A kínai Zhihu fórumon belül született érdekes hozzászólás, amelyet állítólag egy olyan mérnök írt, aki az Intel kínai részlegénél dolgozik vagy dolgozott. Utóbbit sajnos nem tudtuk megerősíteni, így ezt az információt fenntartásokkal kezelnénk. Ugyanakkor a leírtakat nagyon sok média átvette, így alább megpróbáljuk rendszerezni, hogy mely adatok számítanak hitelesnek, és melyek azok, amelyek sosem voltak hivatalosan megerősítve.
Hirdetés
A bejegyzés szerint az Intel alapvetően felhagy a jelenlegi hibrid magdizájn koncepciójával, vagyis a jövőben nem terveznek két, jelentősen eltérő magot a fejlesztéseikhez. Ez nem csak koncepcióban lesz változás, hanem a cég működésében is, ugyanis a Santa Clara-i óriáscég korábban három processzortervező csapattal dolgozott, legalábbis a hozzászólás alapján. Azt meg tudjuk erősíteni, hogy a haifai és az austini csapat valóban létezik, hiszen az Intel rendszerint utal rájuk, és az is igaz, hogy az előbbi a P-magokért, míg az utóbbi az E-magokért felel. A Royal Core csapat csapat viszont hivatalosan sosem volt megemlítve sehol sem, ami nem jelenti azt, hogy nem létezhettek, de az információ hitelességére nincs bizonyíték. Jelentősége ennek most már azért nincs, mert az eredeti bejegyzés szerint leállt a kapcsolódó projekttel az Intel.
A jövőt tekintve a vállalat állítólag egy processzortervező csapatot tart meg, ami része lehet a jelenlegi zajló átstrukturálási folyamatnak, és ez az E-magokért felelő austini gárda lehet. Ez azért hihető, mert az E-magok nagyon is jól sikerültek az előző években, miközben a P-magok nem igazán hozták az elvárható szintet a legfontosabb mérőszámnak számító energiahatékonyságot tekintve. Végeredményben tehát egy mag maradhat, amire a 2028-ban érkező processzordizájn építhet majd. Ez a lépés átgondoltnak tűnik, és az austini csapat felkérése is reális, mivel jobban ismerik a jelenlegi E-magot. Mivel a processzortervezésnél sokkal célszerűbb egy eleve energiahatékony magot gyorsabbá tenni, mint egy gyors magot energiahatékonnyá, hihetőnek tűnik, hogy a jelenlegi E-magból lesz majd az új, kvázi pont jó teljesítményű mag, és ezt lehet majd konfigurálni, ha spórolni kell a lapkaterülettel.
Az Intel a felvázolt modellel gyakorlatilag az AMD fejlesztési koncepcióját venné át, ugyanis a Zen magok is az egyensúlyt próbálják megtalálni a fogyasztás és a teljesítmény között, ergo pont jó teljesítményszintre lőnek. Ezért is olyan sikeresek ezekkel a cég termékei, miközben az adott fejlesztés lapkaterületre optimalizált verziója gyakorlatilag ugyanaz a mag, csak más dizájnkönyvtárral készítve.
Ha az Intel ténylegesen áttér erre a kialakításra, akkor mentesülnek a jelenlegi hibrid magdizájn tipikus problémáitól, miközben energiahatékony fejlesztéseket tudnak letenni az asztalra. Ez azért kiemelten fontos, mert jelenleg az AMD nagyrészt abból profitál, hogy az Intel két eltérő koncepció szerint tervezi az adott generáció magjait. A P-magok szándékosan teljesítményorientáltak, ami áldozatokkal jár az energiahatékonyságot tekintve. Az E-magok ezzel szemben fogyasztásra vannak kigyúrva, és emiatt teljesítményt veszítenek. Ergo a magokon dolgozó mérnökök akár tökéletesen teljesíthetik a feladatukat, ez akkor sem lesz elég, mert már a tervezőasztalnál rosszul lettek meghatározva a célok, miközben az AMD kvázi optimális, mondhatni ideális egyensúlyra törekvő magokat tervez minden generációban. Ez az eltérés alapból rányomja a bélyeget az eladások szempontjából kritikusnak számító szerverplatformokra, mivel az Intel a P-magokkal nem tud elég sok magot rakni a szerverprocesszoraiba, az E-magok pedig nem elég jók az egy szálon leadott teljesítményt tekintve. Eközben a piac számára egyszerre fontos mindkét tényező, amit az AMD figyelembe is vesz a tervezési szakaszban, és ez teszi az EPYC-et jelenleg sikeressé. Ha az Intel is így fog gondolkodni már a kezdeti tervezés szintjén, akkor igazából mindene megvan a cégnek, hogy versenyképessé váljon, tehát bármi is igaz az egységes magra való átállásból, az valójában a leglogikusabb döntés, amit meghozhatnak.
