2017. szeptember 21., csütörtök

Az APS filmformátumról

  • (p)
Írta: MLaca | Utoljára frissítve: 2015-03-20 13:11

Hirdetés

Aki még a filmes érában kezdett komoly(abban) foglalkozni a fotózással, annak nem ismeretlen formátum az APS, avagy Advanced Photo System, amely azonban forradalom helyett bukást hozott. 1996-ban, 96 évvel az első Kodak kamera értékesítésének kezdete után, április 22-én, egy sajtókonferencia keretein belül lehullott a lepel az Advanced Photo Systemről. Persze, a hivatalos bejelentés csak a fogyasztók felé okozott meglepetést, hiszen a szaksajtót már hónapokkal korábban, a laborüzemeltetőket pedig már 1995 októberében értesítették (részletesen) az új rendszer létezéséről.

De valójában mi is volt ez az APS? A kezdeményezés a Kodakra vezethető vissza, akik a piac legfontosabb szereplőivel egy konzorciumot hoztak létre az ügy érdekében. A Kodak már 1991-ben megegyezett a Canonnal, a FujiFilmmel, a Minoltával és a Nikonnal, hogy közösen kifejlesszék és felépítsék az Advanced Photo rendszert. A Kodak és a FujiFilm mint a két legnagyobb filmanyag-gyártó és nagylabor üzemeltető vette ki részét ebből a szövetségből, míg a többiek - a Canon, a Minolta és a Nikon - mint legnagyobb fényképezőgép-gyártó voltak jelen.

A projekt középpontjában - természetesen - az APS film állt. Ez a film teljesen be volt burkolva egy patronba (megnövelt védettség, kényelmesebb használat), a képkockák mérete pedig 16,7 x 30,2 mm volt, ami jóval nagyobb volt a Disc Filmnél (13 x 17 mm), de a klasszikus kisfilmnél (24 x 36 mm) azért érezhetően kisebb felületet nyújtott. A méretkülönbségből adódó képminőség-eltérést a legújabb emulziókkal kompenzálták, melyek csak az APS formátumhoz álltak rendelkezésre. Az új rendszer előnyeihez sorolták még a vékonyabb alapanyagot, ami (állítólag) a gépben egyrészt jobban felfeküdt a filmsíkra, másrészt ellenállóbb volt a karcolásokkal szemben. További pozitívumként környezetkímélőbbnek tartották a korábbi anyagokkal szemben.

Az APS bevezetése, amely kisebb film- és patronmérettel (39 mm magas és 21 mm-es átmérő) rendelkezett, kisebb, könnyebb fényképezőgépek gyártását tette volna lehetővé. Ezt a tényt egyes kameramodellek, mint például a Canon Ixus, a Konica Revio Z2, vagy a Minolta Vectis 300 igen jól szemléltették. Azonban az AP rendszer a tükörreflexes fényképezőgépek világába is beszivárgott: a Canon az EOS IX-szel, a Nikon a Pronea rendszerével, a Minolta a Vectis S gépsorozattal állt a vásárlók színe elé. A részben kisebb méretű APS SLR vázakhoz azonban új (kisebb méretű) objektívek is érkeztek, melyek - a kisebb képkör miatt - nem voltak kompatibilisek a kisfilmes gépekkel. Míg a Canonnál és a Nikonnál szerencsére fordított esetben, ahol egy kisfilmre tervezett objektívet szerettünk volna felcsavarni egy APS vázra, nem ütköztünk problémákba, addig a Minoltánál egy teljesen új objektívekből álló sorra kellett a fotósnak beruháznia, amely épp hogy csak nyolc lencserendszerből állt (egy pár gyenge fényerejű zoomobjektív mellett egy 17 mm-es, egy 50 mm-es makró, és egy 400 mm-es tükrös teleoptika szerepelt a kínálatban), és csakis a Vectis S gépekkel volt használható. Az objektívek legalább valóban kompakt mérettel és cseppállósággal vigasztalták a fotóst.

Felépítéstől és márkától függetlenül minden APS gép közös vonása volt az úgynevezett Drop-In mechanizmus és a formátum kapcsoló. Az előbbi a gyors filmcseréért felelt (a filmpatront egy elemhez hasonló módon lehetett cserélni), míg utóbbival három filmformátum közül választhattunk: a „H” 16:9, a „C” klasszikus (3:2), a „P” 3:1-es panoráma képarányú volt. A kiválasztott formátumot a fényképezőgép keresőjében is láthattuk, amely kamerától függően jelenítette meg azt (a nem használt felület maszkolásával, folyadékkristályos sraffozásával stb.). De akármilyen formátumot is választottunk, a kép minden esetben „H” formátumban került a filmre, amiből majd a hívás során, a laborban állították elő a választott oldalarányú papírképet. Az AP rendszerrel vezették be a laborok az indexkép nyomást is, ami a filmen található összes fénykép miniatűr, egy képre rávilágított „tartalomjegyzéke” volt.

Az APS film egy adatsávval rendelkezett, amely - erősen sarkítva - a mai digitális képek EXIF adataihoz hasonlítható. Ezen az adatsávon azonban nem csak a formátum, hanem a képszámláló, a filmtípus, a dátum és az idő, az expozíciós értékek, és a filmhossz (többféle APS film volt kapható: 15, 25 és 40 kockás) is szerepeltek. Még a Digital Print Order Format (DPOF) feltalálása előtt egyes APS kamerákon már azt is be lehetett állítani, hogy egy bizonyos képkockáról hány darab papírképet szerettünk volna majd kapni a labortól. Sőt, akadtak olyan APS fényképezőgépek, melyeken egy előre meghatározott képkommentár-listáról (pl. „Helló”, vagy „Boldog Születésnapot!” stb.) kiválaszthattunk egyet, amit az előhívás során vagy rávilágítottak a képre, vagy a fotópapír hátoldalára nyomtattak rá. Az, hogy a fényképezőgép milyen adatokat tárolt, és hogyan tette azt, az erősen függött annak besorolásától (árkategória, ugye): az információkat vagy külön mágneses sávokkal, vagy optikai, a képre ráexponált jelekkel tárolták. Az olcsóbb masinák az utóbbi jelekkel és jelölésekkel dolgoztak, míg a drága gépek mindkét módszert használták.

Az „adatcsere” e formájának köszönhetően (a technológiát „Information eXchange”, röviden „IX” névre keresztelték) akár arra is lehetőségünk volt, hogy a filmet még a vége előtt kicseréljük: patroncsere előtt a fényképezőgép felírta az adatsávra, hogy melyik volt a csere előtti utolsó képkocka, majd a filmpatron ismételt behelyezésekor automatikusan a megfelelő helyre lett csévélve a film. Ennek a folyamatnak főleg akkor vehettük hasznát, ha fotózás közben például egy más érzékenységi értékkel rendelkező filmet szerettünk volna használni. Azonban az IX technológiának a képminőség javítása is kitűzött célja volt, ugyanis a feljegyzett adatokból a labor tudhatta, hogy milyen filmtípussal, milyen expozíciós adatokkal, milyen színkarakterisztikával stb. kell számolnia, így optimalizálni lehetett a hívási eljárást. Legalábbis az elméletben ez így volt.

Sajnos, a gyakorlatban nem minden alakult olyan rózsásan, mint ahogyan azt a Kodak és partnerei szerették volna: hosszabb előhívási idők és nagyobb költségek a laborok ellen dolgoztak, ezért a szakemberek csak az információk egy részét vették figyelembe papírkép-készítéskor, de a fényképezőgép-gyártók is csak ímmel-ámmal implementálták az IX funkciókat gépeikbe. A legnagyobb ellenállás viszont egyértelműen a kisebb laborok és a végfelhasználók részéről érkezett. Azoknak a fotós boltoknak, melyek saját képhívó laborral rendelkeztek, óriási összegeket kellett (volna) fektetniük az újabb felszerelésbe, amivel az APS filmeket feldolgozhatták (volna); a felhasználók pedig egyszerűen nem akartak az új filmformátum kedvéért egy újabb fotós rendszerre költeni, és azt se látták be, hogy miért fizetnének többet az APS filmekért és azok hívásáért, mint a 24 x 36-os formátumú alapanyagokért. Ráadásul már jóval a „full frame versus APS-C képérzékelők” hitvita előtt is igen nehéz volt elhitetni az emberekkel, hogy a kisebb filmméret jobb (de legalább a kisfilmessel azonos) képminőséget biztosít. És amikor az újfajta emulziókat és alapanyagokat érintő/jelentő technológiai vívmányok végül a 24 x 36-os filmeket is „forradalmasították” (és az így a minőségi előnyét ismét visszanyerte), akkor végleg befellegzett az APS-nek.

A fentiekhez még további tényezők adódtak, melyek visszatartották az APS piaci sikerét: a modern filmtovábbító-rendszereknek hála a kisfilmes gépeknél tapasztalt körülményes filmbefűzés is már a múlté volt. A dia- és a fekete-fehér APS filmek sokáig csak elvétve álltak rendelkezésre a boltokban (ráadásul igen drágán), s a saját fürdőszobában kialakított „hívókamrákban” sem volt lehetséges az APS filmek előhívása (többek közt a zárt patron és a hiányzó kemikáliák miatt). De még a méretkülönbség sem volt olyan húzóerő, ami az APS fényképezőgépek felé billenthette volna a mérleget.

Végül a digitális fényképezőgépek megjelenése és elterjedése hozta a végső bukást. Még az APS formátum bejelentésének évében, azaz 1996-ban jelent meg például az Olympus C-400L, a C-800L, az Agfa ePhoto 307, a Canon PowerShot 600, a Casio QV-300, melyeket akár egy átlagember is megvásárolhatott. A kezdeti digitális fotómasinák bár alacsony felbontással és nem épp a legjobb képminőséggel rendelkeztek, mégis megjelölték a trendet, ami özönvízszerűen tarolta le az analóg fényképezőgépek piacát. A gyártók egymás után faroltak ki a rendszer mögül, míg csupán nyolc évvel az APS bevezetése után maga a Kodak is beszüntette az APS kamerák gyártását. Végül 2011-ben verték az utolsó szeget a rendszer koporsójába, amikor a Kodak és a FujiFilm az APS filmek gyártását is beszüntette.

Ha pontatlanságot találsz a cikkben, kérjük, írd meg a szerzőnek!
A bejegyzés utolsó frissítésének időpontja: 2015-03-20 13:11

Hirdetés

Copyright © 2000-2017 PROHARDVER Informatikai Kft.