyalás nyomán száműzték a Sirenar Szövetség területéről.
Ekkor vétették a legnagyobb hibát: Krán sötét országa azonnal lecsapott a kitaszított bölcsre, s elhurcolta, hogy szerének áldásos hatását a híres-hírhedt fejvadászain használhassa.
Hyaniss felismerte a hatalmas veszélyt, s megtagadta az engedelmességet, még idejében megsemmisítette az elixírt, valószínűsíthető, hogy egy csepp sem maradt belőle.
A Szövetségnek tudomására jutottak a történtek, s visszafogadták a Bölcset, emellett elismerésüket mutató címekkel halmozták el, de mindezt már csak posztomusz: Hyanisst a történtek után, hosszú és kegyetlen halálnemben kivégezték a Krániak.
Azóta minden elf tanító „szentként” beszél róla, s kapósak lettek körükben a tőle megmaradt „ereklyék”: többek között ez a tekercs is.
A kis Iris is ott volt a tisztáson, de ő nem a pergament szemlélte, hanem a humanoid lények anatómiáját rajzolta saját lapjára.
Nem volt idősebb a többieknél, de tudása sokszorosa volt társainál. Úgy mondták, ez azért van, mert anyja, mikor belehalt a szülésébe, lelke közvetlenül a fiába vándorolt, s vele együtt a tudása is, amit a fiúnak már csak finomítania kellett.
Nem lehetett tudni, hogy így volt-e, vagy sem, de tény az volt, hogy a fiú a negyvenhét éves korával tudásban lepipálta és maga mögé utasította a háromszáz éves társait is. Tanítója büszke volt rá, s most is, mikor végre rálépett a tisztás füvére - melyben mellesleg nem maradt meg a lába nyoma - azonnal felé vette az irányt.
Korosodó elf volt, kora meghaladta már a kétezer évet, de az arcáról olvasva egy Kérészéltű körülbelül hetvennek mondta volna. Hosszú fehér szakálla a füvet söpörte, de furcsa módon sosem lépett rá, az útban levő szakállra.
Szeme a kék egyik mély árnyalatát tükrözte, ősz haja pedig a térdéig ért. Szürke talárt viselt, s kezében egy görcsös bot lapult.
Megállt Iris háta mögött, s elégedetten nézte a fiú félkész rajzát. Nesztelenül állt mögötte, de a fiú hatodik érzéke mégis megsúgta, hogy figyelik, s továbbra is a pergamenen tartva a tekintetét, válla fölül vetette hátra a tiszteletteljes szavakat:
-- Üdvözöllek Tanító! -- A megszólított öreg a szakálla alatt elmosolyodott, s a fiú vállára tette kezét:
-- Iris Jogov! Legjobb tanítványom. -- Mondta, és a fiú erre már hátrafordult: a Tanító szabad kezében egy tekercs volt, kék szalaggal átkötve, és sárga pecséttel lezárva. Jogov azonnal felismerte benne a végzett tanulóknak járó „ajánlólevelet”. A szíve hirtelen a torkába ugrott a gondolatra, hogy ezt most ő fogja kapni, s a Tanító mosolyát látva elkerekedett a szeme.
-- Jól látod, ez a tekercs neked jár, miután idő előtt megtanultál mindent, ami általam megtanítható. -- A fiú, mintha megcsípték volna ugrott fel, s közben átvette a feléje nyújtott tekercset. A Tanító még szélesebben elmosolyodott, s így szólt a fiúhoz:
-- Elmehetsz! Ezen túl a magad ura vagy!
--Köszönöm Mester! -- Kiáltotta Iris, és a földig hajolt az öreg előtt, aztán futásnak eredt, hogy megvigye apjának a hírt.
Hamarosan el is érte a „házukat”, mely tulajdonképpen egy fa természetes odva volt, csak éppen egy ajtó zárta le. Ez az ajtó most viszont a törött zsanéron, félig nyitva lógott, s Iris a látványtól megtorpant: bent koromsötét fogadta, így hogy körülnézhessen, át kellett váltania az alsó tartományba, az elfek különleges infralátó képességére.
A hőkibocsátás alapján tájékozódva a földön megpillantotta szeretett apja éppen hűlő tetemét, s érzékelte a szívéből kiálló nyílvesszőt is.
„Gyors halála volt” -- vigasztalódott, majd óvatosan közelebb lépett, hogy megvizsgálja a vesszőt.
Megdöbbenve nyugtázta, hogy az orkok undorító népe használ ilyet, de hogy hogyan került ide, azt nem tudta megállapítani. Mindenesetre körbenézett az odúban, hogy hátha itt rejtőzik még apja gyilkosa, és hamar meg is találta az egyik szekrénybe rejtőzve.
Az elméje teljesen kiürült, s csak egy gondolat járt az eszében: Bosszú.
Kiragadta apja testéből a nyílvesszőt, és készült, hogy azzal ölje meg az orkot.
A dög valószínűleg szagot fogott, mert idegesen mocorogni kezdett. Jogov nem mozdult, s így aztán az ork is mozdulatlanná dermedt. Percekig álltak így, mikor az ork elvesztette a türelmét, és a szekrény ajtaját kirúgva, kifeszített íját a fiúra szegezte.
Iris az utolsó pillanatba ugrott el a nyílvessző útjából, ami halkan a fába csapódott. A dögnek nem volt ideje új vesszőt elővenni: a fiú egy ugrással mellette termett, s a vesszőt tolláig döfte az ork szívébe.
A halál döbbent grimaszként ült ki a bestia arcára, s a fiúnak el kellett ugrania, hogy a több mázsás szörny zuhantában agyon ne nyomja.
Üres szemekkel figyelte művét, s csak ekkor vette észre a kezében a vérfoltos tekercset: még mindig úgy szorongatta, mint amikor elvette a Tanítótól. Hirtelen törtek rá a gondolatok, s előlük menekülvén kiszaladt a házból, maga sem tudta merre…
… Fél óra múlva teljes felszerelésben, mint a Szövetségi Haderő újonca állt a ritkás fák lombja alatt.
* * *
… Fáradtan vetette a hátát a havas sziklafalaknak, s ahogy halkan lihegett, apró párafelhők szálltak fel a levegőbe. A Sötét Országban, nevével ellentétben szinte teljesen fehér volt: hó borította az őt körülvevő, sziklás hegységet, s hó borította Kránt magát is, ameddig a szem ellátott.
Iris már vagy száz éve dolgozott a Tanácsnak, s katonai, később fejvadászi karrierje magasan ívelt felfelé. Nem válogatott a megbízások között, hanem mindet elvállalta, s ezzel óriási mennyiségben szerzett tapasztalatot. Ezen a küldetésen azonban mind a száz év tapasztalatára szüksége volt, mert szembe találta magát Krán híres-hírhedt fejvadászaival.
Ennek ellenére már majdnem végzett a rábízott küldetéssel: az amulett nála volt, s csak le kellett jutnia a hegyoldalon, aminek az alja már Yllinor területét képezte, s ott már számíthatott a szintén híres határvadászok segítségére. Most viszont még hosszú volt az út, s át kellett küzdenie magát az orkokon, meg a rá vadászó alakulatokon.
Mikor megkapta a küldetést, érezte, hogy ez lesz eddigi életének legnehezebb feladata, de két okból sem utasította vissza: az egyik az volt, hogy eddig is mindent elvállalt, s nem akarta, hogy gyávának tartsák, a másik pedig a küldetés maga volt.
Az amulett, amiért küldték, egy kihurcolt elf bölcstől fennmaradt ereklye, aki munkásságának maradványát a nyakék belsejébe rejtette: egy fiolát az élet elixírjéből.
Nem tévedés, az amulett Hyanissé volt, akinek erre azért volt szüksége, hogy miután megsemmisítette az elixírt, a maradékot -- egy kortynyit -- ebbe rejtette bele. Így munkásságának nem csak az emléke maradt meg, hanem maga a termése is, és ezt a Sirenar Szövetség minden áron meg akarta szerezni.
Jogov fáradtan nézegette az amulettet, időnként kinyitva, hogy benne van-e még az elixírt rejtő fiola.
Benne volt.
Még mindig sűrűn vette a levegőt, hiszen az eddigi úton nagyon elfáradt. Próbálta kipihenni magát az út utolsó szakaszára, s közben eltette a nyakéket.
Merengve figyelte a szájából előtörő párafelhőket, s olyan felfedezést tett, amitől egy pillanatra még a szívverése is elállt: a párafelhők egy helyen nem szálltak tovább, hanem a levegőben valami ellenállásba ütköztek. Ahogy ezt próbálták megkerülni, egy lapuló emberalak halvány körvonalait rajzolták ki. Egy közönséges földi csak a szél játékának gondolta volna, de Jogov kezében sokkal több tudás volt annál, hogy Kránban ilyesmire gondoljon.
Hallott már a Kráni fejvadászok élő fémből lévő mágikus vértjéről, ami rákúszott viselője testére, s ha akarta, láthatatlanná tette. Ha nem, akkor a fejvadász egész teste olyan volt, mint egy fémből öntött, élő szobor.
Nagyon lassan kezdett kutatni a zsákjában, amiben ott lapult a Levéltőre, és a Khossas. A lélegzetét is visszatartotta, de ezt rosszul tette, hiszen a támadó alakja teljesen eltűnt.
Ezt látván nagy levegőt vett, majd hosszan kifújta arra a pontra, ahol az alakot látta. Még mindig ott volt.
Megint mély levegőt vett, majd hirtelen felugorva, a levegőt folyamatosan ellenfelére fújva egy szökkenéssel előtte termett, s mivel az alak továbbra sem mozdult, a Levéltőrt a testbe vágta, oda, ahol a szívet sejtette.
Még így is jól megijedt a hangos kiáltásra, s a kiáltással egyszerre megjelenő vicsorgó, torz emberalaktól, akit, bár a vért megvédte a haláltól, de a láthatatlanságról jó időre lemondhatott.
Hirtelen pattant fel, övéből két Sequort rántott elő, s mint egy fürge, élő szobor, egy hatalmas ugrással Iris mögött termett.
Az elf hihetetlen gyorsasággal fordult meg, s közben az elnyújtott levélre hasonlító, míves fegyverével, a Khossassal azonnal a Kráni felé döfött.
Ez is talált, de a vért még jó ideig sérthetetlenséget biztosított a fejvadásznak. Ez után a támadás után mindketten hátraléptek, s a Kráni elismerően, Jogov haragvóan figyelte ellenfelét. Az elfre még sok meglepetés várt, s köztük az volt az első, hogy a fejvadász tökéletes Sirenari kiejtéssel intézte hozzá szavait:
- Nem vagy semmi barátom! - Mondta, s közben lassú köröket írtak le egymással szemben, egy fél szökkenésnyi távolságban.
- Nem vagyok a barátod. - Csattant az elf válasza, s közben fenyegetően a Kráni felé bökött hosszabbik pengéjével. Ezt a fejvadász persze könnyedén hárította, és fennhangon folytatta mondókáját:
- Kár, pedig fényes jövő állna előtted a Kráni oldalon. Nem sok embernek, de még elfnek sem jutna eszébe a fagyos leheletével leleplezni a Lopakodót! - Iris erre mérgesen válaszolt:
- Én már szolgálok egy hatalmat, s nem vagyok az a fajta hazaáruló, mint akikből itt lesz Sequator. - A fejvadász szemében erre harag gyúlt, s mérgesen sújtott az egyik Sequorral.
Ekkor követte el a fejvadászoknál ritka nagy hibát: Jogov úgy hárított, hogy a kard messzire elrepült, s így a Sequator nem kívánt hátrányba került. Az elf elégedetten mosolyogta meg a Kránit, mire az vörösen lángoló szemekkel meredt ellenfelére.
- Ha szemmel ölni lehetne… - Hörögte, s ezt már Iris sem hagyta szó nélkül:
- De nem lehet, csak ezzel a két karddal.
A mindig higgadt Kráni Sequator erre már kijött a sodrából, s sorra halmozta a rájuk nem jellemző hibákat: először is kilépett a körből, majd az eddigi léptek ritmusát feledve támadt az elfre.
Iris még így is félte a Kráni fölényét, de most még sorra hárította a fél pár Sequor csapásait. Ekkor következett a másik meglepetés: a fejvadász egy jól sikerült csapással kettécsapta az elf hosszaik pengéjét, ami eddig mindig megállta a helyét, de ide még ő is kevés volt.
Iris megdöbbenve figyelte a kezében tartott kard-csonkot, ezzel drága másodperceket veszítve. Szerencsére a Kráni is leállt, hogy szenvtelen mosolyával tegye emlékezetessé tettét.
Ebből a helyzetből szerencsére az elf eszmélt fel hamarabb, s egy sokat gyakorolt mozdulattal lefegyverezte ellenfelét, s míg az a döbbenttel küzdött, saját kezébe fogta a Sequort, a Khossas csonkját messzire hajítva.
Ekkor viszont újabb meglepetés érte: a fejvadász a hát mögül hirtelen rántotta elő az előzőnél is félelmetesebb, s szemében szent fegyverét: a Mara Sequort.
A rántás lendületével azonnal sújtott is, s Jogov csak az utolsó pillanatban tudott hárítani.
Az acélon sikló acél hangja térítette magához a pillanatnyi döbbenetből, s a szabadon maradt elf levéltőrével gyomorba szúrta a harci lázban égő Kránit.
Ekkor a fémes csillogás elkezdett visszahúzódni a fejvadász testéről, s nagy cseppekben hullott a havas sziklákra. A csillogás a vértről lassan átköltözött Iris szemébe, aki érezte, már nincs messze a győzelem.
Ehhez viszont még a Kráninak is volt egy-két szava: mocskos szó hagyta el a száját, mely emberi - vagy elf - fülnek és testnek egyaránt elviselhetetlen: aquir hatalomszó.
A levegő vibrált, s a szó ereje elsöprő hullámként zuhant Irisre, de ő ellenállt: több métert repült hátra, közben mindkét kardját elvesztette, de túlélte! A hullám elült, s a Kráni lassan közeledett felé.
Azt hitte, szava végzett az elffel, s ezt kihasználva Jogov halottnak tettette magát.
A Kráni már mellette állt, a Mara-Sequort lazán lógatva, elégedett mosollyal az arcán. Letérdel az elf mellé, és a ruhája zsebeiben kezdett kutatni az amulett után.
Iris közben anélkül, hogy szemét kinyitotta volna, mentális szemével pásztázta a környéket, valami használható után kutatva. Hamarosan rá is talált a fejvadász elsőként elvesztett kardjára, ami csak egy hosszú szökkenésre volt tőle.
Azonnal határozott: két térdét hirtelen a hasához húzta, majd páros lábbal rúgta gyomorszájon a meglepett Kránit, aki a meglepetéstől és az erős rúgástól pár métert tántorodott hátra. Mielőtt támadásba lendülhetett volna, Jogov már fel is kapta a Sequort, s fáradtságot nem sajnálva, teljes erejével vetette magát ellenfelére.
Annak csak annyi ideje maradt, hogy kardja markolatával hatalmas ütést mérjen az elf bal kezére, amely az ütéstől azonnal eltört, de a kardot tartó jobb kezével szíven döfte a Kránit. A Sequor függve maradt a fejvadász szívében, akinek a halál döbbent grimaszt festett az arcára.
Percekig álltak így, az idő jelentőségét vesztette, majd a gravitáció megtette hatását: a fejvadász szépen lassan hátrabicsaklott, majd kardját elejtve lebukfencezett a hegyoldalról.
Jogov továbbra is mozdulatlanul állt, s közben merengve nézte a hátrahagyott Mara-Sequort, közben saját, törött kardjára gondolt. Úgy döntött, ezek lesznek új fegyverei.
Fel akarta venni a kardot a földről, s ekkor szembesült csak törött bal karjával. Ledobta a jobb kezében tartott és egy ruhacsíkkal szorosan magához rögzítette az ernyedten lógó kart. A Mara-Sequort bebugyolálta, majd felkötötte a hátára, a Sequorokat a kezében vette, és elindult lefelé.
A történtek után még a törött karjával sem tartott az útját álló orkoktól, s viszonylag hamar elérte az Yllinori határt, ahol a határvadászok azonnal őrizetbe vették, s hosszú magyarázkodás után folytatta az útját hazafelé…
* * *
Lassan, ráérősen baktatott a lova a kövezett Yllinori úton. A nap már erősen alkonyatba hanyatlott. Az út menti fák engedelmesen hajlongtak az erős szélben. Iris kevélyen ült a lovon, törött karján új, szabályos kötés volt.
Elégedetten tekintgetett körbe, nyakában az amulett, oldalán a két Sequor.
A határvadászoknak elég gyanús volt a három Kráni kard melyeket titokzatos vésetekkel ütöttek át, s olyan anyagból készültek, mely elnyelte a fényt.
Fekete acél.
A legnemesebb anyag Ynev kontinensén, s még a méregdrága Mithrill is csekélység volt hozzá képest. Csak Kránban lehetett fellelni, a Kráni Torony közelében, vagyis inkább fordítva: azért építették oda a Kráni tornyot, mert a fekete acél képes a mágiát egy helyre összpontosítani.
Ezért nem is bányásszák olyan mértékben, nehogy a Kráni Mágia elenyésszen, s ennél fogva elveszítse jelentősségét. Külön engedély kellett ahhoz, hogy valaki ebből az anyagból készült fegyvert használhasson, de ezzel aztán együtt járt az elismerés is.
Mágikus tulajdonságai miatt volt csak képes Iris régi kardjának kettészelésére, de ezzel már nem foglalkozott, hiszen a küldetés legkényelmesebb szakasza következett, s a fegyverek is az ő kezében voltak.
Nem volt már messze a Sirenar Szövetség határa, s addig már semmi sem történhetett, hiszen ide nem merészkedtek a Kráni fejvadászok, a piti tolvajokkal pedig könnyedén elbánhatott.
Így baktatott hát, ráérősen, nem is sejtve, hogy előző gondolatmenetének hamarosan az ellenkezője bizonyosodik be: pár percig baktatott még, mikor messze maga előtt meglátta a lovagló Nőt.
Éles szemével messziről is jól láthatta a nő hátát, derekának finom, íves vonalát, és hosszú vörös, vállig érő haját, mely az erős oldalszélben lágyan hullámzott. Ruhája egyszerű utazógúnya volt, de nem téveszthette meg Jogov érzékeit, ki a lenyugvó nap fényében tisztán látta a finom vonalakat.
Amint rápillantott, közelebb akart hozzá kerülni, s tépett kinézete és törött karja ellenére végtelen önbizalmat érzett.
Csak egy kicsit gyorsított a tempón, nehogy elijessze a „jelenést”, s szépen lassan beérte a nőt.
Már csak egy nyíllövésnyi távolság választotta el tőle, mikor egy apró mellékútról, mely eddig elkerülte a figyelmét, három másik lovas jött elő, s fenyegetően fogták közre a nőt.
Az egy pillanatig sem tétovázott: a kezét hirtelen az egyik lovas felé nyújtotta, s amint elhúzta, a lemenő nap fényében, megcsillant a véres Toroni fejvadászkardok rövidebbik változata: a Pugoss.
Jogovnak azonnal elillant az önbizalma, s nem tudta mi tévő legyen.
Segítsen a nőnek, vagy éppen ellene szálljon csatába? Minden kétséget kizáróan Toron kémje volt, de a támadók sem látszottak éppen jó embereknek.
Tegyen úgy, mint aki nem látott meg semmit? Nem, ehhez volt a legkevesebb kedve: a tétlenséghez.
Mindenesetre tovább gyorsított a tempón, s közben előrántotta a háta mögül a Mara-Sequort.
Mire ez lezajlott a fejében, az előbb leszúrt lovas a földre zuhant, s egy másik is kapott egy döfést a gyomrába.
A harmadik azonban orvul, hátulról támadott a nőre: a hosszú, szablyára emlékeztető pengén nedves csillogás látszott.
„Mérgezett!” - Gondolta Jogov, s azt is megállapította, hogy a kard nem szablya, hanem egy Ramiera, amit Gorvik fejvadászai használtak.
„Fejvadász találkozó?” - Gondolta erre, s a fegyver-kavalkádot nézve igaza is lehetett. Ekkorra már teljesen beérte a csetepaté résztvevőit, s most már gondolkodás nélkül a Gorvikinak vélt, hátulról támadó kardjára sújtott.
De már elkésett: a mérgezett kard már felsértette a nő oldalát, s hiába zuhant az út kövére a meglepett Gorviki keze és kardja egyaránt, a nő már haldoklott.
A félkarú riadtan visszavonulót kiáltott, de mivel a három támadó közül már csak ő volt életben, ezért megszégyenítve menekült.
A nő lova közben az ösztökélő hajtás híján megállt, s lovasa kis híján lezuhant a hátáról.
Jogov még éppen elkapta a zuhanó testet, de törött keze miatt elég érdekesen tartotta meg a nőt: a Mara-Sequor lapját tette alá támasztékként, majd leugrott a lováról, ledobta kardját, s leemelte a haldoklót a ló nyergéből.
Végigfektette az út kövezetén, s csak ekkor látta meg a nő gyönyörű, a méreg verejtékező homlokát, a finoman metszett, zöld szemeket, az apró orrot és a telt ajkakat.
Fejében határozottan szólt egy hang:
„Nem halhat meg!”
Talán a helyzet miatt, de furcsa, elvetemült ötlete támadt: az amulettben rejtező fiola megmentheti a nő életét, hiszen elfogyasztóját immúnissá teszi mindennemű mérgek hatása alól, s még „mellékesen” az életét is jelentősen meghosszabbítja.
Nem volt sok ideje a cselekvésre, s a nő körülbelül huszonöt éves bája elnyomta fejében azt a gondolatot, hogy küldetését teszi ezzel tönkre, s otthon a legjobb esetben is száműzik, s nem tud majd mit kezdeni az emberek között.
Nem foglalkozott ezzel: a hang a fejében sürgetőlég hatott:
„Nem halhat meg!”
Ideges kapkodással vette le nyakából az amulettet.
A zár titkát már rég megfejtette, de a kapkodás miatt egy kicsit törnie kellett a fejét…
„Nem halhat meg!”
… Végre feltörte a trükkös kis rejteket, s kezébe vette a kékes folyadékot tartalmazó, féltenyérnyi fiolát.
Itt viszont elbizonytalanodott. Felszínre törtek az iménti gondolatok, és semmi kedve nem volt száműzöttként leélnie a hátralevő, remélhetőleg hosszú életét, s dilemmájának az újból felhangzó gondolat térítette magához:
„Nem halhat meg!”
Nagy levegőt vett, s a hirtelen oxigénmennyiségtől egy pillanatra megszédült.
Ekkor döbbent rá, hogy ha egy kicsivel is jobban megszédül, leejti a fiolát, s ez lett volna a legrosszabb, ami történhetett, hiszen akkor a nő is meghal, és ki is tagadják.
Ez a gondolatmenet is értékes másodpercekkel hátráltatta, s mikor a nőre pillantott, az már falfehér volt.
„Igyekezz! Nem halhat meg!”
Döntött: egyetlen gyors és határozott mozdulattal, fogával tépte ki az apró dugót, s a nő kíntól résnyire nyílt száján leöntötte a folyadékot.
Ez után mozdulatlanná dermedt, s várta a szer hatását.
Átvillant az agyán, hogy hátha már elkésett, de a nő pont ekkor kezdte visszanyerni a természetes bőrszínét.
Újra verejtékezni kezdett, ami azt jelentette, hogy él.
Jogov azonban továbbra sem moccant…
Kritikákat várok! All words Copiright! By Bencom ™nincs MSN-em már ez is baj:(((
-
Bencom
senior tag
ez lett kész a másodikból:
II. A történet elkezdődik
…Hosszú és nyomasztó, csendes sötétség telepedett a gondolataira. Már már feladta a létezésért vívott harcot, mikor végre felvillantak az első emlékképek.
Erion.
A város nyomornegyede tele szeméttel és a szanaszét heverésző koldusokkal tűzdelt utcájának sarkán állt a fehér bőrű, vörös hajú kislány, és reménykedve nézett körül.
Nem lehetett több hat évesnél. Arcát tömérdek apró szeplő borította, ezzel adva bájt a kis arcnak.
Zöld szemével kíváncsian pislogott, s derékig érő, vörös haja játékul szolgált az enyhe szélnek.
Egy rongyos kis barna ruhát viselt, amin foltozás nem volt, de lyuk annál több. Két kicsi kezével ezt gyűrögette, csak hogy menjen az idő.
Ha arra vetődött valami idegen, ruháját elengedte, s két kezét nyújtotta alamizsnáért. Néha odadobtak neki egy-egy rezet, s ez gondosan elrejtette ruhácskája egyik szakadása mögé.
Ma nem volt valami nagy forgalom, s még csak öt rezet sikerült összekoldulnia, amitől igencsak félt, mert anyja veréssel fenyegette:
„ -- Ha nem hozol haza húsz garast, én nem is tudom, mit csinálok veled, de abban aztán nem lesz köszönet!”
A szavak még most is a fülében csengtek. Apjára tekintett akkor, segélykérő tekintettel, de az csak ült, vagy inkább hevert, kezében egy nyomtatvánnyal, amit különben el sem tudott olvasni.
Fennkölt gőg ült a szemeiben, melyek egyáltalán nem koldusnak voltak valók.
Nem is állt ki kéregetni soha. Ha Elisha megkérdezte apját, hogy miért, először jól elfenekelte, majd utána vetette oda, hogy:
„ -- Fontosabb dógómvan.”
Ezt el kellett fogadnia, és pityeregve sétált vissza az utcára.
Ezen és ehhez hasonló gondolatok jártak most a fejében, s bár semelyik istenben sem hitt, most mégis fohászt küldött az összes általa ismert istennek, hogy legyen meg a húsz réz.
Sokáig álldogált, miközben egyre melegebb lett, és maszatos arcáról verejtékcseppek hullottak alá.
Elunta a dolgot, hát leült, s a porba kezdett rajzolgatni.
„Csak öt réz!” -- gondolta -- „Anya kitekeri a nyakam!”
Teltek a percek, majd órák lettek belőle, de a meleg egyre elviselhetetlenebb, a tömeg egyre kisebb lett.
„Nem mehetek haza, míg össze nem gyűlik!” -- gondolta, pedig haja már inkább vizes kócra emlékeztetett, s mindene csúszott az izzadtságtól.
Még mindig hibázott a tizenöt réz, s a szokatlan meleg is keresztbe tett neki.
Egyszer csak egy tizenhat év körüli fiú tűnt fel az utcán, s egyenest a lányhoz ment. Ő is elég szakadt volt, de szeme ravaszan csillogott.
Megragadta a lány karját -- ami először kicsúszott a kezéből -- majd szó nélkül vonszolni kezdte egy sikátor felé.
Elishának fogalma sem volt, hogy ki egy a fiú, de nem mert ellenkezni.
Hamar beértek a szűk, fedett utcára, ahol valamivel elviselhetőbb volt a meleg. Egy fél percig farkasszemet néztek, de a lány nem mert megszólalni.
Nem is volt rá szükség, mert a fiú óvatosan szétnézett, majd miután tisztának találta a terepet, halkan így szólt Elishához:
-- Már figyellek egy ideje, s segíteni akarok. -- Itt egy pillanatra abbahagyta, hogy újra szétnézzen, majd egészen a lány füléhez hajolva folytatta: -- Ha akarod, megtanítalak a zsebmetszésre, de senkinek nem árulhatod el! -- Elisha lassan bólintott, mire a fiú folytatta:
-- Persze, mindennek ára van…
-- Nincs pénzem -- ellenkezett a lány, mire a fiú arcán fölényes és gúnyos mosoly jelent meg.
-- Nekem nem is a pénzed kell. -- Mondta, s megpróbálta felrántani a lány ruháját, mire az ijedten kapott utána. A fiú haragos tekintetre váltott:
-- Most akarod, hogy segítsek, vagy sem?!
Elisha kelletlenül engedte el ruháját, mire a fiú, szemének mohó csillogásával mérte végig a lány fedetlen testét.
Ő csak pirult, s próbált álló helyzetben minél kisebb lenni, de takarni nem tudta magát. A fiú csak nézte a gyöngyöző testét, majd miután elunta a dolgot, nagyvonalúan visszaadta a rongyos ruhát, amit a lány nagyon gyorsan magára is kapott, majd félénken várta a következő lépést.
-- Jól van -- mondta a fiú -- nem szegem szavam. -- A azzal hosszan magyarázni kezdte a zsebmetszés művészetének fortélyait.
A lány minden egyes szót jól a fejébe vésett, majd gyakorlatban is kipróbálta, a fiú figyelő tekintete mellett…
… Aznap sokkal többet vitt haza húsz réznél…
* * *
Ezek után sokat volt együtt a fiúval, s az időnként behajtotta a „fizetést” vagy a „tandíjat”, de azon kívül mindig osztoztak a zsákmányon, ezért a lány már-már az őt fürkésző tekintetet sem bánta, hiszen anyja néha még meg is dicsérte a hazavitt pénzösszegért, míg korábban csak verés járt érte.
Talán egy kicsit meg is szerette érte a fiút, és maradéktalanul mag is bízott benne -- vesztére.
Történt ugyanis egy napon, hogy a fiú izgatottan szaladt Elishához, s karjánál fogva rohanvást igyekezett vele ismeretlen utakon.
A lány, szokás szerint nem kérdezett semmit, de ez most nagy hiba volt: a fiú csak egy nagydarab ember előtt állt meg, akinek fehér sörték voltak mind a haja, mind a szakálla helyett.
A fiú csak rámutatott a lányra, mire a nagydarab elégedetten bólintott, és két egész aranyat nyomott a fiú kezébe.
Elisha nem értette a dolgot.
Jóformán csak akkor eszmélt fel, mikor a fiú helyett már a nagydarab fogta a kezét, és erőszakosan vonszolta magával.
A lány csak ekkor döbbent rá: eladták rabszolgának!
* * *
Rövid úton Toronba került, ahol élete elég sötét fordulatot vett: kegyetlenül bántak vele, s többször verték meg, mint anyja valaha.
Nem tudta elfogadni, hogy a fiú elárulta őt.
Odaát hamar elkelt: gazdája egy titokzatos, állandóan gunyoros arckifejezést mutató, magas ember lett.
Haja nem volt, hanem tetoválások borították a fejét.
Kegyetlenül bánt Elishával, de így visszanézve a részletekre már nem emlékezett, csak arra, amint pár évvel később egy véres tőt szorongatva térdelt halott gazdája mellett, s mikor rátaláltak, legnagyobb meglepetésére nem büntették meg, hanem elvitték egy hosszú kiképzésre, hogy fejvadászt faragjanak belőle…
… Eddig jutott el emlékeiben, mikor végre magához tért.
Kicsit megijedt, mikor megpillantotta a felette térdelő szőke férfit: haja csapzottan lógott a vállára, füle szokatlanul hegyes volt, orra ívelt, ajkai vékonyak. Mégis szeme színe volt a legfurcsább: folyamatosan változott a sötétzöld és a világoskék között.
Elisha azt hitte, csak a szeme káprázik, mire lassan behunyta, s mikor újra kinyitotta, a férfi szeme megállapodott a világoskéknél.
Az érdeklődve figyelte a nőt, s mikor megmozdult, Elisha akkor vett észre a törött kezet fedő fehér kötést, a másik kézben pedig egy üres fiolát.
Moccanni próbált, de ekkor a hátába éles fájdalom hasított.
Telt ajkai eltorzultak a fájdalomtól, mire a férfi letette az üvegcsét, s óvatosan a nő alá tette a kezét, hogy fel tudjon ülni.
Elisha fel is ült, s közben gyanakvóan nézte a férfi arcát.
Látni még nem látott hasonlót, de hallani már sokat hallott róla a Toroniak gyűlölködő beszédeiben.
A leírás alapján egyértelmű volt: az őt fürkésző férfi elf volt.
Sok rosszat hallott a fajtájáról, de Toronban mindenkiről sok rosszat beszéltek, s nem tudta, higgyen-e a beszédeknek.
Az elf minden gondolatát leolvasta az arcáról, s megnyugtatólag szólalt meg:
-- Tudom, hogy Toroni vagy, és nem várom el, hogy barátságos légy. -- A szavak olyan lágyak voltak, hogy a nő azonnal elkönyvelte a Toroni szóbeszédet hazugságnak.
-- Nos, tévedsz: nem Toron a hazám, hanem Erion zajongó városa. -- Az elf azonban már készült a válasszal:
-- Kardod nem erről mesél. -- Szólt, s közben a véres Pugossra mutatott. A nő elbizonytalanodott: lehet, hogy a Toroniak utálják az elfeket, de ez fordítva is igaznak látszott.
Felsejlettek előtte az előbbi emlékképek a gyűlölt áruló fiúval, aki minden ízben ki akarta használni őt, a „nagydarab”, s az emlékektől fintorogva vetette oda a választ:
-- Hosszú egy történet… -- A férfi azonban az iménti gondolatokat is leolvasta a nő arcáról -- a feje nyitott könyv volt számára -- s megenyhülését jelezvén bemutatkozott:
-- Iris Jogov. -- A nő ismerve az illemet, szintén közölte nevét:
-- Elisha Renat.
Sokáig nézték némán egymást, de végül Elisha törte meg a csendet:
-- Mi történt velem? -- Jogov készen állt a részletes válasszal, s bele is kezdett:
-- Három, valószínűleg Gorviki támadta meg. Kettővel maga végzett, de a harmadik hátba szúrta egy mérgezett Ramierával.
-- Akkor hát, hogy éltem túl? -- Értetlenkedett Elisha.
-- Volt nálam ellenszérum. S az üres üvegcsére mutatott, mire újra átvillant a tettének súlya a fején. A nő, szokásaival ellentétben tovább kérdezősködött:
-- És mit keresett itt pont most a megfelelő ellenméreggel?
-- Ha létezik a Sors, akkor magát. -- Mondta Iris, majd a nő értetlen tekintetét látva mesélni kezdett a -- mostantól már nem -- titkos küldetésről, amiben Kránból hozta el az amulettet, benne az elixírrel, s enyhe célzást tett a cselekedetének súlyára.
Légyszi írjatok!
nincs MSN-em már ez is baj:(((
-
kypre
tag
Szervusz! Alapvetően tetszik ami írtál, de az olyan részek melyekben háttérinformációt kapunk meg a szereplőkről, nincsenek eléggé kidolgozva. Mintha látszana az íráson, Te melyik részét szeretted írni, illetve melyik volt az amit kelett, hogy kerek legyen a történet. A képek melyeket használsz, jók, de mégis csak különálló képek, mintha a történet magát írná, és nem Te Őt. Ez persze ugyan az a probléma amit az előbb említettem. Bár nem vagyok nagy író, se kicsi, inkább műkedvelő, mégis bátorkodom adni egy ''tanácsot'', ne egy hangulatot, vagy egy szereplőpáros kapcsolatát játszd végig, hanem szemelj ki egy szereplőt, aki a kedvenced, illetve a főhős, és róla adj meg minden információt, hatást, körülményt, hátteret ami csak kell a történetben végmbemenő, eseményekhez, és fejlődéshez.
Tiszta város leszünk, ma is gerlét eszünk!
-
Bencom
senior tag
nem. Fantasy, kaland, fantasy-kaland
de volt egy másik könyvem is, csak háttérinformációk hiánya miatt leállt. (ugyanis a második világháború ideén játszódott, és atlantisz kereséséről szólt.)
de linkeltem is be ide belőle egy keveset.
mellesleg 6 főszereplő és tömérdek mellékszereplő van benne.
az első főszereplő Iris Jogov
a második Elisha Renat
a harmadik Amos Suyenas (még nem szerepelt)
a negyedik William Airus (még ő sem)
az ötödik Jaan mal-On Weel (de még ő sem)
és a hatodik Abdul al-Haszra Shared(őt meg egy nagy akció keretében fogják kiszabadítani... maaajd...)
MOD: mellesleg jól esett amit írtál, és az összefüggésekről annyit, gogy ezeket még most fogom megírni, ugyanis a kézírásban inkább csak vázlatszerűen írtam meg a dolgokat, és most hogy begépeltem, majd még bővíteni fogom...
[Szerkesztve]nincs MSN-em már ez is baj:(((
-
Bencom
senior tag
a teljes (lektorálatlan) második fejezet:
II. A történet elkezdődik
…Hosszú és nyomasztó, csendes sötétség telepedett a gondolataira. Már már feladta a létezésért vívott harcot, mikor végre felvillantak az első emlékképek.
Erion.
A város nyomornegyede tele szeméttel és a szanaszét heverésző koldusokkal tűzdelt utcájának sarkán állt a fehér bőrű, vörös hajú kislány, és reménykedve nézett körül.
Nem lehetett több hat évesnél. Arcát tömérdek apró szeplő borította, ezzel adva bájt a kis arcnak.
Zöld szemével kíváncsian pislogott, s derékig érő, vörös haja játékul szolgált az enyhe szélnek.
Egy rongyos kis barna ruhát viselt, amin foltozás nem volt, de lyuk annál több. Két kicsi kezével ezt gyűrögette, csak hogy menjen az idő.
Ha arra vetődött valami idegen, ruháját elengedte, s két kezét nyújtotta alamizsnáért. Néha odadobtak neki egy-egy rezet, s ez gondosan elrejtette ruhácskája egyik szakadása mögé.
Ma nem volt valami nagy forgalom, s még csak öt rezet sikerült összekoldulnia, amitől igencsak félt, mert anyja veréssel fenyegette:
„ -- Ha nem hozol haza húsz garast, én nem is tudom, mit csinálok veled, de abban aztán nem lesz köszönet!”
A szavak még most is a fülében csengtek. Apjára tekintett akkor, segélykérő tekintettel, de az csak ült, vagy inkább hevert, kezében egy nyomtatvánnyal, amit különben el sem tudott olvasni.
Fennkölt gőg ült a szemeiben, melyek egyáltalán nem koldusnak voltak valók.
Nem is állt ki kéregetni soha. Ha Elisha megkérdezte apját, hogy miért, először jól elfenekelte, majd utána vetette oda, hogy:
„ -- Fontosabb dógómvan.”
Ezt el kellett fogadnia, és pityeregve sétált vissza az utcára.
Ezen és ehhez hasonló gondolatok jártak most a fejében, s bár semelyik istenben sem hitt, most mégis fohászt küldött az összes általa ismert istennek, hogy legyen meg a húsz réz.
Sokáig álldogált, miközben egyre melegebb lett, és maszatos arcáról verejtékcseppek hullottak alá.
Elunta a dolgot, hát leült, s a porba kezdett rajzolgatni.
„Csak öt réz!” -- gondolta -- „Anya kitekeri a nyakam!”
Teltek a percek, majd órák lettek belőle, de a meleg egyre elviselhetetlenebb, a tömeg egyre kisebb lett.
„Nem mehetek haza, míg össze nem gyűlik!” -- gondolta, pedig haja már inkább vizes kócra emlékeztetett, s mindene csúszott az izzadtságtól.
Még mindig hibázott a tizenöt réz, s a szokatlan meleg is keresztbe tett neki.
Egyszer csak egy tizenhat év körüli fiú tűnt fel az utcán, s egyenest a lányhoz ment. Ő is elég szakadt volt, de szeme ravaszan csillogott.
Megragadta a lány karját -- ami először kicsúszott a kezéből -- majd szó nélkül vonszolni kezdte egy sikátor felé.
Elishának fogalma sem volt, hogy ki egy a fiú, de nem mert ellenkezni.
Hamar beértek a szűk, fedett utcára, ahol valamivel elviselhetőbb volt a meleg. Egy fél percig farkasszemet néztek, de a lány nem mert megszólalni.
Nem is volt rá szükség, mert a fiú óvatosan szétnézett, majd miután tisztának találta a terepet, halkan így szólt Elishához:
-- Már figyellek egy ideje, s segíteni akarok. -- Itt egy pillanatra abbahagyta, hogy újra szétnézzen, majd egészen a lány füléhez hajolva folytatta: -- Ha akarod, megtanítalak a zsebmetszésre, de senkinek nem árulhatod el! -- Elisha lassan bólintott, mire a fiú folytatta:
-- Persze, mindennek ára van…
-- Nincs pénzem -- ellenkezett a lány, mire a fiú arcán fölényes és gúnyos mosoly jelent meg.
-- Nekem nem is a pénzed kell. -- Mondta, s megpróbálta felrántani a lány ruháját, mire az ijedten kapott utána. A fiú haragos tekintetre váltott:
-- Most akarod, hogy segítsek, vagy sem?!
Elisha kelletlenül engedte el ruháját, mire a fiú, szemének mohó csillogásával mérte végig a lány fedetlen testét.
Ő csak pirult, s próbált álló helyzetben minél kisebb lenni, de takarni nem tudta magát. A fiú csak nézte a gyöngyöző testét, majd miután elunta a dolgot, nagyvonalúan visszaadta a rongyos ruhát, amit a lány nagyon gyorsan magára is kapott, majd félénken várta a következő lépést.
-- Jól van -- mondta a fiú -- nem szegem szavam. -- A azzal hosszan magyarázni kezdte a zsebmetszés művészetének fortélyait.
A lány minden egyes szót jól a fejébe vésett, majd gyakorlatban is kipróbálta, a fiú figyelő tekintete mellett…
… Aznap sokkal többet vitt haza húsz réznél…
* * *
Ezek után sokat volt együtt a fiúval, s az időnként behajtotta a „fizetést” vagy a „tandíjat”, de azon kívül mindig osztoztak a zsákmányon, ezért a lány már-már az őt fürkésző tekintetet sem bánta, hiszen anyja néha még meg is dicsérte a hazavitt pénzösszegért, míg korábban csak verés járt érte.
Talán egy kicsit meg is szerette érte a fiút, és maradéktalanul mag is bízott benne -- vesztére.
Történt ugyanis egy napon, hogy a fiú izgatottan szaladt Elishához, s karjánál fogva rohanvást igyekezett vele ismeretlen utakon.
A lány, szokás szerint nem kérdezett semmit, de ez most nagy hiba volt: a fiú csak egy nagydarab ember előtt állt meg, akinek fehér sörték voltak mind a haja, mind a szakálla helyett.
A fiú csak rámutatott a lányra, mire a nagydarab elégedetten bólintott, és két egész aranyat nyomott a fiú kezébe.
Elisha nem értette a dolgot.
Jóformán csak akkor eszmélt fel, mikor a fiú helyett már a nagydarab fogta a kezét, és erőszakosan vonszolta magával.
A lány csak ekkor döbbent rá: eladták rabszolgának!
* * *
Rövid úton Toronba került, ahol élete elég sötét fordulatot vett: kegyetlenül bántak vele, s többször verték meg, mint anyja valaha.
Nem tudta elfogadni, hogy a fiú elárulta őt.
Odaát hamar elkelt: gazdája egy titokzatos, állandóan gunyoros arckifejezést mutató, magas ember lett.
Haja nem volt, hanem tetoválások borították a fejét.
Kegyetlenül bánt Elishával, de így visszanézve a részletekre már nem emlékezett, csak arra, amint pár évvel később egy véres tőt szorongatva térdelt halott gazdája mellett, s mikor rátaláltak, legnagyobb meglepetésére nem büntették meg, hanem elvitték egy hosszú kiképzésre, hogy fejvadászt faragjanak belőle…
… Eddig jutott el emlékeiben, mikor végre magához tért.
Kicsit megijedt, mikor megpillantotta a felette térdelő szőke férfit: haja csapzottan lógott a vállára, füle szokatlanul hegyes volt, orra ívelt, ajkai vékonyak. Mégis szeme színe volt a legfurcsább: folyamatosan változott a sötétzöld és a világoskék között.
Elisha azt hitte, csak a szeme káprázik, mire lassan behunyta, s mikor újra kinyitotta, a férfi szeme megállapodott a világoskéknél.
Az érdeklődve figyelte a nőt, s mikor megmozdult, Elisha akkor vett észre a törött kezet fedő fehér kötést, a másik kézben pedig egy üres fiolát.
Moccanni próbált, de ekkor a hátába éles fájdalom hasított.
Telt ajkai eltorzultak a fájdalomtól, mire a férfi letette az üvegcsét, s óvatosan a nő alá tette a kezét, hogy fel tudjon ülni.
Elisha fel is ült, s közben gyanakvóan nézte a férfi arcát.
Látni még nem látott hasonlót, de hallani már sokat hallott róla a Toroniak gyűlölködő beszédeiben.
A leírás alapján egyértelmű volt: az őt fürkésző férfi elf volt.
Sok rosszat hallott a fajtájáról, de Toronban mindenkiről sok rosszat beszéltek, s nem tudta, higgyen-e a beszédeknek.
Az elf minden gondolatát leolvasta az arcáról, s megnyugtatólag szólalt meg:
-- Tudom, hogy Toroni vagy, és nem várom el, hogy barátságos légy. -- A szavak olyan lágyak voltak, hogy a nő azonnal elkönyvelte a Toroni szóbeszédet hazugságnak.
-- Nos, tévedsz: nem Toron a hazám, hanem Erion zajongó városa. -- Az elf azonban már készült a válasszal:
-- Kardod nem erről mesél. -- Szólt, s közben a véres Pugossra mutatott. A nő elbizonytalanodott: lehet, hogy a Toroniak utálják az elfeket, de ez fordítva is igaznak látszott.
Felsejlettek előtte az előbbi emlékképek a gyűlölt áruló fiúval, aki minden ízben ki akarta használni őt, a „nagydarab”, s az emlékektől fintorogva vetette oda a választ:
-- Hosszú egy történet… -- A férfi azonban az iménti gondolatokat is leolvasta a nő arcáról -- a feje nyitott könyv volt számára -- s megenyhülését jelezvén bemutatkozott:
-- Iris Jogov. -- A nő ismerve az illemet, szintén közölte nevét:
-- Elisha Renat.
Sokáig nézték némán egymást, de végül Elisha törte meg a csendet:
-- Mi történt velem? -- Jogov készen állt a részletes válasszal, s bele is kezdett:
-- Három, valószínűleg Gorviki támadta meg. Kettővel maga végzett, de a harmadik hátba szúrta egy mérgezett Ramierával.
-- Akkor hát, hogy éltem túl? -- Értetlenkedett Elisha.
-- Volt nálam ellenszérum. S az üres üvegcsére mutatott, mire újra átvillant a tettének súlya a fején. A nő, szokásaival ellentétben tovább kérdezősködött:
-- És mit keresett itt pont most a megfelelő ellenméreggel?
-- Ha létezik a Sors, akkor magát. -- Mondta Iris, majd a nő értetlen tekintetét látva mesélni kezdett a -- mostantól már nem -- titkos küldetésről, amiben Kránból hozta el az amulettet, benne az elixírrel, s enyhe célzást tett a cselekedetének súlyára.
Elisha mérhetetlen hálát érzett Iris iránt, s megértve a célzást, engesztelni próbálta az elfet:
-- Nos, -- kezdte -- nem tudom, hogyan tudnám ezt az „ajándékot” meghálálni, de ígérem, hogy egész életemben törleszteni fogok! -- Iris szeme megint sötétzöld színt öltött egy pillanatra, de mire válaszolt, szeme újra visszanyerte eredeti színét.
-- Nem kell ilyet ígérnie, hiszen az élete a szer hatására hosszabb lesz, mint azt egy közönséges ember beláthatná, s ez alatt bármi történhet. -- Itt hatásszünetet tartott -- Ne korlátozza a saját lehetőségeit! -- Elisha erre még jobban elkötelezte magát, s közelebb akart hajolni a férfihoz, de hátába újra belehasított a fájdalom.
-- Ne erőlködjön! -- Kérte Jogov, majd a lenyugvó nap felé mutatott. -- Nyugat felé van egy Kitagadott gyógyító, aki rendbe teszi magát is, meg a karomat is.
-- Hihetetlen, -- mondta a nő -- a Toroniak olyan gyűlölettel beszélnek az elfekről, teljesen alaptalanul, hiszen a sajátja eldobásával mentette meg az én életemet…
Iris elgondolkodott a szavakon, s teljesen igazat adott nekik: legjobb esetben is száműzik a Sirenar Szövetségből. Nem tudta, tette megérte-e az árát, de nem is akart most ezzel foglalkozni. A sorsra bízta a továbbiakat.
Óvatosan felsegítette Elishát a lóra, ő pedig felpattant a sajátjára, leellenőrizte, hogy nem hagyott e lent valamit, s miután meggyőződött róla, újra szemügyre vette az amulettet, s a bele visszarakott üres fiolát, majd a nő arcát kezdte fürkészni, s ebben a pillanatban úgy érezte: jól döntött…
* * *
A felcser tökéletes munkát végzett: egyetlen karcolás sem látszott meg Jogov karján, sőt, jobban tudta mozgatni, mint annak előtte.
A többi apróbb sebet is eltüntette róla, s a kinézetét is rendbe szedte: haja újra az eredeti szőke fényében fürdött, arca sem volt már beesett, -- bár a nő eddig sem látta annak -- de szeme néha továbbra is váltogatta a színét, amit, mikor a gyógyító közölte Jogovval, értetlenül fogadott, de a jelentését megértve mély hallgatásba merült, s senkinek nem beszélt róla.
A nőt is kezelésbe vette, de róla nem csak a Ramiera nyomát, hanem Iris legnagyobb meglepetésére tömérdek ostorcsapást jelző sebtől is meg kellett szabadítania.
Elisha ellenben örült, mert így végre megszabadult a múltja -- rabszolgaság fizikai nyomaitól.
A nő öröme ünneplésre adott okot, így Iris beleegyezett, egy kis ünnepet ültek a legközelebbi kocsmában -- kettesben.
Az elf izgatott volt. Jobban félt az este kimenetelétől, mint az őt váró Tanácstól.
Valahonnan szerzett egy kis acél tükröt, s abban méregette magát. Nem volt éppen szokása, de mindenképpen jól akart mutatni Elisha előtt.
Rövid igazgatás után meg volt elégedve magával, s bement a kocsmába, hogy ott várja a nőt.
Sokáig várt még rá, de elfekhez méltó türelemmel. A kocsmát viszont nem találta méltónak az ünnepléshez, de már nem vonulhatott vissza.
Csak vagy tíz ember ült bent rajta kívül, mikor megpillantotta az ajtóban a Jelenést:
Magas, karcsú vonalak, és a vállig érő vörös haj, melynek elől két tincsét befonták, hátul pedig két nagyobb „köteg” hajjal fogták össze úgy, hogy az saját magával volt összecsomózva.
A magas homlokot ritkás fru-fru takarta, amely alatt nem sokkal húzódott meg a vékony, ívelt szemöldök, hogy kellő hangsúlyt adjon a csillogó zöld szemnek.
Az orr apró volt és finoman ívelt, s néhány apró szeplő borította, melyek olyan mértékben váltak előnyössé hordozójának, hogy fel vehette volna a versenyt bármely elf szépséggel is.
A telt száj pirosan és igézően húzódott a finom vonalú áll fölött. Jogov szeme lassan lefelé kúszott a Jelenés testén, s az előbbiek után még jobban megdöbbenhetett az emberek szépségén: A nyak kellőképpen volt hosszú és vékony. Finom a kelleténél semmivel sem nagyobb izmok ékesítették.
Ekkor látta csak meg a vörös szatén ruhát, mely látni engedte a formás vállakat, és a kulcscsont vonalát.
Szívesen nézte volna még tovább is, de ekkor a Jelenés elindult felé, s csak fogta fel, hogy akit lát, az nem más, mint Elisha.
Hirtelen szűknek érezte inge nyakát, s sem nyelni, sem levegőt venni nem tudott. Fészkelődni kezdett a széken, de továbbra sem tudta levenni a szemét Elisha gyönyörű arcáról. Érezte, ahogy eltörpül a nő mellett, mikor az közelebb ér, de idejében észbe kapott: az ing felső gombját kigombolta, közben felállt, s egy kecses mozdulattal a nő elé lépett, hogy a székét kihúzza.
Elisha csak mosolygott, s ettől a mosolytól még Krán bérceinek hava is mind elolvadt volna.
Elegánsan helyet foglalt, majd Jogov is követte példáját.
Most már egyáltalán nem találta méltónak a helyet Elishához. Mikor leült, egy pillanatra körülnézett, hogy a csapot meglelje, s akkor vette észre, hogy minden szem Elishára szegeződik, de nem csak a férfiaké, hanem a nőké is. Néhány embernek majd’ kitört a nyaka, annyira igyekezett Elishát a látóterébe fogni.
Jogovot vegyes érzelmek kerítették hatalmába: egyrészt zavarta a sok rájuk szegeződő szempár, másrészt viszont elismeréssel adózott saját magának, hogy mindenki az ő asztaltársát fürkészi, s remélte, hogy elég lesz külseje a nőhöz.
Elisha csak igézően és láthatóan vidáman mosolygott Irisre, s szemét mélyen az elf sötétzöld szemébe fúrta. Iris nem tudott szabadulni a pillantástól, így nem is szólhatott a csaposnak.
Szerencséjére az magától odament hozzájuk.
Miután kért egy-egy palackkal a legjobb borból, s éppen kitöltötték eléjük a nem éppen előkelő poharakba, Elisha koccintásra nyújtotta sajátját Jogov felé, s csak ennyit mondott csilingelő hangon, továbbra is mosolyogva:
-- Ezentúl tegeződhetünk! -- Jogov szíve két részre szakadt a kéréstől: az egyik felét melegség árasztotta el, a másik viszont a torkába ugrott.
-- Akkor hát üdvözöllek! -- Nyögte ki esetlenül, s összekoccintották a két ón poharat.
Ittak néhány kortyot, majd letették a poharakat, s Elisha az asztal felett megfogta Iris kezét. A selymes kéz érintése az elfet szinte a boldog őrületbe kergette. A nő beszélt:
-- Nekem nincs már semmi dolgom, így, a hálám jeléül szeretném, ha veled tarthatnék. -- Az elf egyáltalán nem akart ez ellen tiltakozni, így maga is meglepődött, mikor elhagyták a száját e szavak:
-- Sajnálom, de nem lehet. Vissza kell térnem a Sirenar Szövetségbe, hogy átadjam az amulettet. -- A nő értetlen arcot vágott:
-- De hiszen azt mondtad, hogy száműzni fognak.
-- Igaz, -- válaszolt, de saját hangja távolinak tűnt -- de azt a Tanácsnak előbb még el kell határoznia.
-- De utána veled tarthatok? -- Kérdezte reménykedve.
-- Igen. -- Saját válaszára végre megnyugodott. Elisha így szólt:
-- Akkor a határon találkozunk. -- Mondta, s felhajtotta a maradék borát, megszorította a kezében tartott kezet, majd szó nélkül felállt, és kilibegett a kocsmából.
Iris csak nézte a nő ringó csípőjét, s sokáig nem eszmélt rá, hogy a nő így itt hagyta. Sokáig üldögélt még, majd ő is felhajtotta a bort, fizetett, s elindult haza.
* * *
A Tanács, bár nem jelent meg teljes számában, a szokottnál gyorsabban és szigorúbban végezte a dolgát, s a megszokottnál kicsit agresszívebben.
Négy Tanácstag arra tette le a voksát, hogy Irist, a hazaárulás és a parancs megszegésének együttes vádjai mellett végezzék ki, az ötödik viszont úgy gondolta, hogy egyáltalán nem bűnös, ezért egymás között állapodtak meg a köztes állapotról, mégpedig:
-- Iris Jogov, a Szövetség elit kardforgatója a parancs megszegésének vádjával száműzetésre kárhozott. -- Jogov meghajolt a tanács döntése előtt, majd el akart vonulni, hogy a reggeli határidői összepakoljon.
Az egyik tanácstag viszont odalépett hozzá, s így szólt:
-- Hallottam a szemed színváltozásairól. Ugye tudod, hogy ez a jelenség kiknek sajátja?!
-- Tisztában vagyok vele. -- Vetette oda Jogov szárazon, de egy csöppnyi tiszteletlenség sem volt a hangjában. -- A Kalahorák gazdatesteinél jelentkezik.
-- És azt is tudod, hogy a Kalahorák mindig valami nagy veszély előhírnökei?
-- Igen. -- Felelte röviden, de meggyőzően Jogov.
-- És hogy sok Kalahora helytartóját ölték már meg, abban a hitben, hogy így megússzák a bajt?! -- Iris erre már nem tudott mit felelni, de hamar eszébe jutott a Tanács szokatlan agressziója:
-- Ezért akartak kivégezni? -- Most a Tanácstag hallgatott, s újra megpróbált távozni, de Tanácstag a karjánál fogva visszahúzta:
-- Azt javaslom, hogy menj el Doranba. Tanulj varázslónak, s így a baj sokkal hamarabb megoldódik majd. --Iris ennek is igazat adott, s magában elhatározta, hogy megfogadja a tanácsot.
-- Köszönöm. -- Szólt, s most már sikeresen elhagyta a termet. A Tanácstagok összesúgtak mögötte, de már egyáltalán nem bánta.
* * *
Nem volt túl sok holmija, de még így is meglepően hamar végzett az összepakolással, s a napból a hátramaradó időt azzal töltötte, hogy lassan sétálgatott a végeláthatatlan fasorok alatt.
Úgy gondolta, hogy ez lesz az utolsó sétája a régi hazájában, így megpróbálta kiélvezni minden percét.
Nem kellett elköszönnie senkitől, hiszen nem igazán volt sok barátja. A munkája felemésztette minden idejét. Azzal vigasztalta magát, hogy legalább ezzel sem pazarolja a drága időt.
Nem tudta, hogy odakint mihez fog kezdeni, de meg akarta fogadni a tanácsot, és elhatározta, hogy elmegy Doranba.
Nem tudta, meddig kell ott tanulnia, és azt sem tudta, hogyha onnan kikerül, mit fog csinálni.
Csak azt remélte, hogy minél több időt tölthet majd Elishával, s hogy igazán össze fognak melegedni.
Nem nézte, merre sétál, túl mélyen a gondolataiba merült, s csak arra eszmélt fel, hogy a „természetes” látásával nem megy semmire.
Átváltott hát az alsó tartományba, és meglepve vette észre, hogy ott van, ahonnan sok-sok évvel ezelőtt elindult, hogy a katonaságba meneküljön: az Odú előtt.
Félénken nyitott be, s bent halvány fény fogadta. Egyetlen elf volt a „házban”: egy elf nő.
Szőke haja a térde alá ért, arca igéző bájt árasztott. Szeme kék volt, mint az elfeknek általában, orra hegyes volt.
A szeme a Jogovéhoz hasonlóan mandulavágású volt, s úgy általában sok hasonlóságot lehetett közte és a férfi között felfedezni. A nő egyáltalán nem lepődött meg, sőt, azonnal így szólt:
-- Sejtettem, hogy eljössz. Az apád nagyon jó barátom volt, így mikor elmentél, rám szállt a háza. -- Inkább Jogov lepődött meg:
-- Ki vagy te?
-- A név nem fontos, -- hárította el a kérdést -- a lényeg az, hogy én voltam ott, mikor megszülettél, s én adtalak át Sayának, anyád halálhírével együtt. -- Iris nem értette miért fontos ez, de a nő következő mondatából ez is kiderült:
-- Tudom, hogy Kalahora leszel, mert már az anyád szeme is sokszor váltott színt, s ha te nem születsz meg, akkor már biztosan testet öltött volna benne valamelyik szolgája a bölcs Urriának. Így viszont, a küldetés anyád lelkével együtt átszállt rád. Ne feledd, hogy rád nézve is veszélyes fegyver van a kezedben, de ha a sors kegyes lesz hozzád, minden megy majd.
Iris értetlenül állt, a szavak üresen zsongtak a fejében, de a titokzatos lány még most sem hagyta abba:
-- Tudom, sok ez egyszerre, de később majd megérted. Most menj! A vörös hold fényében eljutsz a kaszárnyáig, ahol ki kell pihenned magad, majd reggel elhagyod Sirenart. -- A hangnem parancsoló volt, de Jogov érezte, hogy a nő jót tesz vele, így engedelmesen távozott.
Kint, a nő igazát bizonyítva éppen felkelt a vörös hold, s fénye utat mutatott Jogovnak.
A hallottakat emésztette, s közben igen hamar elérte a kaszárnyát.
Az út közben csak egyetlen kisfiúval találkozott, de az nem vette őt észre. Úgy tűnt, mintha bujdokolna, de ez most az ő eljövendő sorsát vetítette maga elé.
Ismerte a hős Kalahorák történeteit, de csak most gondolt bele, hogy azok mennyit kockáztatták az életüket.
Egy dolog járt az eszében: ha időben elejét veszi a bajnak, nem válik Kalahorává, s nem kell keresztülmennie az ezernyi veszélyen.
Csak éppen nem tudta, hogy mikor van az az időben.
Belépett a kaszárnya ajtaján, felkereste a fekhelyét, ami mellett már ott állt a hátizsák és a nagy méretű tarisznya.
Ruhástól feküdt az ágyába, s még egy kis ideig töprengett, majd végül mély álomba merült.
* * *
Igencsak korán kelt.
Táskáját a hátára, zsákját a vállára vetve lépett ki a kaszárnya magas, kétszárnyú ajtaján.
Odakint egy frissen épített, de felettébb egyszerű kordé állt, ami elé egy izmos, fekete ló volt befogva.
A ló kantárját az ajánlkozó Tanácstag fogta, s amint meglátta Jogovot, magához intette:
-- Tudom, hogy nehéz út áll előtted… -- nem kellett tovább folytatnia, Irisnek már elege volt a tanácsokból, és az óva intésekből. A Tanácstag szerencsére megértette az arckifejezést, s nem folytatta az előbbi mondatot.
-- Jól van. Csak ezzel a kordéval és a rajta lévő, néhány napi élelemmel akarok segíteni. -- S a kantárt Jogov kezébe nyomta.
-- Köszönöm. -- Mondta szárazon, s már el is engedte volna a Tanácstagot, mikor eszébe jutott tegnapi gondolata.
Ezt feltétlenül meg akarta kérdezni a Tanácstagtól, így nem is habozott:
-- Uram! Ugye jól gondolom, hogy ha megelőzöm a bajt, amit a testemben lakozó Kalahora hivatott visszatartani, akkor nem változok Urria Szolgájává? -- A bölcs érdeklődő tekintetet vetett rá:
-- Úgy valahogy… de miért nem akarsz Kalahorává lenni? Ugyanúgy végig kell küzdened magad az akadályokon, de Urria Szolgájaként némileg egyszerűbb dolgod lenne… -- Jogov most az egyszer nem értett egyet:
-- Nos, én nem így gondolkozom: eddig egyetlen Kitaszított lett Kalahora: a Vér Nélkül Való. Neki meg azért adták ezt a nevet, mert a Krániak elfogták, hogy a lecsapolt véréből az ott élő elfeknek hamis Kalahorát készítsenek. Ezek szerint rám is vadásznának. -- A Bölcs elismerően bólintott, majd szégyenkezve így szólt:
-- Erre nem gondoltam. Fiatalabb létedre bölcsességed meghaladja az enyémet! -- Iris örült a túlzó bóknak, s a kantárral a kezében, mélyen meghajolt a Tanácstag előtt, majd mindennemű búcsúzkodás nélkül, a lovat gyalog vezetve elindult a határ felé…
* * *
… Sosem gondolta volna, hogy egyszer ennek is el fog jönni az ideje, s most könnyesen csillogó szemmel pásztázta a határ Sirenari oldalát.
Próbálta a tájat teljesen az emlékezetébe vésni, mert számított rá, hogy most látja hazáját utoljára.
Az erdő a felkelő nap fényében fürdött, a madarak jó szokásuk szerint kellemesen csiviteltek, s a felhőkbe vesző dombhátak gyönyörűen zöldelltek.
Senki sem törődött vele, s ő sem törődött senkivel: csak a tájat nézte.
Fülébe lágy dallamot fújt a szél, s ez lenyugtatta a háborgó gondolatait.
Mikor végre sikerült elszakadnia a tájtól, gondosan felrakta a csomagokat a fedetlen kordéra, majd leellenőrizte, hogy minden megvan e.
Megvolt.
Próbálta nyújtani a pillanatokat, de érezte, hogy tényleg mennie kell.
Még egyszer végignézte a tájat „utoljára”, majd még egyszer és még egyszer.
Be kellett ismernie, hogy már ő maga is unja a nézelődést, de nem bírt moccanni, így hát most a határ túlsó oldalát kezdte fürkészni.
Látszólag alig különbözött a Sirenari oldaltól, de valójában már egy teljesen más világot rejtett: Yllinort.
Míg a Sirenar Szövetség autonóm volt, Yllinor élén király állt.
Itt kivétel nélkül elfek laktak, ott viszont -- bár éltek elfek is -- túlnyomó többségben uralkodott az emberi faj.
A közbiztonság sem vehette fel a versenyt a Sirenarival, pedig itt nem voltak állandó őrjáratok, de nem is volt rájuk szükség.
Megtette az első bizonytalan lépést a határ felé, de meg is torpant: valami húzta visszafelé, de hiába kereste az okot a lelkében, az nem ott lakozott.
A ló is engedelmesen követte volna, így még egyszer körül kellett néznie, hogy vajon mi tartja őt vissza.
Ekkor vette csak észre a mellette álló, elf kisfiút, akinek rövid, szőke haján megcsillant a felkelő nap fénye, kék szemében kérlelő kifejezés tükröződött, apró orrán pedig szeplők ültek.
Alig ért fel Jogov derekáig, és eltökélten rángatta a férfi köpenyét.
Jogov nem tudta, hogy a fiúcska kicsoda, sem azt, hogy mit akar, de még azt sem, hogy hogyan került oda mellé olyan észrevétlenül.
Azt viszont már tudta, hogy ő idézte elő a titokzatos visszatartó erőt, s megmosolyogta a máris előtörő honvágyát.
Bíztatóan nézett a kisfiúra, de az csak elengedte a köpenyt, s megszeppenve nézte Irist.
Nem mert megszólalni, így hát csak farkasszemet nézett a férfival, majd végül szólásra nyitotta a száját…
dankeschön!nincs MSN-em már ez is baj:(((
-
kypre
tag
Elolvastam.
Így valóban teljesebb a kép. De néha az az érzésem mintha egy forgató könyvet olvasnék, és nem egy regényt.
pl: egy párbeszéd közben azt írod, hogy a beszélő ''hatás szünetet tartott'' (Jogov), egy olyan környezetben ahol ez nem áll. Illetve, ha igen akkor ez a szereplőről ad információt, az az a jelleméről, és az olvasottak alapján, nekem ez a jellemvonás nem illik a figurához.
Viszont, ha ez egy film lenne, akor már érteném az instrukciót...
Remélem sikerült jól leírnom, hogy mi gondoltam.
De akárki akármit is mondjon, iszonyú nagy bátorságnak tartom, hogy közszemlére kirakod amit írtál, és hagyod, hogy azt mások ''ízekre'' szedjék, (mint én is...)
Szóval minden tiszteletem a tieéd.
[Szerkesztve]Tiszta város leszünk, ma is gerlét eszünk!
-
Bencom
senior tag
thx!
értettem, és azt tudom erre mondani, hogy leírom a szereplők jellemét:
Iris Jogov: rettentően türelmes, de viszonylag gyenge jellem, mivel egy nő miatt kockára tette az egész életét.
szeret a tudásával felvágni, és egy kicsit fölényeskedni, de ha ezt észrteveszi magán, akkor tesz valami engesztelőt, vagy bocsánatot kér. (kb.)
Elsiha: egy vérbeli forró nő, de felettébb hűséges, ha egy olyan célt, vagy embert szolgálhat, akihez valami jó érzelem fűzi.
nem nagyon szeret, ha valaki túlzottan felvág, így Jogov mindíg tudja, mikor kell leálnia
kiegészítik egymást.
egyelőre ennyi szereplő volt.nincs MSN-em már ez is baj:(((
-
Bencom
senior tag
mellesleg én nem tartom magam bátor embernek, sőt, ha jártál már a nők, nőügyek topicban, akkor tudhatod, hohy mire gondoltam
ezt nem tartom bátorságnak, sőt: inkább biztosra akarok menni, hogy ha ezt valaha kiadják, akkor az első kritikus, aki a kezébe veszi ne azt mondja, hogy az szar, nehogy bárki is megvegye, hanem azt, hogy jó, és az apró hibák ki vannak dolgozva.
ehhez viszont ti kelletek, hogy tudjam, mit kell kijavítani.
mellesleg apám azt mondja, hogy ne rakjak fel több részletet, mert lesz valaki, aki lelopja, vagy ha kész lesz, és kiadják, akkor senki nem veszi meg, hanem itt elolvassa
nos, jelzem van benne valami
és még az is, hogy nem azért írok, hogy híres legyek (valszeg álnéven fogom kiadni, ha...) ,meg nem is azért, hogy gazdag legyek, csak tudni akarom, hogy képes vagyok e rá, és hogy jó vagyok e.
mellesleg ennek a könyvnek már két folytatása megjelent a fejemben, úgyhogy ha egyszer ezt befejezem, és KIADJÁK, akkor lehet, veszek egy laptopot a jövedelemből, és akkor már nem fogok szarozni a begépeléssel, hanem bárhol bármikor... egyből fogok írni
Ja, és azt mondjátok meg, hogy ha ez egyszer megjelenne... megvennétek?
nincs MSN-em már ez is baj:(((
-
Bencom
senior tag
na, elezdtem a harmadik felyezet begépelését is, de meguntam a második oldal után, úgyhogy inkább a lektorálást kezdem meg:
BEFORE:
I. Iris Jogov
Melegen tűzött a nap az erdő felett. Már elég régen elhagyta a napközépet jelző Zenitet, s lassan, méltóságteljesen hanyatlott lefelé, most még azonban elég magasan volt ahhoz, hogy mindent tökéletesen megvilágítson odalent: Az erdő igencsak méretes fáit, azoknak az égi „tengert” alkotó, enyhe szélben finoman hullámzó leveleit, s néhol, a tisztásokon letűzött egészen a leírhatatlan szépségű, ugyancsak lágyan hullámzó, selymes, zöld pázsitig. A zöld selymet néhol piros, kék vagy sárga foltok tarkították, jelezvén, hogy nem csak a fű él meg a tisztásokon, hanem a szebbnél szebb virágok is.
Aki így, egy madár szemével figyelte a végeláthatatlan, ám de ritkás erdőt, az egy érintetlen, földi paradicsomnak mondhatta volna.
Madarunknak nem lett volna teljesen igaza, csak felerészt: az erdő tényleg egy földi paradicsom volt, de cseppet sem volt érintetlen. Ennek az „érintésnek” a mértéke azonban oly apró és elenyésző volt az emberi felfogás szerint, hogy nem is kellett volna figyelembe venni, ha csak az „érintők” nem laknak éppen itt, az erdőben.
Ha ezt madarunknak elmondtuk volna, hitetlenkedve kérdezte volna, hogy hol laknak benne, hiszen egyetlen házat sem látni odalent sehol.
Látni nem is lehetett volna, mert a madár nem gondolta volna, hogy ilyen házakat kell keresnie: nem a szokványos, emberi értelemben vett házak lapultak odalent, hanem a kicsi, néha fedetlen, gyönyörűen összetákolt faházak, melyek úgy beleolvadtak a környezetbe, hogy madarunk továbbra is hitetlenül csóválná a fejét, kijelentvén: emberi kéz nem tud ilyent alkotni.
AFTER:
I. Iris Jogov
A nap nemrég hagyta el a napközépet jelentő Zenitet, s lassan, ráérősen és méltóságteljesen hanyatlott lefelé mindennapos pályáján, de elég magasan volt még ahhoz, hogy melegének és fényességének egészét a ritkás erdőre zúdíthassa, melynek fái rendezetlen és végeláthatatlan sorokban álltak az ég alatt.
Az erdő ritkásságát ellensúlyozta, hogy fái igencsak hatalmasak voltak: nem voltak különleges fák, de vastagsága mindegyiknek vetekedett a méretes mamutfenyőével. A fák ezen felül terebélyes, selyemszerű lombkoronával bírtak, melyek az enyhe szélben tenger módjára, leírhatatlan látványt nyújtva hullámzottak.
A fény a tisztásokon letűzött egészen a leírhatatlan szépségű, ugyancsak lágyan hullámzó, selymes, zöld pázsitig. A zöld selymet néhol piros, kék vagy sárga foltok tarkították, jelezvén, hogy nem csak a fű él meg a tisztásokon, hanem a szebbnél szebb virágok is.
Aki így, egy madár szemével figyelte a végeláthatatlan, ám de ritkás erdőt, az egy érintetlen, földi paradicsomnak mondhatta volna.
Ennek a „madárnak” azonban nem lett volna teljes mértékben igaza, csak félrészt az állításában: az első fele, miszerint az erdő érintetlen, nem volt éppen igaz, de ennek az „érintésnek” a mértéke azonban oly apró és elenyésző volt az emberi felfogás szerint, hogy nem is kellett volna figyelembe venni, ha csak az „érintők” nem laknak éppen itt, az erdőben.
Ha ezt madarunknak elmondtuk, hitetlenkedve kérdezte volna, hogy hol laknak benne, hiszen egyetlen házat sem látni odalent sehol.
Látni nem is lehetett, mert a madár nem gondolta volna, hogy ilyen házakat kell keresnie: nem a szokványos, emberi értelemben vett házak lapultak odalent, hanem a kicsi, néha fedetlen, gyönyörűen összetákolt faházak, melyek úgy beleolvadtak a környezetbe, hogy madarunk továbbra is hitetlenül csóválná a fejét, kijelentvén: emberi kéz nem tud ilyent alkotni.
nos?nincs MSN-em már ez is baj:(((
-
kypre
tag
Igen, én is így gondolom.
Ha egy vérbeli szerkesztő nézi majd át a kéziratot, az fog tudni igazán tanácsot adni, mit hogyan kéne.
Ha pedig attól félsz, hogy ellopják az ide felrakott írásaidat, akkor beszéld meg néhányunkal, és küld el mailban, megválaszoljuk úgy a gondolatainkat. Legalábbis engem nem zavarnál ezzel, és ha gondolod, hát HajRá
Esetleg, még a Nő ügyekben is meghallgatlak, lévén az ellenkező nem lelkes tagja vagyok
Tiszta város leszünk, ma is gerlét eszünk!
-
Bencom
senior tag
de, de de! férfi vagyok, csak olyan... éérdekesen fogalmaztad meg: az ellenkező nem lelkes tagja, ez nekem úgy hatott, minha hermafrodita, vagy átoperáltatott lennél
azt hittem, hogy a neked magadnak ellenkező
kicsit szétszórt vagyok, ugyanis nem nagyon jött be a csajjal, amit akartam.
de ez itt offnincs MSN-em már ez is baj:(((
-
kypre
tag
Nem nem a házisárkány miatt, hanem a lányfejek kifejezetten sablonosak, és a fellelhető avatarok közül ezt találtam a rám leginkább jellemzőnek, mert kacsint
Sajnálom, hogy nem jött be a lánnyal a dolog...
És nem vagyok hermafrodita, még a sárkányság ellenére sem..Tiszta város leszünk, ma is gerlét eszünk!
-
Bencom
senior tag
az a helyzet, hogy eddíg még csak két női avatart láttam a Tildyén kívül, az egyik L_ajos-é, a másik Neonise™-é, mindketten az erősebbik nemet gyengítik, bár L_ajost annyira nem ismertem, Neoval viszont jóba vagyok.
ja, még Bélanéni avatarja női, bár ő meg sűrün váltogatja, és nem tom, hogy f-e vagy l....
majd még holnap is próbálkozom a csajnál, hátha...nincs MSN-em már ez is baj:(((
-
Bencom
senior tag
ez az, ami a harmadik felyezetből kész van, aztán vsz többet nem fogok egyelőre felrakni...
pedig már meg van írva a kilencsedik felyezet feléig, csak gépelni nem nagyon tudok
III. Amos Suyenas
…Amint az idegent nézte, emlékképek furakodtak szemei elé.
Egy kis tisztáson állt, s egy Kérészéltű ember úgy öt-, hat évesnek nézte volna, pedig jóval több volt annál: az emberi időszámolás szerint nemrég ünnepelhette a tizenhetedik születésnapját.
A kor természetesen azért sem látszott meg rajta, mert a Hosszúéltűek sokkal lassabban nőnek, később érnek igazi férfivá, de egyúttal sokszorosát élik meg a Kérészéltűek életkorának.
Az emberek ezért is nevezték őket Hosszúéltűeknek, és ők pedig éppen ezért nevezték az embereket Kérészéltűeknek…
Tehát ott állt egy kis tisztáson, melyet míves, gyönyörű, és mégis a környezetébe olvadó, emberi szemnek elsőre észrevehetetlen faházak vettek körül.
Közöttük volt az ő és szülei lakhelye is: éppen onnan lépett ki az imént.
A Tanítójához igyekezett éppen, mert igen szorgos kisdiák volt.
Magabiztosan lépdelt, egyenesen a fák között meghúzódó vékony ösvény felé, ami a „tanuló-tisztás” felé vitte a rá lépőket.
Sokszor megjárta már az utat, de most is csodálkozva nézett széjjel: minden nap megcsodálta a madarakat, az összes virág helyét és pontos számát leellenőrizte, mintha csakis az ő feladata lenne számon tartani a világot.
Az úton most nem találkozott senkivel, így teljesen belefeledkezhetett a környezetébe.
Ma éppen a madarak csiripelésére csodálkozott rá ilyenképp, s ő is hasonló dallamok megalkotására vágyott: először fütyölni kezdett, de a ritmustalan dallamban mindig elakadt.
Keresni kezdett tehát valami ütemet, s hogy ennek hosszúságát meghatározhassa, a szívverését vette alapul.
Minden második dobbanás után csettintett egyet ujjaival, s miután így sikeresen elfütyölte, amit akart, nagyon elégedett lett magával.
„Zene!” -- Gondolta -- „ez az, ami nekem igazán kell!” -- azzal vígan fütyörészve folytatta útját a Tanítómesteréhez.
Most mindent és mindenkit olyan vidámnak látott: még a hosszú szakállú ősz Tanítómestere is mintha rámosolygott volna a bajsza alatt, mire a fiúcska meghajolt, s így szólt:
-- Mesterem! Ma mindenben dallamot fedezek fel: a madarak énekében, a szél susogásában, de még a szívdobogásban is. -- A Tanító megmosolyogta a túlbuzgó gyereket, majd így kérdezett vissza:
-- És azt tudod-e, Amos barátom, hogy hogyan lehet alkotni a dallamot? -- A fiú bólintott, s elkezdte fütyölni az iménti dallamot. A Tanító már most kiérezhette Amos zene iránti hatalmas tehetségét, ezért tovább firtatta a témát:
-- Hát a sípból, vagy a lantból tudsz-é dallamot előcsalni? -- A fiú nemlegesen rázta a fejét, mire a Tanító, tudta nélkül véglegesen megváltoztatta a fiú életét:
-- Holnap hozok neked mindkettőt, és megtanítlak a használatára!
* * *
Attól a naptól fogva csak a hangszereivel foglalkozott: míg régen irigyelni való szorgalommal végezte tanulmányait, most minden szorgalmát a zenébe ölte.
A Tanító megmutatta neki az alapokat, s onnantól a fiú magától csiszolgatta rohamosan növekvő zenetudását.
Nem elégedett meg a lanttal és a síppal: az összes, környékén előforduló hangszert szóra akarta bírni.
Éjjel-nappal játszott, gyakorolt, s amikor úgy érezte, most alkotott valamit, azonnal rohant a szüleihez, hogy megmutassa nekik, és a véleményüket kérje.
Eleinte örültek gyermekük buzgóságának, hiszen ezek előtt is voltak hasonló dolgok, de mikor szóvá tették, hogy a Tudás fontosabb, a fiú mindig visszafordult a tanulás felé.
Most is ezt akarták tenni: a fiúcska éppen befejezte egy különösen jól sikerült művét, amit szülei őszinte tetszésük kinyilvánításával koronáztak meg. Ez után azonban csendre intették fiúkat, s belekezdtek a már ismerős beszédbe:
-- Tudom, Amos, hogy ez most neked fontos, de a jövőt még fontosabb kell, hogy legyen, s az oda vezető utat csak a Tudással lehet kikövezni. -- Itt, mint annyiszor már ezelőtt, elhallgatott, hogy meglegyen a hatásszünet, s mélyen a fia szemébe nézve folytatta: -- Ezért megkérlek tehát, hogy tedd félre e gyerekségeket, s térj vissza a tanuláshoz! -- Ezzel elhallgatott, mert azt hitte, hogy mint mindig, ez most is megtette a hatását, de most egészen más történt:
-- Nem lehet, apám. -- Szólt Amos, közönnyel telt hangon -- Én már elköteleztem magam, s ezen nem lehet változtatni. -- Apja szeme szinte szikrákat vetett az elfojtott dühtől, mely fiára irányult volna, de tettetett nyugalommal így szólt:
-- Ez esetben kénytelen vagyok mindennemű hangszert kitiltani a házból, s ha valakitől megtudom, hogy érintkezésbe kerültél egyel, kénytelen leszek megtagadni téged, mint fiamat. -- Ez egy elftől igen szokatlan beszéd volt, s igen fenyegető, de a fiú egy rándulással sem árulta el érzelmeit.
Engedelmesen kivitte hangszereit a házból, s apja úgy érezte, végre győzött.
Nagyot tévedett, ugyanis a fia az erdő egyik öreg fájának rejtett zugába tette a rengeteg hangszert, s mikor visszatért a házba, engedelmesen tanulást színlelt.
Apja tekintete mögött megbújt az, az amúgy elfektől idegen hatalomvágy, melyet fia nevelésébe ölt. Elégedett mosoly fedte el ezt, de elégedettsége nem tarthatott sokáig: Amos még aznap éjszaka kilopódzott, megkereste a hangszereit, s keresni kezdett egy elfektől távoli zugot.
Próbált elrejtőzni, de egyvalaki így is észrevette. Nem foglalkozott vele, csak próbált minél messzebb kerülni az idegentől.
Sokáig bolyongott a vörös, majd az azt felváltó kék hold fényében, majd kivilágított ablakokat látott meg az erdő fáin túl.
Reménykedve tartott abba az irányba, és nem is sejtette, hogy a föld, amit tapos, már nem a Sirenar Szövetség földje, hanem Yllinoré.
Észre sem vette, -- hogyan is vehette volna -- hogy átlépte a határt.
A fények egy kocsmából szűrődtek ki, s a fiú reménykedve vette felé az irányt.
Mikor belépett az ajtón, hirtelen csapta meg a füst, a doh,- és alkoholszag, meg a sok gyanakvó tekintet egyvelege.
Hirtelen csend lett, hiszen elég ritka vendégnek számított itt egy elf kiskölyök az emberek között, főleg egy rozoga kocsmában.
Nagy vigadalom szakadhatott félbe, mert a koccintásra emelt poharak megdermedtek a levegőben, és a pocsék sör menthetetlenül a földre loccsant.
Egyedül egy sötét csuklyás, sarokban üldögélő embernél nem volt pohár, de az, láthatatlan tekintetét úgy Amos szemébe fúrta, hogy hírtelen belehasított a fejébe.
A korcsmáros törte meg a feszült csendet:
-- Furcsa egy Trubadúrosunk lesz ma! -- Mondta, majd a fiú hangszereire mutatott, s a tömeg erre hirtelen megélénkült, s éljenezésben törtek ki.
A korcsmáros karon ragadta a fiút, s az erős szorítással nem mert ellenkezni.
Vonszolni kezdte a söntés felé, majd felkapta, felültette a pultra, s az értetlen tekintetre reccsenve felelt:
-- Játssz valamit idióta! -- A gyerek megszeppenve játszani kezdett valami lágy és szép dallamot, de kisvártatva fujjogást hallhatott:
-- Ez egy kocsma, nem királyi hangversenyterem! -- S egy félig megrágott húsdarab nem sokkal kerülve el a fiút a falnak csapódott.
Amos nem adta fel, s a lehető legvidámabb dallamot kezdte játszani, amit csak ismert. Erre már helyeslő kiáltások érkeztek, s az emberek esetlen táncolásba kezdtek.
Csak egy valaki nem mozdult: a sötét csuklyás idegen, aki most is feszülten az elf fiút nézte.
Volt valami furcsa benne, mert a fiú, bár nem látta a szemeit, de meg mert volna esküdni rá, hogy kékek, s mikor egy esetlen pár elbillegett előtte, a szellő, amit kavartak, fellebbentette egy pillanatra a csuklyát, s szőke tincsek tűntek elő alóla.
Amos megrémült: aki figyelte, minden mást kizáróan elf volt, s nézéséből nem éppen elismerés sugárzott.
Mikor a táncoló tömeg fáradtan ült a székeire, az elf felállt, s egyenes a sípot szorongató fiúhoz lépett.
Még a korcsmárosnál is erősebben ragadta meg a kezét, melyen még napok múlva is látszottak az idegen ujjainak nyomai.
Lehúzta a söntésről, és vonszolta volna kifelé, de a korcsmáros elállta az útját, hogy a gyereket itt tarthassa még, s éppen nyitotta volna is a száját, mikor szeme üvegesen rámeredt az elfre, s hang nem jött ki a torkán.
Amos már csak a visszahúzott, véres levéltőrt látta, ami, bár csak combba vágott, a rá kent méreg hatására a korcsmáros azonnal kővé dermedt.
Az elf fiúcska csodálkozva nézte a merev embert, majd az idegen húzásának engedve, sietősen ellépett mellette. Mikor kiléptek az ajtón, a korcsmáros még mindig ugyanott állt, s senkinek nem tűntek fel a történtek.
Kint már éppen derengtek a hajnal első sugarai, s mikor az elf, szabad kezével bosszúsan hátravetette a csuklyáját, Amos beigazolódni látta sejtését: az idegen egy elf kém volt. Szeme szikrákat szórt a fiú felé haragjában, majd rekedt hangon szólalt meg:
-- Hogy juthat eszedbe ilyesmi?! Ezért önmagában száműzetés jár! -- Amos megdöbbent, s bár védeni akarta magát, semmi sem jutott az eszébe. Miután a kém hiába várt válaszára, még erősebben szorította meg a fiú kezét, s a kocsma háta mögött húzódó színbe vonszolta.
Egy izmos, barna lónál állt meg, feltuszkolta a gyereket, ő maga felült mögé, s kilovagoltak az éjszakába.nincs MSN-em már ez is baj:(((
-
divot
veterán
Bencom, látom nem jött át az irónia a kis hozzászólásomból.
Szóval, hogy ne menjünk messzire: ''…Amint az idegent nézte, emlékképek furakodtak szemei elé.''
Az emlékképek nem furakodnak az ember szemei elé, legfeljebb a gondolataiba, vagy a lelki szemei elé (bár ez utóbbi igencsak elcsépelt formula...). Amit írtál, klasszikus képzavar. És amíg ilyeneket írsz, addig esélytelen vagy bármiféle megjelensére, és joggal.
[Szerkesztve] -
-
seldon
csendes tag
Nem rossz! Ahhoz képest, hogy valószínüleg kezdö vagy. Szeretem a MAGUS hangulatát, de csatlakozom az elöttem szólokhoz, a leírások fontosak, fQleg a fantasy-nál.
Szóval HAJRÁ!!!!!!
Ki ismeri Asimov munkásságát??
Akinek van véletlenül tQle írása vagy csak szereti, az üzenjen nekem. Lécci!!!!!! -
divot
veterán
Bencom, hidd el, a jó szándék vezet, amikor nem tapsikolok itt egyesekhez csatlakozva, hanem megpróbálok rávilágítani a hibáidra. Inkább tőlem kapd meg finoman a kifogásokat, mint hogy egy valódi szakember röhögjön a szemedbe.
Nekem tetszik, hogy szeretsz írni, nagyon szép hobbi/mesterség/hivatás (kinek hogy), de ez nem megy egyik napról a másikra. Művedből - amely egyébként dús fantáziát sejtet - süt az olvasatlanság, csak emlékezz, hogy már a legelején azt írtam Neked: olvass minél többet, aztán néhány év múlva vedd elő az írásodat, és meglásd, mondatonként fogod átdoglozni. Ez a helyes út, nem pedig az, hogy egy kiforratlan valamivel elkezded ostromolni szerencsétlen kiadókat. Tudod, így csak negatív tapasztalatokat gyűjthetsz, és akkor el fog menni a kedved az egésztől, azért pedig nagy kár lenne.
Persze most azt gondolod, hogy kiválasztottam az első mondatot, amiben volt egy hiba, belekötöttem, milyen bunkó vagyok. De nézd, itt a második mondatod:
''Egy kis tisztáson állt, s egy Kérészéltű ember úgy öt-, hat évesnek nézte volna, pedig jóval több volt annál: az emberi időszámolás szerint nemrég ünnepelhette a tizenhetedik születésnapját.''
A kérészéltű ember nem néz senkit semminek, mivel már halott. Az emberre egyébként sem mondjuk, hogy kérészéletű, ezt inkább olyankor alkalmazzuk, amikor egy nem személy rövid élettartamáról szólunk. Például kérészéletű kezdeményezés - olyan kezdeményezés, amely már a legelején befuccsolt.
Na most gondolj bele, hogy egy szerkesztő, aki naponta kiváló írók műveivel foglalkozik, elkezdi olvasni az írásodat, és soronként talál egy ilyen ''bakit''.... -
#532
Jam-Master J
aktív tag
Phantom
#528
Jam-Master J
aktív tag
Nemes István írta az Éj / Hajnal trilógiát is, szvsz a fantasy műfaj egyik nagy mesterműve...
Szerk.: Ezekből a kötetekból származik néhány ismert fantasy név: Cherubion, Leon Silver, Otoaak stb.
[Szerkesztve]J. - Annyit dolgozom, hogy az lassan már az ivás rovására megy...
-
Bencom
senior tag
pontosan ezért nyitottam a topicot, hogy mielőtt fejjel a falba, előtte megkérdezzem az olyan ... jó szakértőket, mint példul te.
egy kis ''közvélemény kutatással leszűröm, hogy kinek mennyire jön be, és hogy mik a hibák, amin majd javítanom kell.
nem hiába hívtalak ide a linkkel, nem azért, hogy szídjalak, mert ''bunkó'' vagy, hanem mert tényleg kíváncsi voltam az ŐSZINTE véleményedre.
mellesleg az elfek kb 2000 évig élnek, és hozzájuk képest egy ember a 80 évével csak egy kérésznek tűnik.
ezért hívják őket kérészéltűeknek, de ha kicsit jártas lennél a Magus nevű szerepjátékban, akkor tudnád. ez a könyv elsősorban íródott a szerepjátékosoknak, de azok kedvéért, akik nem értenek hozzá, azoknak leírom, hogy mit miért írok.
ha elolvasod a következő pár sort, benne van, hogy miért nevezik az elfek, vagy más néven ''hosszúéltűek'' az embereket ''kérészéltűnek''.
ezt a szerepjátékosok is használják, és más, hasonló típusú könyveben is láttam már leírva, de tényleg van sok hibám, azt elismerem
ezért írom oda mindíg, hogy lekorált vagy nem-e egy belinkelt részlet...nincs MSN-em már ez is baj:(((
-
Bencom
senior tag
ez most körülbelül olyan volt, mint mikor én mondtam valamit Tildynek, hogy válaszoljak egy kérdésére, erre ő felkapta a vizet, hogy nem is azt írta, és tanuljak meg olvasni, aztán, tíz perccel később pár topiccal arrébb, reagálva az ADSL reklámra, azt mondtam, hogy nem kell kedvezmény, csak hozzák kik Kemecsére, erre ő küld egy mélt, hogy Kecskeméten vezetékes van
én közöltem vele, hogy a kettő nem ugyanaz (Kemecse-Kecskemét), ő meg így írt, hogy ''Most levonom a konzekvenciát, és csendben elvonulok, hogy megtanuljak olvasni...''nincs MSN-em már ez is baj:(((
-
divot
veterán
De ez nem menti meg az írásodat.
Van egy ötletem számodra. Olvasd el Németh László Gyász című kisregényét. Nem fog magával ragadni a sztori, mert még fiatal vagy, de most nem is az a fontos, hanem a stílus, ahogy megírja Németh a legapróbb részleteket. Aztán, ha végeztél a kötettel, kezd el olvasni a saját művedet. És meg fogod látni, hogy zökken a sztori, a stílus, egy-egy mondat, stb. -
shaft72
tag
I. Iris Jogov
(Lektorálva - szerintem.)
A nap már elhagyta a napközépet jelentő Zenitet, s lassan, ráérősen és méltóságteljesen úszott Nyugat felé, de még elég magasan volt ahhoz, hogy melegét és fényét a ritkás erdőre szórhassa, mely végeláthatatlan messzeségben terült el az ég alatt.
Az erdő ritkásságát ellensúlyozta, hogy fái igencsak hatalmasak voltak: nem voltak különleges fák, de vastagságuk vetekedett egy-egy méretes mamutfenyőével. Ezen felül terebélyes, selymes lombkoronával bírtak, melyek az enyhe szélben tenger módjára, gyönyörű látványt nyújtva hullámzottak, akárcsak a dús zöld pázsit, a fák közötti tisztásokon. A réten szebbnél szebb virágok pompáztak a szivárvány minden színében.
Ha egy madár a magasból szemlélte volna a végeláthatatlan, ám de ritkás erdőt, az egy érintetlen, földi Paradicsomnak vélhette volna. Ennek a madárnak azonban nem lett volna teljes mértékben igaza: miszerint az erdő érintetlen, nem volt éppen igaz, de ennek az „érintésnek” a mértéke oly apró és elenyésző volt, hogy nem is lehetett volna észrevenni, pedig az „érintők” éppen itt, az erdőben laktak. Ha ezt madarunknak elmondtuk, hitetlenkedve kérdezte volna, hogy hol, hiszen egyetlen házat sem látni odalent.
Látni nem is lehetett, mert a madár nem gondolta volna, hogy ilyen házakat kell keresnie: nem a szokványos, ember építette házak lapultak odalent, hanem a kicsi, néhol fedetlen, gyönyörűen megépített faházak, melyek úgy beleolvadtak a környezetbe, hogy madarunk továbbra is hitetlenül csóválta volna a fejét, kijelentvén: lehetetlen, hogy itt lakjon valaki...
Nem mondom hogy tökéletes, de azért jobb lett szvsz Igaza van divotnak, még nagyon-nagyon sokat kéne olvasnod, hogy jól írj, de a fantáziáddal nincs baj... -
Bencom
senior tag
olvastam...
sokkal többet olvasok, mint te gondolnád!
fénykoromban hetente három-négy könyvet is elolvastam ÁTLAGBAN!
már sztem bőven túl vagyok a 700-on, de ennek ellenére tudom, hogy van még könyv, amit el kéne olvasni...
Most éppen a Vörös Oroszlán c könyvet olvasom, de olvastam már Marquezt is (aki bevallotta, hogy mai napig nem tud helyesen írni)
elolvastam az önéletrajzi könyvét, meg az erre ráépülő Vámos Miklós könyvet (Márquez meg én)
de még volt sok jó könyv... Ha valaki kölcsön tudná adni a Gyűrűk urát, megköszönném, mert filmen már láttam, de a könyv az igazi
Tehát az olvasással nincs baj, csak néha rossz napom van... mint ma is mert volt egy zseniális elharározásom nő ügyben, de az alany ügyeletes, pontt azzal a emörrel van, akit a legjobban utálok
utána meg hétvége, és ilyenkor nem tudok írni mármint jól
a lektorálás meg folyamatos, és egyenlőre a Volnáktól és a szóismétlésektől akarok megszabadulni, s csak aztán jöhet a többinincs MSN-em már ez is baj:(((
-
divot
veterán
Nem a helyesírás a lényeg. Hanem.
Bencom, ilyen nyakatekerten megfogalmazott mondatokat nem illi az olvasók elé rakni: ''Most is ezt akarták tenni: a fiúcska éppen befejezte egy különösen jól sikerült művét, amit szülei őszinte tetszésük kinyilvánításával koronáztak meg.''
Ha leírsz egy mondatot, olvasd vissza magadnak hangosan. Ha ennél a mondatnál megtetted volna, akkor rájössz, hogy így: ''amit szülei őszinte tetszésük kinyilvánításával koronáztak meg'' senki nem beszél.
Amíg nem érzed ezeket a melléfogásokat, addig nem lesz jó az írásod.
[Szerkesztve] -
#542
GombócArtúr
senior tag
GombócArtúr
senior tag
- Sziasztok srácok!!! Szólt a bájos TV bemondónő egy iszonyúan átlagos szombat reggelen. A gyerekek épp egymást csépelték legújabb Action Man akciófiguráikkal. Ám a bemondónő pajkos hangja, és fogpasztareklám mosolya azonnal odatapasztotta szemüket a sík képcsőre.
A következő percben már egy aranyos, meghatározhatatlan fajú állatfigura gazdájával együtt örül egy színpompás varázslattal szétmarcangolt immár kevésbé szeretnivaló másik állatka maradványa fölött. Ezt az idillt a kissé türelmetlen anyuka hozzászólása próbálta félbeszakítani.
- Gyertek már reggelizni, nem fogok többször szólni!
Azért még szólt, legalább kétszer...
A családfő kissé erélyesebb fellépése után már csámcsogták is reggelizőpelyheiket, melynek olyan szép dinoszauruszos reklámja van, és amihez most műanyag játékot is adnak ajándékba. A Nutellával megkent előszeletelt kenyér lenyelése után természetesen mindenkinek jól indult a napja.
Apa új céges autója is jól indult. Vakítóan fehér ingjén pedig tisztán látszik hogy ''piros lapott kapott a folt''.
A gyerekek vidáman integettek a napfényben elsuhanó autó után, majd zsebrevágták az imént kezükbenyomott bankjegyeket...''Ha meghalok, az angyalok, a dossziém láttán, fejüket csóválják hogy bizony, ez csúnya látvány.''
-
#543
kypre
tag
GombócArtúr
#542
kypre
tag
-
#545
kypre
tag
GombócArtúr
#544
kypre
tag
válasz
GombócArtúr
#544
üzenetére
Milyeneket szoktál még írni?
Tiszta város leszünk, ma is gerlét eszünk!
-
#546
GombócArtúr
senior tag
kypre
#545
GombócArtúr
senior tag
-
#547
kypre
tag
GombócArtúr
#546
kypre
tag
válasz
GombócArtúr
#546
üzenetére
Mi hiányzik, ahhoz hogy írni tudj?
Tiszta város leszünk, ma is gerlét eszünk!
-
#548
GombócArtúr
senior tag
kypre
#547
GombócArtúr
senior tag
Az abban a pillanatban frenetikusnak tartott ötlet, vagy vershez néhány rím (volt olyan hogy a metrón ülve, csak úgy eszembejutott pár, amit aztán lehetett folytatni) a kezdéshez amiből ki lehet indulni, és olyan téma amiről tudom, hogy két nap múlva nem fogom szarnak, cikinek találni.
Másrészt én vagyok a ''hibás'', kevesebbet látok/hallok olyan új dolgokat, amiket később (nem feltétlen szándékosan) felhasználhatok.
Valamint a témakör szűkössége, jelenleg elképzelni sem tudom hogy másról is írjak mint depis / cinikus írásokat. (Jobb szeretném ha nem így lenne...)''Ha meghalok, az angyalok, a dossziém láttán, fejüket csóválják hogy bizony, ez csúnya látvány.''
-
#549
kypre
tag
GombócArtúr
#548
kypre
tag
válasz
GombócArtúr
#548
üzenetére
és ha jobban megnéznéd amid van? (pillanatig sem akarok okoskodni, csak elmélázom...)
[Szerkesztve]Tiszta város leszünk, ma is gerlét eszünk!
!
!
, de hidd el, abból tanul az ember a legtöbbet, amit szemtől-szembe kap. 
Aktív témák
- Automata kávégépek
- Vicces képek
- Crypto Trade
- Az Apple megszerezné a klubvilágbajnokság közvetítési jogait
- Lakáshitel, lakásvásárlás
- Az iPadOS-re írt appokra is díjat vet ki az Apple
- Amlogic S905, S912 processzoros készülékek
- Path of Exile (ARPG)
- Telekom otthoni szolgáltatások (TV, internet, telefon)
- Építő/felújító topik
- További aktív témák...
Állásajánlatok
Cég: Promenade Publishing House Kft.
Város: Budapest
Cég: Ozeki Kft.
Város: Debrecen